Az Oroszország elleni szankciók miatt az olajár összecsap a szabadság árával Amerikában

• Az olajár a koronavírus-válság mélypontja után két éve erőteljesen növekedik, miután a kereslet gyorsan nő, a termelés viszont csak mérsékeltebben.
• Erre plusz egy lapáttal rátett az ukrajnai orosz invázió és az amiatt Oroszországra kivetett pénzügyi szankciók.
• Az amerikai kormány az ukránok szabadságának védelmére hivatkozva betiltotta az orosz olajimportot, de az áremelkedés kivédésére próbálja más forrásokból pótolni a kieső részt.
• A pótlás igénye viszont a szabadsággal erősen hadilábon álló rezsimekkel való alkudozáshoz vezet, és a kormány klímacéljaival is szembe megy.
• Ám mivel a benzinár-emelkedés központi belpolitikai témává vált az Egyesült Államokban, Joe Biden elnök nem engedheti meg magának és pártjának, hogy ne lépjen az idei félidős választások előtt.

Joe Biden amerikai elnök március 8-án, az orosz olajimport beszüntetésének bejelentésekor azt mondta, hogy „a szabadság védelme költségekkel jár”, de mindent meg fog tenni, hogy minimalizálja az ukrajnai orosz invázióhoz köthető áremelkedés – az ő szava járása szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök áremelésének – hatását.

A Biden-kormány ezt követő lépései alapján a szabadság költségeit csak mértékkel és szelektáltan hajlandó viselni és megfizettetni az Egyesült Államok. Ugyanis sajtóhírek szerint amellett, hogy az Egyesült Államokkal szövetséges, nem NATO-tag országok közé jelölték a napokban Katart és Kolumbiát, két, számottevő olajkészletekkel rendelkező országot,

Biden emberei saját és szövetségesei olajellátásának stabilizálása, valamint az Oroszországra kivetett szankciók hatásainak csökkentése végett válogatott diktatúrákkal kezdték el felmelegíteni a viszonyt a háttérben.

Ezek között szerepel a régi amerikai szövetséges, de Biden korábbi bírálatai miatt megorrolt Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek. De a kemény szankciók alatt álló, a bolivári szocializmus és a választások folyamatos elcsalása miatt kiutált Venezuelával is tapogatóznak, és Iránnal is szeretnének minél hamarabb dűlőre jutni, bár ebbe az oroszok súlyosan bekavartak.

„Vészhelyzetben vagyunk. Felelősek vagyunk azért, hogy a piac stabilizálása és az amerikai családoknak okozott károk minimalizálása érdekében növeljük a rövid távú ellátást, ahol csak tudjuk” – mondta Jennifer Granholm amerikai energiaügyi miniszter a múlt héten.

Ez természetesen nem új jelenség, az amerikai külpolitikára hagyományosan erős hatással volt az olaj és az olajár – jóval erősebb, mint az állítólagos „demokráciaterjesztés”. A jelen helyzetben pedig az sem segít, hogy az Egyesült Államok a palaolaj-forradalom hatására az utóbbi években nettó olajexportőrré vált: a magas világpiaci olajárak inflációs hatásait így sem tudják elkerülni. Másrészt hiába mérsékelt, mindössze 7 százalék az orosz arány az amerikai olajimportban, a szárnyaló világpiaci árak mellett ennek pótlása is nehézkes manőverezést igényel.

Két év hullámvasút

A Wall Street Journal szerint a diplomáciai offenzíva már az ukrán válság előtt megindult, miután az olaj ára stabilan növekedett 2021 során is.

Ennek előzménye, hogy a járvány első időszakában, 2020 tavaszán az olajkereslet bezuhant (az emberek otthon maradtak, a gyárak bezártak, az üzemanyagigény hirtelen nagyot esett), ami miatt az olajár is beszakadt, még negatív áron értékesített határidős szerződésekre is volt példa, tehát az eladó fizetett a vevőnek, hogy átvegye az olajat (ennek a jelenségnek a hátteréről itt írtunk előző életünkben).

A keresletcsökkenés és alacsony ár ellenére Szaúd-Arábia magasan tartotta a termelést, amelynek elsősorban az amerikai palaolaj-termelők és az oroszok megszívatása volt a célja. A szaúdiak jóval olcsóbban tudnak termelni, mint az amerikaiak és oroszok, és nem jelent gondot számukra egy átmeneti bevételkiesés. Ezért úgy voltak vele, hogy a válság jó alkalom csődbe vinni pár amerikai termelőt, és lenyúlni az oroszok piaci részesedését is.

A háború 2020 őszére ért véget, amikor az amerikai olajipar miatt aggódó Donald Trump amerikai exelnök közbelépését követően a nagyrészt közel-keleti termelőkből álló olajkartell, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) és az oroszok megállapodtak, hogy jelentősen korlátozzák a kitermelést, hogy ezzel növeljék az olajárat (az oroszokkal és más termelőkkel kiegészített kartellezés neve az „OPEC+”).

Ugyanakkor a járvány alatti nyugati gazdaságélénkítő lépések és a járvány utáni gazdasági kilábalás jelentősen ismét emelte a keresletet, viszont az oroszok és az OPEC számára a magas ár és növekvő kereslet kellemes helyzet, ezért eddig csak mérsékelten növelték a kitermelést. Ezen eddig az oroszok szankcionálása sem változtatott.

Azaz a korábbi orosz–szaúdi megállapodás az amerikai nyomás ellenére is kitart.

A Közel-Keletet kérlelik

A CNN szerint a Biden-kormány emiatt most Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emírségeket győzködi az olajtermelés növeléséről. Biden korábban elnökjelöltként arról beszélt, hogy páriává teszi az egyébként hosszú ideje stratégiai szövetségesnek számító Szaúd-Arábiát a szaúdi emberi jogi helyzet és a rezsimmel szemben kritikus, Amerikában élt Dzsamál Hasogdzsi újságíró csontfűrésszel való brutális meggyilkolása miatt, valamint azt is megígérte, hogy véget vet a szaúdiak tevékeny részvételével zajló, rettenetes humanitárius katasztrófát okozó jemeni háborúnak. Tavaly év elején pedig nyilvánosságra hozták a Hasogdzsi-gyilkosságról készített, addig titkosított amerikai hírszerzési jelentését, mely egyértelműen Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörököst nevezte meg a gyilkosság fő felelőseként.

Bár a jemeni ígéretből nem sok lett, és a két ország közti fegyverkereskedelem sem állt le, a CNN diplomáciai forrásai szerint Mohamed bin Szalmán – a rezsim de facto vezetője – a korábbi nyilatkozatai miatt telefonon sem hajlandó beszélni Bidennel, és 86 éves apjához, Szalmán ibn Abdul-Aziz al-Szaúd királyhoz irányította az amerikai elnököt.

Ugyanakkor az optimistább források szerint az elnök és a király közti februári telefon mégis csak elért némi áttörést, és „produktív tárgyalások” zajlottak, bár konkrétumok híján ez lehet akár a Fehér Ház önfényezése is. Hogy a szaúdi rezsim nyeregben érzi magát, azt mindenesetre jelzi, hogy a múlt héten a rezsim történetének legnagyobb tömeges kivégzését hajtották végre, 24 óra alatt 81 elítélt embert öltek meg.

A másik célpont, az Egyesült Arab Emírségek fogékonyabbnak mutatkozik a termelés növelésére, bár nem világos, hogy ez mennyiben retorikai és mennyiben valós elhatározás. Mindazonáltal itt a szaúdi helyzettel szemben vannak kézzel fogható eredmények is, az Emírségek valamivel növelték az exportmennyiséget a múlt héten, és az ország amerikai nagykövete azt nyilatkozta, hogy támogatják az OPEC kvóták növelését.

Ennek ellenére a Reuters forrásai szerint az OPEC-nél nincsenek meggyőződve róla, hogy reálisak az amerikai elképzelések. „A mostani piaci helyzethez semmi köze az OPEC üzletpolitikájának és az ellátási helyzetnek” – mondta egy forrás a hírügynökségnek, arra utalva, hogy az ukrán háború és a globális olajtermelés 7 százalékát adó Oroszországra kivetett szankciók, valamint az erős nyugati kereslet hatását az OPEC esetleges kvótaemelése sem ellensúlyozná.

Az OPEC+ legtöbb tagjának eleve nem nagyon vannak fölös kapacitásai, bár a Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek azért képes lenne számottevően emelni a termelést.

Irán jól jönne, de az oroszok bekavartak

A Wall Street Journal szerint Líbiánál is próbálkoztak az amerikaiak, és az iráni szankciók feloldásától is a kínálat növelését várják. Utóbbihoz az kellene, hogy mihamarabb sikerüljön feléleszteni az iráni atommegállapodást, amely alapján Teherán vállalja, hogy nemzetközi ellenőrzés alá helyezi atomprogramját, cserébe feloldják vele szemben az atomfegyver kifejlesztése irányába mutató tevékenységei miatt kivetett szankciókat.

A megállapodást eredetileg 2015-ben kötötte Teheránnal az Egyesült Államok, az Európai Unió, Németország és az ENSZ Biztonsági Tanácsának maradék állandó tagjai, de Donald Trump exelnök 2018-ban kilépett a szerinte gyenge és rossz szerződésből. Ezt követően az Egyesült Államok újabb kemény szankciókat vetett ki az iráni pénzügyi rendszerre – Oroszországhoz hasonlóan kizárták az iráni bankokat a legfontosabb globális banki kommunikációs rendszerből, a SWIFT-ből és az amerikai pénzügyi rendszerből, valamint a jegybanki vagyont is zárolták –, és az olajkereskedelmet is célba vette.

Az iráni olajexport a 2015-ös megállapodás előtt (amikor szintén szankciók alatt állt az ország) napi egymillió hordó körül mozgott, a megállapodás után kétmillióra nőtt, de 2020-ra egészen 400 ezerig csökkent, majd egy kis visszaerősödés után idén januárban 700 ezer hordóra jött vissza. A szankciók ismételt feloldása esetén tehát bőven lenne kapacitás az iráni olajiparban.

Részben emiatt, részben az iráni atomfegyver-program előrehaladása miatt az amerikai diplomácia Joe Biden tavalyi hivatalba lépése óta próbálja feléleszteni a paktumot, de Irán a korábbiak után már annyira sem bízik Washingtonban, mint eddig, és a folyamatba az ukrajnai háború is bezavart.

Az egyik vitás pont az Iránra kivetett (az oroszhoz nagyon hasonló) amerikai szankciók feloldásának módja és időzítése: Irán azonnali és teljes feloldozást akar, amibe Amerika nem feltétlenül akar belemenni.

Bár a megállapodás ennek ellenére is közel volt, időközben bezavart, hogy Oroszország az eredeti atomalku egyik szereplőjeként előállt azzal a követeléssel, hogy az ukrajnai háború miatt kivetett pénzügyi és gazdasági szankciók ne érinthessék az orosz–iráni kereskedelmet, amelybe az Egyesült Államok nem hajlandó belemenni. Ez a követelés a német, a francia és a brit külügy közleménye szerint kisiklathatja a folyamatot.

Venezuela is visszakerült a térképre

Venezuela szintén olyan olajtermelő, amellyel a korábbiaknál jóval diplomatikusabb hangnemet üt meg az Egyesült Államok. A latin-amerikai ország olajiparára 2019-ben vetett ki szankciókat Washington, amelyek az orosz szankciókhoz hasonlóan elzárták a venezuelai állami olajcéget az amerikai pénzügyi rendszertől és az amerikai technológiától.

Ez a kereskedelmi elszámolásokban és a kitermelésben is gondot okozott, Venezuela ugyanis jellemzően rossz minőségű és nehezen hozzáférhető nehézolaj-lelőhelyekkel bír, amelyek feltárása és finomítása komoly technológiai igényekkel jár. A venezuelai bolivári szocializmus egypártrendszere ugyanakkor olyan szinten lerohasztotta és kifosztotta az állami olajcéget, hogy már a szankciók előtt is nehezen ment az üzlet, bár a 2020-as mélypontról azért elmozdultak az utóbbi hónapokban – részben Irán segítségével.

A látszólagos áttörést az hozta, hogy március elején a Fehér Ház Latin-Amerika-ügyi megbízottja, Juan Gonzalez vezetésével egy amerikai kormánydelegáció Caracasban járt, és tárgyalt Nicolás Maduro elnökkel és Delcy Rodriguez alelnökkel, ami évek óta az első magas szintű kapcsolatfelvétel volt a két ország között.

Ez azonban szintén nem tűnik rövid távú megoldásnak, legalábbis a Reuters forrásai szerint mindkét fél „maximális követeléseket” terjesztett elő a caracasi viziten.

Az amerikai küldöttség például szabad elnökválasztások kiírását és a Venezuelában bebörtönzött amerikaiak szabadon engedését követelte (két amerikait időközben szabadon engedett Venezuela), a venezuelai kormány ezzel szemben a szankciók mielőbbi és teljes feloldását. Az Egyesült Államok emellett a szankciók enyhítését a hírek szerint ahhoz köti, hogy Venezuela a plusz kapacitásait közvetlenül Amerikába exportálja.

A másik probléma, hogy az esetleges kiegyezést az amerikai kormány belföldön sem biztos, hogy el tudja adni. A Republikánus Párt borítékolható negatív reakciója mellett Biden saját pártjának egyes prominens tagjai is elítélték a közeledést. Robert Menendez, a szenátus külügyi bizottságának demokrata párti vezetője például úgy fogalmazott, hogy

„a venezuelai emberek demokratikus jogai, ahogy az ukránok bátorsága és kitartása, sokkal többet érnek párezer hordó olajnál”.

A venezuelai olajipari kamara vezetője szerint mindenesetre a szankciók enyhítése több mint napi 400 ezer hordós pluszt hozna a kitermelésben, a januári, átlagosan napi 755 ezer hordós termelés 1,2 millióra nőhetne. Ezekhez a számokhoz ugyanakkor érdemes hozzátenni, hogy az amerikai energiaügyi hivatal legfrissebb előrejelzése szerint idén napi átlag 100 millió 600 ezer hordó körül alakul majd az olajkereslet.

Belpolitikailag sem egyszerű

A dolog másik oldala, hogy idén novemberben az Egyesült Államokban félidős választásokat tartanak, és Joe Biden gyenge (bár az ukrajnai háború kitörése óta némileg javuló) népszerűségi mutatói nem ígérnek sok jót a Demokrata Párt számára. Miután a magas üzemanyagárak és az infláció központi politikai téma lett, az olajellátás nemcsak a szabadság áráról, hanem a párt törvényhozási többségének védelméről is szól.

Bár az Oroszország elleni szankciók felmérések szerint népszerűek, a magas üzemanyagárak hónapok óta támadási felületet jelentenek a kormánnyal és kormánypárttal szemben.

Biden részéről jó taktikának tűnik, hogy Putyinra tereli a felelősséget, de „ettől elfelejtik az emberek, hogy 12-15 dollárral többe kerül megtankolni az autójukat? Nem hiszem, hogy ez megoldja a háztartások gazdasági aggodalmait” – mondta erről egy közvélemény-kutató a Bloombergnek.

Egy másik belpolitikai szempontból a Biden népszerűségét megtépázó olajárak az elnök klímaügyi céljaival is szembe mennek, és önellentmondásos helyzetbe sodorták a kormányt.

Biden és kormánya arról győzködi a hazai olajipart, hogy növeljék a kitermelést, amelyre lenne is tér: az Egyesült Államok ma kevesebb olajat termel, mint a járvány előtt, pedig a világpiaci árak magasabbak. Ugyanakkor a mostani árrobbanás előtt Biden pont a zöldenergiai átállás és az olajkitermelés korlátozását hirdette.

Emiatt az olajiparnak nem sok kedve van növelni a kitermelést, hiszen ha a mostani válság leülésével a Biden-kormány számára ismét fontosabbak lesznek a környezetvédelmi szempontok, a kitermelés növelését lehetővé tevő új beruházások a jövőben nem biztos, hogy behozzák az árukat.

Az olajipari szereplők szerint a munkaerőhiány és a beruházásokhoz szükséges nyersanyagok árának emelkedése is nehezítik a kitermelés gyors növelését. Egy új olajkút kifúrása és a termelés megkezdése pedig eleve 6-8 hónapba telik, tehát rövid távon ez sem gyógyír.