Csontfűrésszel daraboltatta fel kritikusát, mégis érinthetetlen maradt

Vádló ujjként mutat Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökösre az amerikai titkosszolgálatok jelentése a Hasogdzsi-gyilkosságról. Donald Trump előző amerikai elnök a jó viszony érdekében több mint egy évig jegelte az olajmonarchiát ténylegesen irányító herceget a brutális kivégzés megrendelőjeként megnevező dokumentum nyilvánossá tételét, utódja, Joe Biden viszont a következményektől igyekszik elhatárolódni.

Egy véres és piszkos ügy részletei

Dzsamál Hasogdzsi a Közel-Kelet egyik legjelentősebb rendszerkritikus értelmiségijeként hagyta ott szülőhazáját, Szaúd-Arábiát, és bár a Washington Post állandó szerzőjeként simán megkapta a legmagasabb besorolású amerikai vízumot, ennek ellenére voltak bizonyos bürokratikus kötelességek, melyeket csak a szaúdi hatóságokon keresztül tudott elintézni. Konkrétan be kellett szereznie egy hivatalos igazolást arról, hogy elvált, ugyanis enélkül nem tudta volna feleségül venni új jegyesét, a török Hatice Cengizt.

Hasogdzsi 2018. szeptember 28-án meg is jelent Szaúd-Arábia isztambuli konzulátusán, ahol szívélyesen fogadták, és udvarisasan megkérték, jöjjön vissza néhány nap múlva, addigra elintézik a papírmunkát. Az 59 éves újságírót kellemes meglepetésként érte a konzulátusi bánásmód, de azért kétségek között tért vissza a diplomáciai képviseletre. Nem is csoda, hiszen már emigrálása előtt is hivatalos és félhivatalos helyekről érkező fenyegetésekkel, publikálási korlátozásokkal és trollokkal kellett együtt élnie, a Washington Postnál pedig – ahogy az a lap utólagos belső vizsgálatából kiderült – Szaúd-Arábia szunnita ellenségével, Katarral aktívan együttműködve, egy alapítvánnyal tartalmilag is egyeztetve jelentetett meg véleménycikkeket.

Hasogdzsi nem sejthette, hogy ekkorra a szaúdi titkosszolgálat már feltelepítette a telefonjára az egyébként egy izraeli cégtől vásárolt Pegasus kémprogramot, mellyel minden lépését és minden kommunikációs rezdülését követni tudták (ugyanígy járt a Washington Post tulajdonosa, Jeff Bezos is, akinek személyesen a trónörökös küldte el a vírust aktiváló WhatsApp-üzenetet). És bár a szaúdi emigráns jól ismerte hazája elnyomó rendszerét, arra pláne nem gondolt, hogy miután a főkonzulátus munkatársai kedvesen elköszöntek tőle, azonnal riasztották Rijádot, ahonnan előbb menetrendszerinti járattal megérkezett egy három fős előkészítő különítmény, melyet két magángépen összesen 25, a trónörökös közvetlen irányítása alá tartozó hírszerző és királyi gárdista követett. A jókora csapat parancsba kapta Dzsamál Hasogdzsi elrablását és kivégzését, aminek részletei eleinte lapinformációkból, majd a nyomozásból és az amerikai jelentésből derültek ki.

Hetente álltak elő újabb magyarázatokkal

A különítményre, de még inkább a defibrillátort, zavarókészüléket, tucatnyi telefont és walkie-talkie-t, na meg egy csontfűrészt is tartalmazó poggyászára azonnal felfigyelt a török reptéri biztonsági szolgálat. És még ha a diplomáciai mentesség meg is kötötte a török hatóságok kezét, a különítmény úti célját, Szaúd-Arábia isztambuli főkonzulátusát a pincétől a padlásig bepoloskázta a török titkosszolgálat, mely így kép- és hangfelvételekkel tudta rekonstruálni a történéseket.

Így azt is, hogy miután október 2-án Dzsamál Hasogdzsi a gyors papírmunka elintézésére bement a főkonzulátusra, a rá váró rijádi különítményesek azonnal elfogták. Ezután Mohamed bín Szalmán vezető tanácsadója Rijádból felhívta a főkonzulátust, és Skype-on keresztül kezdte el cukkolni és sértegetni a szaúdiak kezébe került Hasogdzsit. Az ellenzéki újságíró ingerülten válaszolt, mire Szaúd al-Katáni rövidre zárta a „beszélgetést”:

Hozzátok el a kutya fejét!

Ekkor elkezdték Hasogdzsit fojtogatni, majd a félholt férfit ott, a konzulátus egyik asztalán egy erre a célra idehozatott szaúdi kórboncnok feldarabolta, testrészeit egy kemencében több napra adagolva eltüzelték. Az áldozat ruháit és okosóráját egy, a különítménnyel érkező testdublőr vette fel, ő lépett ki bennük a konzulátus hátsó kapuján, hogy egy nyilvános vécében megszabaduljon tőlük (egy időre, mert a török hatóságok végig követték).

Miután Hasogdzsi a főkonzulátus zárása után sem bukkant fel a kapuban, kint váró jegyese riasztotta a török hatóságokat, akik hamar sarokba szorították a szaúdiakat. Recep Tayyip Erdoğan török elnök – nem mellesleg a katari konfliktusban és a líbiai polgárháborúban egyaránt Mohamed bin Szalmán ellenlábasa – hamar átlátta, milyen értékes politikai ütőkártya hullott az ölébe, és kimérten adagolva a rendelkezésére álló bőséges – és gyomorforgató – információt, megalázó heteket szerzett a szaúdiaknak, akiknek hetente kellett új magyarázattal előállni, mi is történt valójában.

Eleinte kerek-perec letagadták, hogy Hasogdzsi ott járt volna náluk, majd jött az a változat, hogy a kihallgatás során baleset történt, végül az, hogy önhatalmúlag végrehajtott, sajnálatos gyilkosság történt. Jelenleg is ez a hivatalos rijádi álláspont, melyhez olyannyira ragaszkodnak, hogy a különítményből öt végrehajtóembert halálra ítéltek, hárman néhány év börtönt kaptak, az akciót irányító bizalmasokat és a főkonzult „bizonyítékok hiányában” persze simán felmentették.

Meghökkentő kegyetlenséggel párosuló dilettantizmusa miatt a Hasogdzsi-gyilkosság 2018 egyik vezető nemzetközi hírévé vált, azonban a kötelező nemzetközi szemöldökráncolástól eltekintve nem rendítette meg Mohamed bin Szalmán pozícióját. Szaúd-Arábia legfontosabb szövetségesének akkori vezetője, Donald Trump például kerek-perec kijelentette, hogy nem akar konfliktust legfontosabb szövetségesével és hadiipari megrendelőjével – még egy olyan gyilkosság esetén sem, melynek áldozata Amerikában élt, és az egyik legnagyobb amerikai újság alkalmazottja volt. Az akkori amerikai elnök azt sem volt hajlandó kimondani, hogy Mohamed bin Szalmán rendelte el a gyilkosságot, pedig a CIA 2018 novemberi, a sajtónak kiszivárogtatott jelentése a trónörökös felelősségére egy sor közvetett bizonyítékot hozott.

Na de ki is ez a Mohamed bin Szalmán?

A szaúdi királyi család sarját 2015-ben, 30 évesen nevezte ki hadügyminiszterré súlyosan beteg apja, és annak ellenére, hogy csak a király hetedik fia, 2017-re már ki is túrta az előző kijelölt trónörököst, majd több belső puccsal megszilárdította egyeduralmát a dinasztián belül. Mohamed bin Szalmán eleinte elkötelezett gazdasági- és társadalmi reformerként lépett fel, aki az ultrakonzervatív vallási vezetőkkel szembeszállva is új jogokat biztosít a nőknek, vagy aki új alapokra helyezi a szénhidrogén-exporttól függő szaúdi gazdaságot. Csakhogy a trónörökös intézkedéseiben nehéz különválasztani a nemzetközi médiát elvakító PR-fogásokat és a valódi reformelkötelezettséget, ráadásul Mohamed bin Szalmán pozitív eredményeit hamar beárnyékolta a vele egyet nem értőkkel szembeni kicsinyes bosszúvágy, vagy a jemeni polgárháborúban megmutatkozó, dilettantizmussal súlyosbított hódítói ambíció.

A nagy kérdésekre az amerikai hírszerzés sem adott választ

A szaúdiakkal való szövetségesi viszony felülvizsgálatát már évek óta szorgalmazza – elsősorban az irtózatos humanitárius katasztrófával járó jemeni intervencióra hivatkozva – a Demokrata Párt balszárnya. Trumpnak a Hasogdzsi-gyilkosság elmismásolásában mutatott fellépése miatt pedig az ügy fel-felbukkant a 2020-as elnökválasztási kampányban is. Joe Biden a kampány során például keményen kiosztotta az egész királyi családot, az egyik előválasztási vitán pedig – nyilván a demokrata bázishoz szólva – ígéretet tett arra, hogy megválasztása esetén Szaúd-Arábiával „meg fogja fizettetni a rémtett árát”, és „páriaként” fogja kezelni az országot, mely ezt az alantas státuszt kiérdemelte.

Azután Bident megválasztották, és az elnök beiktatása után nem sokkal leszögezte, hogy nem támogatja Szaúd-Arábia – több arab állammal közösen már hatodik éve tartó – jemeni intervencióját, befagyasztotta a Szaúd-Arábiába irányuló amerikai fegyverexportot, majd február legvégén nyilvánosságra hozta az amerikai hírszerző szolgálatok munkáját összefogó nemzeti hírszerzési igazgató egy éven keresztül eltitkolt négyoldalas – a török nyomozáson kívül saját forrásokból is dolgozó – jelentését, mely egyértelműen Mohamed bin Szalmánt nevezi meg a gyilkosság megrendelőjeként. Azonban a jelentés a korábban ismert elemekhez képest kevés új megállapítást tartalmaz, és ami a legfontosabb, nem ad választ a gyilkossággal összefüggő, a mai napig megválaszolatlan rejtélyekre. Leginkább arra,

mi magyarázza az akció tervezésében és lebonyolításában hemzsegő amatőr megoldásokat?

Például azt, hogy miért pont a szaúdi főkonzulátuson hajtották végre a brutális kivégzést – az egyetlen helyen, ahol azonnal egyértelművé válik a tettesek állampolgársága. Vagy azt, miért pont egy olyan országban kellett végrehajtani a merényletet, melynek biztonsági szolgálatairól lehetett tudni, hogy árgus tekintettel figyelnek minden szaúdi húzást. Netán azt, hogy ha már csak Isztambulban lehetett elkapni Hasogdzsit, akkor miért nem egy magányos bérgyilkost küldtek, aki a 15 milliós metropoliszban a gyilkosság után felszívódik?

Csak elítélni akarják, megbüntetni nem

A fő felelős megnevezésén túl a jelentés másik markáns megállapítása, hogy a Hasogdzsi-gyilkosság nem egyedi eset, a szaúdi rezsim szisztematikusan vadássza le az emigráns ellenzékieket. A jelentés megerősíti a 2019-ben még csak sajtóértesülés szintjén megjelent hírt, miszerint a trónörökösnek van egy „Gyorsreagálású Beavatkozó Egység” hivatalos név alatt futó különítménye, melynek az a feladata, hogy

külföldön becserkéssze és likvidálja a Mohamed bin Szalmán ellen szót emelő szaúdiakat.

De a jelentés nem is elsősorban a korábban már felmerült vádak igazolása miatt fontos, hanem azért, mert az amerikai kormányzat nyilvánosságra hozatalával deklarálta, hogy „igen, ez Amerika álláspontja: Mohamed bin Szalmán egy gyilkos”.

A Biden-kabinet sokszor hangoztatott célja, hogy a Trump-korszak külpolitikájában kendőzetlenül megjelenő nyers üzleti érdekek, a „kéz kezet mos” elve, a fenyegetések és különalkuk esetlegessége helyett vissza kell térni az Obama-éra értékelvűbb megközelítéséhez. Azonban az amerikai külpolitika normák és érdekek közti kötéltáncának ismerői előre sejtették, hogy ez a visszatérés leginkább a retorikában érhető tetten, ugyanis a Hasogdzsi-gyilkosság felelősének nyílt megnevezését nem követte komoly retorzió.

Ugyan a külügy bejelentette, hogy 76 szaúdi állampolgártól tagadják meg az amerikai vízumot, ámde nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a beutazási korlátozás által érintettek névsorát, így azt sem, hogy szerepel-e a tiltólistán a szaúdi trónörökös. A további következményekről – egy ellenzékiek és újságírók elleni jogsértéseket monitorozó szervezet felállításán túl – csak üres általánosságokban esett szó a sajtótájékoztatókon, melyeken nem rejtették véka alá, hogy „bonyolult diplomáciai manőverekre vagyunk kényszerítve”.

Az erkölcsi felháborodás és a következményekkel összefüggő várakozások lehűtése közti egyensúlyozás nem véletlen: az Egyesült Államoknak nem is igazán áll érdekében, hogy komolyan összeakassza a bajszát a trónökössel. Mohamed bin Szalmán ugyanis joggal visszhangozhatná XIV. Lajos szavait, hogy „Az állam én vagyok”, miután 2015 óta egyre több hatalmi jogkört vont saját ellenőrzése alá, és mára minden kormányzati ügyben megkerülhetetlenné vált. Azaz az USA csak korlátozottan nyilváníthatja nem kívánatos személynek Mohamed bin Szalmánt, hiszen ezzel Szaúd-Arábiát is nem kívánatos államnak minősítené át.

Trump elnöksége volt a szaúdi lobbi aranykora

Márpedig a két országot Franklin Delano Roosevelt és Abdul Aziz Ibn Szaúd király 1945-ben tartott különös találkozója óta előbb az olaj- és gázkereskedelem, majd az amerikai szénhidrogén-kitermelés felfutásával egyre inkább a nemzetközi terrorszervezetek, illetve az iráni befolyás elleni fellépés tartotta szoros szövetségben. Az amerikai közvéleményben időről- időre előkerül a kisebbségek és a nők szisztematikus és brutális elnyomása, de a szunnita iszlám legmilitánsabb jogi iskolájának nemzetközi terjesztése által kiváltott ellenérzések a két ország kapcsolatán eddig nem hagytak mély nyomot.

Az erkölcstelennek tekintett kompromisszumokat ugyanis megédesítették a mindkét pártnak bőségesen áradó hadiipari támogatások, melyeket a donorok a Rijádtól érkező óriási megrendelésekből csippenthettek le. Szaúd-Arábia legutóbb 2017-ben biztosította be az USA jóindulatát egy, nemzetgazdasági szinten is érezhető méreteket öltő szerződéssel, melyben 110 milliárd dollár értékű haditechnológia azonnali beszerzésére tett ígéretet, melyet 2027-ig további, összesen 350 milliárd dollárnyi megrendelés követ (ezek egy részének teljesítését függesztette fel a Biden-adminisztráció).

Washington jóindulatát azonban nemcsak a közvetlen támogatások és a bármilyen tárgyalási szituációban megrendelhető fegyvermegrendelések biztosítják, hanem az amerikai fővárosban működtetett hatékony szaúdi lobbihálózat is, mely a nemzetközi médiában állandóan szemlézett stratégiai kutatóintézetektől a keresztény influencerekig mindenkit hajlandó busásan megfizetni azért, hogy nyomást helyezzen a kongresszusra és a Fehér Házra. A szaúdi lobbi aranykora a Trump-elnökség volt. A bonyolult dinasztikus viszonyokkal terhelt szaúdi királyi udvarnál jobban senki nem értette meg azt, hogy a Fehér Házba legkönnyebben nem az elnöki adminisztráción, hanem az elnöki családon keresztül nyerhet bebocsátást. Így vált az elnök veje, főtanácsadója, közel-keleti megbízottja, Jared Kushner Mohamed bin Szalmán WhatsApp-barátjává, a semmiféle diplomáciai tapasztalattal nem rendelkező ingatlanbefektető behálózása után pedig a királyság legmegbízhatóbb washingtoni lobbistájává.

Biden kifejezetten a királlyal telefonált

Ilyen, a gazdasági és politikai elit mélyére hatoló gyökereket nem lehet csak úgy kitépni, a koronavírus-járvány által megtépázott Egyesült Államok amúgy is igyekszik kerülni az állandóan recsegő-ropogó közel-keleti hatalmi rendszer megpiszkálását. A Biden-adminisztráció bőven megelégedne azzal is, ha partnerei (köztük Szaúd-Arábia) lenyelnének egy újabb, Iránnal kötendő nukleáris egyezményt. Hiszen a Biden-kormányzat első heteinek iráni provokációi előrevetítik, hogy Washingtonnak már Teherán tárgyalóasztalhoz való visszacsalogatásáért is vért kell izzadnia.

Márpedig az új amerikai adminisztráció nem akarja diplomáciai erőforrásait és az elnök energiáit lekötni a Közel-Keleten – egy olyan régióban, mely Bidennek leginkább a személyes kudarcokról és csalódásokról emlékezetes –, a Fehér Háznak az Iszlám Állam megsemmisítése után nincsenek komoly ambíciói a térségben, a külpolitikában is inkább a klímaválság által teremtett globális fenyegetéssel, illetve a Kína által képviselt, igen sokrétű kihívással akar foglalkozni.

Ezért az egyik reális forgatókönyv az lehet, ha a betegségektől kínzott, inkább csak ceremoniális szerepet betöltő Szalmán ibn Abdul-Aziz al-Szaúd királyt meg lehetne győzni arról, hogy ne egy olyan figurát tegyen meg örökösnek, aki – a CIA előbb már említett jelentését idézve – „lobbanékony és arrogáns, másodpercek alatt nulláról százra gyorsul, és nem érti, hogy vannak olyan dolgok, melyeket még ő sem tehet meg”. Biden nem véletlenül ragaszkodott hozzá, hogy a királlyal folytatott, a titkosszolgálati jelentés nyilvánosságra hozását egy nappal korábban bejelentő telefonbeszélgetésébe ne kapcsolják be a trónörököst, miközben persze az USA tisztában van azzal, a szaúdi uralkodó dinasztia belső hatalmi viszonyaira nagyon kevés ráhatása van Washingtonnak.

Azonban érdemes hozzátenni, hogy a nemzetközi civil szervezetek kezét nem kötik gúzsba a gazdasági érdekek vagy a nemzetközi stabilitás primátusa,

és pont a nyilvánosság elé tárt megállapítások és bizonyítékok sarkallják őket arra, hogy a Hasogdzsi-ügyben tovább üssék a vasat, azaz Mohamed bin Szalmánt és szűkebb tanácsadói körét.

A Riporterek Határok Nélkül például kihasználta a német igazságszolgáltatás azon vonását, hogy a helyi bíróságok nemzetközi, német szálat nem is tartalmazó bűncselekmények felett is ítéletet mondhatnak, és 500 oldalas periratban vádolta meg a trónörököst Hasogdzsi meggyilkoltatásával és 34 újságíró önkényes bebörtönzésével. Németországban eddig Mohamed bin Szalmán-kaliberű vezetőt még nem sikerült elítélni (a Riporterek Határok Nélkül az Aszad-rezsim egyik rettegett vallatójának bűnösségét kimondó ítéletre tekint precedensként), de a bűnösség esetleges kimondása, és az ítélet következményeinek – például nemzetközi elfogatóparancs útján történő – nyomatékosítása kényelmetlen és kellemetlen helyzetek sorával emlékeztetheti Mohamed bin Szalmánt az önkény erkölcsi korlátaira.