Miközben minden szem Ukrajnára tapad, Izrael már az iráni nukleáris létesítmények elleni csapásokat mérlegeli

Miközben biztonságpolitikai elemzők regimentjei hetek óta próbálják kiolvasni a háború előjeleit az ukrán határ közelében végzett orosz csapatmozgásokból, felhalmozott fegyverkészletekből, vagy akár a talaj aktuális átfagyottságából, a mára pelmenyi tésztaként elnyúló orosz–ukrán-válságtól 2000 kilométerre egy másik, potenciálisan háborús szituációval fenyegető konfliktus bontakozott ki.

Február végére ugyanis a felek megfogalmazása szerint „kifut az időből” az iráni nukleáris megállapodás újraélesztését célzó bécsi tárgyalássorozat, miközben a közel-keleti ország amerikai információk szerint csak „hetekre” van az atomfegyverhez szükséges mennyiségű dúsított urán kinyerésétől.

Azonban a nukleáris megállapodást amúgy is hatástalannak és elégtelennek tartó Izrael többször is leszögezte, hogy soha nem fog beletörődni abba, hogy a zsidó állam megsemmisítésével napi szinten fenyegetőző Irán atomfegyverhez jusson, és nem titkolja szándékát, hogy kész akár egyedül is megsemmisítő csapást mérni iráni nukleáris létesítményekre. És ennek a forgatókönyvnek a realitását hallgatólagosan már az Egyesült Államok is elfogadja.

Hogyan pottyant bele mindenki az atomcsapdába?

2021 áprilisa óta a héten már kilencedik alkalommal ültek össze Bécsben Irán, Kína, Oroszország, Németország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselői, hogy valahogy életet leheljenek a 2015-ben elfogadott, 2018-ban az USA kilépésével kómába zuhant iráni nukleáris megállapodásba. A hivatalosan Közös Átfogó Akciótervnek (Joint Comprehensive Plan of Action – JCPOA) nevezett alku lényege az volt, hogy az Irán ellen az ország atomfegyver-szagú nukleáris programja miatt a kétezres években életbe léptetett nemzetközi szankciók kivezetésének fejében Teherán 15 évre felfüggeszti a leginkább kifogásolt fejlesztéseit, és megnyitja a nukleáris programban résztvevő létesítményeit a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei előtt.

Azonban az Obama-kormányzat legfontosabb külpolitikai eredményei közé tartozó, hiányosságai ellenére a fő célját tulajdonképpen elérő megállapodást a republikánus törvényhozók és az USA legfontosabb közel-keleti szövetségesének – és legbefolyásosabb washingtoni lobbistájának – számító Izrael is elutasította. Donald Trump hatalomra kerülésével pedig csak idő kérdése volt, mikor mondja fel az elnök a megállapodást (a helyzet komplexitását jelzi, hogy az egyértelmű szándék ellenére is másfél évet kellett várni erre a lépésre).

Ugyan az USA 2018 májusi kilépése ellenére a megállapodás pro forma nem szűnt meg, azonban az Egyesült Államok pénzügyi súlya miatt a súlyosabb amerikai szankciókat a többi partner nem tudta és nem is akarta egyensúlyozni, az USA ugyanis nem csak az iráni, hanem az Iránnal üzletelő külföldi cégeket is szankciókkal fenyegette. Irán pedig kijelentette, hogy ha az Egyesült Államok visszatér a szankciós politikához, akkor ő is visszatér a nagybani urándúsításhoz, és a fejlesztőket és a telepeket ért – sokszor igen megalázó – izraeli szabotázsakciók ellenére mára el is értek az atomfegyverhez szükséges mennyiség küszöbére.

2021-ben azonban megváltozott a diplomáciai széljárás Washingtonban, és Joe Biden legfontosabb közel-keleti céljaként jelölte meg az atomalku újjáélesztését. Azonban az előzmények miatt az eddigi nyolc forduló során nem történt áttörés, a tárgyalások a keményvonalas Ebrahím Raiszi elnökké választása után egy időre meg is rekedtek.

A szerdán kezdődött újabb tárgyalási fordulónak az amerikai kormányzat néhány jelentéktelenebb szankció feloldásával ágyazott meg, és az al-Dzsazírának nyilatkozó elemzők szerint van esélye egy, a 2015-ösnél kevésbé fajsúlyos megállapodásnak; ennek egyik jele pont a „kifutunk az időből” figyelmeztetések sűrűsödése. Ugyanis ahogy a lapnak Barbara Slavin, az Atlantic Council Iránnal foglalkozó szekciójának igazgatója elmondta, ez a sürgetés is csak egy tárgyalási taktika, mellyel lépéskényszerbe lehet hozni a tárgyalófelet, hiszen amíg nem készítenek belőle atomfegyvert, addig „bármikor el lehet szállítani Iránból a dúsított uránt, bármikor le lehet állítani a centrifugákat”.

Arról nem is beszélve, hogy a dúsított urántól még hosszú út vezet a ballisztikus rakétára illeszthető nukleáris robbanófejig,

ezt az utat a BBC-nek nyilatkozó szakértők szerint Irán 18-24 hónap alatt járhatja be. Azonban kétséges, hogy ha egyáltalán sikerül tető alá hozni valamilyen megállapodást, akkor azt a kigondolt szép szavak ellenére bárki is komolyan veszi majd. Az Egyesült Államokban ugyanis a republikánusok a kilencedik tárgyalási forduló előtt figyelmeztették Joe Bident, hogy semmilyen új alkut nem fogadnak el anélkül, hogy az új megállapodásra a szenátus kétharmada rá ne bólintana.

Ez pedig sivár jövőt jósol még az Egyesült Államok számára legkedvezőbb kimenetelű atomalkunak is, hiszen a 2022-es félidős kongresszusi választásokon a legvalószínűbb forgatókönyvnek az számít, hogy a republikánus párt visszaveszi az irányítást a képviselőház, de lehet, hogy a szenátus felett is. A republikánusok ráadásul nem is kerteltek, és megírták Bidennek, hogy ha 2024-ben az ő jelöltjük nyer majd az elnökválasztáson, akkor ő egy, a kongresszus feje felett megkötött alkut „valószínűleg elnöksége első napjaiban fel fog mondani”. A tárgyalások sok más tényező mellett részben pont azért nem haladtak, mert az irániak olyan megállapodást akarnak elérni, amit nem tud az előzőhöz hasonlóan könnyedén kidobni az ablakon egy új amerikai elnök, Bidenék viszont ezt nem tudják garantálni.

Az USA is kész a váltásra

A huzavona mellett érdemes észben tartani, hogy egy atombombára elegendő dúsított urán a diplomáciában önmagában is láncreakciót indíthat be; azaz előfordulhat, hogy ez a szimbolikus mérföldkő az Egyesült Államokat is más megoldások felé téríti el. A CNN szerdán több forrásra alapozva azt állította, hogy ha a jelenlegi tárgyalási körben, február végéig nem sikerül eredményre jutni a tárgyalóasztaloknál, akkor a Biden-kormányzat készen áll arra, hogy

stratégiát váltson, és erőszakkal is megakadályozza Teheránt abban, hogy atomfegyverhez jusson.

Az biztos, hogy egy esetleges amerikai stratégiaváltást nagy örömmel fogadna a jövőbeni iráni atomfegyverek első számú célpontja, Izrael. A zsidó állam évtizedek óta kitüntetett figyelemmel kíséri az ellenséges rezsimek atomfegyver kifejlesztésére tett kísérleteit, és 1981-ben az iraki Oszirakban épülő reaktor, 2007-ben pedig a szíriai Deír-ez-Zór melletti nukleáris kutatótelep megsemmisítésével megmutatta, hogy nem várja meg, amíg Szaddam Huszein vagy Bassár el-Aszad egy minden korábbinál gyilkosabb játékszerhez jut. Ebbe a sorba az Izrael állam létét el nem ismerő Irán is beleillik, hiszen nukleáris programja annak nyilvánvalóan katonai jellege miatt váltott ki súlyos szankciókat, ballisztikus rakétafejlesztési programja – melyre nem vetett béklyót a 2015-ös egyezmény – pedig nyíltan Izrael elérését célozza.

Nem csoda, hogy Izrael az iráni atomprogramnak a kezdetek óta ott vet gáncsot, ahol csak tud. Ezek a gáncsok igen fájdalmas orraeséseket eredményeztek, 2021 áprilisában például egy beépített ügynök repítette levegőbe a Natanz közelében található, több ezer urándúsító centrifugát rejtő föld alatti létesítményt, 2020 novemberében pedig az iráni atomprogram vezető tudósának, Moszen Farizade-nak páncélozott autókból álló konvoját lyuggatta fényes nappal szitává egy, a teheráni autópálya bevezető szakasza mentén parkoló kisbuszra telepített, távirányítású automata fegyverrendszer.

Azonban Izrael akármilyen megalázó botladozásra is kényszerítette kibertámadásaival, likvidálásaival és szabotázsakcióival Iránt, a nukleáris program ippon értékű földhöz teremtése elmaradt. És az utóbbi hónapokban a nyilatkozatok és szakértői mérlegelései a létesítmények lebombázásának lehetősége felé mutattak –

már ha ezek a megszólalások nem egy, minden eddiginél átfogóbb szabotázsakcióról akarják elterelni az irániak figyelmét.

A légitámadásra alapozó forgatókönyv elpróbálására ősszel a kormány 500 milliárd forintnyi sékelt különített el, február elején pedig az izraeli légierő több tucat repülőgép bevetésével szimulált egy iráni nukleáris létesítmények elleni nagyszabású támadást. Jellemző egy Irán elleni katonai akció méreteire, hogy az iraki, majd a szíriai nukleáris kapacitás megsemmisítésére még elég volt 8-10 vadászbombázó. A részleteit tekintve szigorúan titkos gyakorlatot egyébként egy amerikai összekötő tiszt is megszemlélte, ami szintén erősíti annak gyanúját, hogy a Pentagon is dolgozik a vészforgatókönyvön.

Zöld út az óriásbombának

Azonban Irán pont mások kárán tanulva egyetlen nagy központ helyett az ország több pontjára szórta szét a nukleáris program létesítményeit, szóval a katonai tervezőknek meg kell találniuk azt a néhány célpontot, melyek lerombolásával évekre vissza lehet vetni az atomfegyver-fejlesztést. Ezek a létesítmények ráadásul nagyrészt mélyen a föld alatt találhatók, azaz csak különleges bunkerromboló bombákkal lehet őket elérni.

Az izraeli légierő rendszeresen be szokott vetni amerikai GBU-28-as bunkerromboló bombákat a Hamász Gázai-övezetben található alagútrendszerei ellen, azonban szakértők szerint az iráni atomlétesítményekhez az újabb, nagyobb, pusztítóbb GBU-57-es bombákra lenne szükség. Ezek beszerzése nem okozhat gondot; tavaly ősszel az amerikai törvényhozásban kétpárti egyetértéssel meg is kezdődött a típus eladásának engedélyeztetési folyamata. Azonban még ha Izrael be is szerez néhány ilyen, magát akár 60 méter mélyre befúró bombát, akkor új problémával szembesül: nincs olyan rendszerben álló repülőgépe, ami elbírná a 14 ezer kilós (!!!) bombát, így vagy át kell alakítania néhány F-15-öst, vagy pedig kölcsön kell kérnie egy amerikai nehézbombázót (ami egyet jelentene a katonai akcióban való amerikai részvétellel).

A nehéz bunkerromboló bombákat ráadásul az Izraeltől néhány száz kilométernyire található Deír-ez-Zórral vagy Oszirakkal szemben 1500-1800 kilométerre kéne elszállítani. A több ország légterét átszelő út nemcsak a korai észlelés szempontjából jelenthet kockázatot (bár az elmúlt évtizedben nagyot fordult a Közel-Kelet, és a szunnita Öböl-államokkal szívélyesebb viszonyt ápoló Izrael ma már bizton számíthat arra, hogy Szaúd-Arábia diszkréten átenged egy Irán felé tartó támadó köteléket), hanem bonyolítja is az akciót azzal, hogy be kell iktatni egy légi utántöltést. Nem véletlen, hogy a februári gyakorlaton a Földközi-tenger felett ezt a manővert is elpróbálták.

Ami a katonai készülődés politikai hátterét illeti, Izrael nem számol az iráni nukleáris megállapodás feltámasztásának lehetőségével, ráadásul – a 2015-ös megállapodás aláaknázásában elévülhetetlen érdemeket szerző elődjéhez, Benjámin Netanjahuhoz hasonlóan – a Naftáli Bennett által vezetett szivárványkoalíció eleve légvárnak tartja az egész szerződést.

Az izraeli miniszterelnök csütörtökön is elmondta, hogy a feleknek meg kéne húzniuk egy határt, melyen túl az érintett hatalmak felfüggesztik a teheráni képviselőkkel való tárgyalásokat, ugyanis Izrael szerint Irán csak időt akar nyerni az urándúsításhoz. Az izraeli külügyminiszter – egyben Bennett koalíciós szerződésben kijelölt utódja –, Jaír Lapid azt is sérelmezte, hogy nem lehet kizárólag az iráni nukleáris kapacitásra szűkíteni a Teherán megregulázására irányuló törekvéseket, hiszen a síita teokratikus állam meglehetősen kiterjedt gerilla- és terroristahálózatot üzemeltet: északon ott a Hezbollah, délen a Hamász, de Irán a terror exportőre Jementől Buenos Airesig.

Egy hallgatólagos vagy akár aktív amerikai támogatással végrehajtott légicsapás azonban nemcsak a kivitelezésben jelentene kihívást még a szíriai és gázai bevetések százain edződött izraeli légierőnek, hanem a kiszámíthatatlan következményeiben is. Ugyan Irán az utóbbi években a legmegalázóbb vereségeire – például Moszen Farizade vagy a Kászim Szulejmáni tábornok likvidálására – sem tudott méltóképpen válaszolni,

mégsem lehet kizárni, hogy az évtizedek óta dédelgetett nukleáris programja elleni brutális, nyílt sisakos támadás mozgósítaná kliensszervezeteit,

és a gázai Hamászon meg az Iszlám Dzsihádon kívül ezúttal az Izrael megtámadásától 15 éve húzódozó Hezbollah is beizzítaná tízezres rakétakészletét, véres háborúba rántva Libanont.