A nagyhatalmaknál is kiverte a biztosítékot Irán és Izrael árnyékháborúja

Múlt szombaton este nagy ünnepséget tartott az iráni Natanz közelében található, urándúsító centrifugákat rejtő föld alatti létesítmény személyzete: a mintegy 50 méter mélyen, hat méter vastag vasbeton födém védelme alatt dolgozó kutatókat a „Nemzeti atomenergia-nap” alkalmából vezető politikusok köszöntötték, Haszán Róháni elnök bejelentette, hogy újból üzembe állítják a 2015-ös nemzetközi nukleáris megállapodás miatt korábban leállított nagyobb teljesítményű centrifugákat. Végül a személyzet elénekelte az iráni atomfegyver-fejlesztés mártírjai (azaz a Moszad által likvidált szakemberek) emlékére komponált dalt, majd az éjszakai őrség kivételével mindenki nyugovóra tért.

Másnap hajnalban azután óriási robbanás verte fel álmából a dolgozókat, a detonáció a levegőbe repítette a generátort, ami a 6000 darab, másodpercenként 1500-szor megpördülő urándúsító centrifugákat látta el energiával. Arról nem tudni, hogy sérültek lettek volna, de szakértők becslései szerint a baleset (vagyis „baleset”) miatti áramkimaradás több ezer centrifugát tönkretett, ami hónapokkal vethette vissza Irán legfontosabb katonai fejlesztését: az atomtöltetekbe szánt urán dúsítását.

Az ellenség terve csodálatos volt

A robbantás természetesen az izraeli titkosszolgálat, a Moszad műve volt; még akkor is, ha az izraeli vezetés a kaján célzásokon és sejtetéseken túl ugyanúgy nem kommentálta a történteket, mint ahogy eddig sem kommentálta az iráni atomprogramot gáncsoló baleseteket, eltűnéseket és merényleteket sem. Izraeli illetékesek a New York Timesnak – szintén szokás szerint – órákon belül kiszivárogtattak egy sor fontos részletet, például azt, hogy ezúttal nem egy számítógépes vírust, hanem robbanószerkezetet – méghozzá nem is kicsit, mert egy későbbi értesülés szerint 150 kilogrammot nyomott – sikerült bejuttatni Irán egyik legjobban őrzött objektumába, a távirányítással működésbe hozott bomba azután kiiktatta az elsődleges és a tartalék elektromos hálózatot.

Az iráni hatóságok egy héttel később már a feltételezett szabotőrt is megnevezték, egy bizonyos Reza Karimi személyében. Az ő beosztásáról egyelőre nem tudni, de az iráni körözés szerint a robbanást követően elhagyta az országot.

Az iráni parlament energiapolitikai bizottságának elnöke nem is tudta véka alá rejteni, mennyire lenyűgözte az akció:

„Az ellenség terve csodálatos volt, mármint tudományos szempontból. Látszik, hogy rengeteg előkészület áll az akció mögött, és pontosan úgy tervezték meg az egész robbantást, hogy egyszerre rongálja meg a fő energiaellátást és a tartalék vezetéket.”

Az iráni megszólalók többsége persze inkább elbagatellizálja az elszenvedett károkat; Ali Akbar Szaláhi, az Iráni Atomenergiai Szervezet feje állítja, sikerült gyorsan átkapcsolni a tartalék energiaellátó hálózatra, és különben is, az egész akció nem hátráltatja komolyan az atomprogram egészét: „Ezt a vonatot már nem lehet megállítani.”

Ez utóbbi állítással nehezen lehetne vitába szállni, hiszen Iránt a rengeteg szabotázsakció, hekkertámadás és célzott likvidálás sem tudta úgy eltéríteni az atomfegyver utáni hajszától, mint Szaddám Huszein iraki diktátort az 1981-es osziraki erőmű lebombázása vagy Bassár el-Aszad szíriai elnököt a deiz-ez-zóri fejlesztőközpont 2007-es megsemmisítése.

A szabotázsakcióról valószínűleg előre értesített amerikai kormányzat – árulkodó, hogy az amerikai védelmi miniszter, Lloyd J. Austin pont a támadás napján érkezett Izraelbe, két sajtótájékoztatót is tartott, de egyszer sem ejtette ki száján az „Irán” szót – a New York Times információi szerint többek között ezért sem tartja kifizetődőnek a megalázó, de nem végzetes csapásokat. Ezek ugyanis csak felgyorsítják a fejlesztőközpontok decentralizációját és azt a törekvést, hogy a rezsim még mélyebbre rejtse el nukleáris kulcslétesítményeit, melyek – mint a Kum városa melletti hegybe telepített reaktor – igazán forró helyzetben már nehezen lesznek támadhatók a jelenleg rendszerben tartott bunkerromboló bombákkal.

A népszerűtlen teheráni hatalmi centrumok – a kormányzat mellett az egész rendszert ellenőrző síita teokratikus vezetés – ráadásul pont az ilyen, a nemzeti büszkeségbe taposó atrocitásokkal és az atomfegyver-fejlesztés Nagy Nemzeti Céllá emelésével (ugye: „Nemzeti atomenergia-nap”) tudják egyesíteni a gazdasági válság, a politikai elnyomás és a perzsa újév ünnepségei miatt is új erőre kapó koronavírus-járvány miatt háborgó iráni társadalmat.

Gyilkos sakkjátszma helyett egyoldalú alázás

A natanzi szabotázs valószínűleg magukat az irániakat sem lepte meg. Izrael ugyanis már több mint egy évtizede vívja árnyékháborúját az iráni atomprogram ellen, melynek kísérleti telepeit főleg hekkertámadásokkal igyekeztek tönkrevágni – például a hadtörténelem első igazi katonai célú számítógépes vírusával, az Egyesült Államokkal közösen fejlesztett Stuxnettel –, az atomprogram kulcsfiguráit pedig Moszad-ügynökök likvidálták.

Az elmúlt évek akciói arra utalnak, hogy a teheráni elhárítás a legarcátlanabb akciókkal szemben is tökéletesen tehetetlen. A Moszad ügynökei 2018 januárjában például Teheránban nem kevesebb, mint 32 széfet törtek fel, hogy titokban Izraelbe csempészhessék az iráni atomprogram teljes dokumentációját, melyekkel azután a nyilvánosság előtt is bizonyítani lehetett, hogy Irán saját állításával ellentétben valóban elsősorban atomfegyver fejlesztésére akarta a 2015-ös nukleáris megállapodás előtt felhasználni nukleáris kapacitását. 2020 nyarán pedig valóságos szabotázshullám söpört végig, három hét alatt tucatnyi energetikai, katonai és persze nukleáris létesítményből jelentettek rejtélyes robbanásokat – természetesen Natanz is az első célpontok között volt, a centrifugákban akkor is komoly károk keletkeztek.

De a legmegalázóbb csapást Irán tavaly novemberben szenvedte el, amikor az atomprogram vezető tudósa, Moszen Farizade páncélozott autókból álló konvoját fényes nappal lyuggatta szitává egy a teheráni autópálya bevezető szakasza mentén parkoló kisbuszra telepített, távirányítású automata fegyverrendszer. Erről itt írtunk részletesebben>>>

Izrael elérhetetlenné vált

Iránnak nemcsak újabb meg újabb veszteségekkel kell megbirkóznia, hanem a tehetetlenség miatti frusztrációval is. Az Izraelt az 1979-es forradalom után ősellenségének kikiáltó rezsim ugyanis hiába fogadkozik minden egyes blamázs után, hogy vérbe és lángba borítja a cionisták városait, az elmúlt években soha nem volt képes odacsapni sem Izraelnek, sem pedig a nemzetközi zsidó közösségnek. Ráadásul hiába ellenőriznek két izraeli határszakaszt is Teherán által kreált és támogatott kliensszervezetek, az elmúlt években a libanoni Hezbollah síita terrorszervezet már az észak-izraeli lakosság rakétázása helyett inkább a szíriai polgárháborúban jeleskedett. A Teheránnak lekötelezett szíriai Aszad-rezsim pedig hiába ad szabad kezet határain belül az iráni expedíciós erőknek, amikor az izraeli légierő légitámadások százaival fojt el csírájában minden katonai próbálkozást.

A Moszad ügynökeinek ráadásul nemcsak robbanószerkezeteket, hanem a széthúzás magvait is sikerült elhinteniük Iránban. Ugyanis az iráni elhárítás alapból is rivalizáló szervei már évek óta egymást vádolják azzal, hogy soraikba izraeli ügynökök és/vagy rendszerellenes árulók szivárogtak; a natanzihoz hasonló kudarcok miatt egyre több vádló ujj mered az atomprogram kulcsembereit és kulcslétesítményeit védő, a hadsereg köreiben eleve nem túl népszerű Iráni Forradalmi Gárdára.

Irán robotrepülőgépekkel és mindenre kapható nőkkel vágna vissza

Irán persze nem egészen eszköztelen, és az elmúlt napokban több incidens is bizonyította, hogy Teherán serényen próbálja megtalálni a biztonsági rést, melyen keresztül vissza tud vágni Izraelnek.

• A legkönnyebben a Perzsa-öbölben haladó izraeli kereskedelmi hajókat lehet elérni. A Hormuzi-szoros térségében már korábban is értek figyelmeztető támadások izraeli tulajdonban lévő hajókat, és egy robotrepülőgép vagy drón kedden az Egyesült Arab Emírségek partjainál is könnyebben megrongált egy izraeli szállítóhajót. Azért a vízvonal fölé helyezett miniaknák, az áldozatok hiánya és jelentéktelen károk arról árulkodnak, hogy Teherán nem akar gyorsnaszáddal nekimenni a pofonfának.
• Az iráni hírszerzés ehelyett inkább egyes izraeli állampolgárokat akar levadászni, méghozzá eredeti módon. Hétfőn az izraeli titkosszolgálatok arra figyelmeztettek egyes külföldre utazó üzletembereket, hogy iráni ügynökök csinos női kamuprofilokon keresztül akarják találkára hívni, majd elrabolni őket.
• Ennél kevésbé konkrét, de az izraeli hadsereg által komolyan vett fenyegetés egy olyan drón- és robotrepülőgép-invázió, mint amilyet Irán 2019-ben a szaúd-arábiai Aramco olajvállalat finomítója ellen intézett. A földfelszín felett néhány méterre suhanó robbanószerkezetek raját nagyon nehéz bemérni és megsemmisíteni, bár Izrael az ilyen kihívások ellen sem számít védtelennek azóta, hogy 2017-ben hadrendbe állították a Dávid Parittyája nevű integrált légvédelmi rendszert.

Irán kezében azonban a legértékesebb ütőkártya az atombomba, vagyis ennek hiányában az atombombával való riogatás. Nem véletlen, hogy a szabotázsakció után Irán azonnal bejelentette, hogy az áramkimaradás miatt megrongálódott IR-1-es centrifugákat újabb generációs, nagyobb teljesítményű IR-6-os centrifugákra cserélik, és 20-ról 60 százalékosra srófolják fel a 235-ös uránizotóp arányát (egy atomtöltethez a természetes uránban csak 0,72 százalékban előforduló, de a láncreakcióhoz elengedhetetlen 235-ös izotóp arányát 90 százalékra kell dúsítani). Ez a lépés is megsérti a 2015-ös atommegállapodást, és az ehhez (vagyis a szerződés illúziójához) ragaszkodó európai hatalmak egyszerre borultak ki amiatt, hogy Izrael provokatív akciójával újabb lépésre sarkallta Iránt az atombomba felé vezető úton, és amiatt, hogy Teherán milyen készséggel tette meg ezt a lépést (amit Ali Hamenei ajatollah, az ország legfelsőbb vezetője már februárban belengetett).

A nukleáris program körüli huzavonában azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az egyszerre irányul Izrael ellen, egyszerre szolgálja a fegyveres erők elrettentő képességének hatványra emelését, és egyszerre biztosít egy mindennél értékesebb diplomáciai alkualapot.

Már vissza is tértek a tárgyalóasztalhoz

A nemzetközi közösség ugyanis új életet akar lehelni az iráni nukleáris fegyverkezés korlátozására szolgáló 2015-ös megállapodásba, amit Donald Trump hibernált 2018-ban az USA kiléptetésével, majd a szankciós politika felpörgetésével. Ez azt jelenti, hogy intézményes úton, nemzetközi szervezetek bevonásával és Irán érdekeltté tételén keresztül akarják meggátolni azt, hogy a Közel-Keleten egy új atomhatalom szülessen, Izrael viszont sokszor egyértelművé tette, hogy semmilyen nemzetközi megállapodást nem fogad el, ami megköti a kezét – különösen egy olyan korszakban nem, amikor ilyen könnyen Irán orrára tud koppintani –, és

szabotázsakciói részben ennek az autonómiának a demonstrálására is szolgálnak.

Csakhogy az Obama-kormányzat legnagyobb külpolitikai sikereként számon tartott szerződés feltámasztásának sikere már a natanzi szabotázsakció előtt is felettébb kétséges volt: Irán ugyanis a Bécsben folyó tárgyalásokon azt szabta feltételül a tapogatózáson való túllépéshez, hogy a Biden-kormányzat oldja fel a különböző jogcímen különböző iráni szervezetek, intézmények és személyek ellen hozott, nem kevesebb, mint 1600 darab amerikai szankciós intézkedést.

A szerződésbe egy alapos újratárgyalás mellett visszatérését felvető Egyesült Államok ezt kerek perec visszautasította, mivel ezek a szankciók nemcsak az atomprogramot büntetik, hanem az Irán által szponzorált kiterjedt, terrorizmussal, pénzmosással, fegyvercsempészettel egyaránt foglalkozó hálózatokat, illetve az atomprogrammal párhuzamosan zajló ballisztikus rakétafejlesztést is szankcionálják. Washington ráadásul az erélytelenségnek még a látszatát is el akarja kerülni, ezért inkább ő szabott extra feltételeket – például a ballisztikus rakétafejlesztés revízióját – Iránnak. Azaz miközben mind Washingtonban, mind Teheránban megvan a szándék arra, hogy újra felvegyék a 2018-ban elvágott fonalat, mindkét fél már a tárgyalások előtt győzelemként felmutatható gesztusokat akar kicsikarni a másiktól, miközben az EU-val is feszültebb lett Irán viszonya.

Azonban végső soron a natanzi szabotázsakció nemcsak magát a létesítményt, de a nemzetközi tárgyalásokban beállt terméketlen patthelyzetet is megrogyasztotta. Irán és a nukleáris megállapodásban jelenleg is partnereinek számító hatalmak, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Kína képviselői csütörtökön újra találkoztak a Grand Hotel Wien különtermében, az Egyesült Államok megbízottjai pedig igazi „ott is vagyunk, meg nem is” diplomáciai gesztussal egy közeli hotelből követik – és minden bizonnyal igyekeznek befolyásolni – az eseményeket.