Hát minket meg ki pénzel? Jelentős részben az olvasók, ettől lehet a Telex az ország legnagyobb teljesen ingyenes független hírlapja. Köszönjük, hogy támogatásoddal segíted a munkánkat! Már a támogatónk vagy? Jelentkezz be! Beszállok! Elrejtés

Szász Júlia: Sokan attól féltek, hogy ha nyíltan kiállnak értünk, azzal Vidnyánszky ellen mennek

Legfontosabb

2025. január 29. – 11:21

Szász Júlia: Sokan attól féltek, hogy ha nyíltan kiállnak értünk, azzal Vidnyánszky ellen mennek
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva
  • Ha nincs a baleset, szinte biztosan akkor is eljött volna a Nemzeti Színházból, a visszatérése óta pedig színészileg is felszabadultabbnak érzi magát.
  • Miért beszélt eddig keveset a Nemzetiben történtekről, mit gondol a szakma szolidaritási gesztusairól és bocsánatot kért-e tőle Vidnyánszky Attila?
  • Szász Júlia a felépülésük óta először áll együtt színpadra a másik megsérült színésszel, Horváth Lajos Ottóval (őt ebben a cikkben kérdeztük), a színésznővel a Centrál Színház bemutatója kapcsán beszélgettünk.

Ez lesz az első igazi bemutatód a baleset óta. Érzel olyasmit, hogy a szokottnál is a nagyobb most a tét?

Már a korábbi beugrásaimnál is olyan érzésem volt, mintha a legelső színészi bemutatkozásom lenne, holott van már néhány év mögöttem a szakmában. A ránk irányuló nagy figyelem miatt én is valamiféle mérföldkőnek élem meg ezt, pedig nálam minden előadásnak nagy tétje van.

Mennyi idő volt, amíg újra komfortosan érezted magad a színpadon?

Négy-öt előadásra biztosan szükség volt ehhez. Más a helyszín, más a közeg, mások a kollégák – elég nagy váltás ez hét év állandó társulati lét után. Ráadásul egyből egy beugrással kezdtem a Centrál Színházban, ahol a 2:22 című előadásban vettem át egy szerepet – szóval minden új volt, rettenetesen izgultam. Közben kiderült, hogy a mozgással kapcsolatban is vannak még félelmeim. Pedig a 2:22-ben nincsenek nagy fizikális kihívások, mindössze egy létrára kell felmásznom. A szerepet korábban játszó Martinovics Dorina a harmadik fokig mászott fel rá, én csak a másodikig mertem. A lépcsőkkel kapcsolatban is kialakult bennem egy kisebb fóbia, márpedig ez is van a díszletben. Remélem, sikerül azért ezeket idővel leküzdenem.

Az Egy bizonyítás körvonalai egy rejtélyes pszichothriller, amelynek filmváltozatában Gwyneth Paltrow játszotta a főszerepet. Milyen ez a női karakter?

Egy Catherine nevű lány, aki különös viszonyban van az apjával, aki egy zseniális, de mentálisan labilis matematikus. Mivel a lány nem szerette volna, ha az apját elmegyógyintézetbe zárják, ő viselte gondját az otthonukban, és föláldozta érte a fiatal éveit. Mikor az apja meghal, előkerül egy korszakalkotó matematikai bizonyítás, és ezzel együtt a kétely, hogy vajon az apja zsenialitása mellett a skizofréniáját is örökölte-e. Catherine egy nagyon okos, erős, ugyanakkor érzékeny fiatal lány, aki mindennél jobban vágyik a szeretetre, amiből nem sok jutott neki az élete során. Nyomot hagytak rajta az elmúlt évek, amikor az apját kellett ápolnia, háttérbe szorítva saját magát. Tele van haraggal, és néha úgy érzi, az egész világ ellene van, ő pedig teljesen egyedül maradt ebben a folyamatos harcban. Izgalmas és összetett szerep. A darab egy szoros és nagyon terhelt apa-lánya kapcsolatot mutat be, ami tele van ki nem mondott, vagy éppen kimondott feszültségekkel, sérelmekkel.

Szimbolikus, hogy Horváth Lajos Ottóval ismét apa-lánya szerepben tértek vissza a színpadra, mint ahogyan a Rómeó és Júliában egy időre otthagytátok azt. Ott folytattátok a munkát, ahol abbahagytátok, vagy közben a ti kapcsolatotok is változott?

Azt hiszem, mindenképpen változott. Korábban is jóban voltunk, és mindig nagyon szerettem Giottóval dolgozni, mert egy rendkívüli színész, akitől nagyon sokat lehet tanulni. A felépülésünk alatt is tartottuk egymással a kapcsolatot, sokszor felhívott és megkérdezte, hogy vagyok, illetve támogattuk egymást más helyzetekben is. Mindez még közelebb hozott minket egymáshoz.

Amikor most a színpadon belenézünk egymás szemébe, valamilyen többletjelentés lett a tekintetünkben.

Puskás Tamás szerint ez a darab a bizalom iránti igényünkről és a bizalom hiányából fakadó fájdalmunkról szól. Te mennyire adod könnyen a bizalmad?

Én általában elsőre jó szándékot feltételezek az emberekről, másfelől viszont én is csak lassan és nehezen nyílok meg. A valódi bizalmamhoz idő kell.

És ha valaki eljátssza azt?

Hiszek a második esélyben, vagyis abban, hogy érdemes megadni azt a másiknak, és bízni abban, hogy megváltozott. Ha őszintén megbánja amit tett, és bocsánatot kér, akkor elfogadom, és tovább tudok lépni. De ehhez az kell, hogy érezzem, valóban változtatott a viselkedésén, amivel bántott.

A Nemzeti Színházban történt ilyen bocsánatkérés?

Kinek a részéről?

Mondjuk, Vidnyánszky Attila részéről.

Nem.

Jártál azóta a Nemzetiben?

A baleset után ott volt az első tárgyalás, akkor rettenetesen nehéz volt belépni az épületbe. Majd tavaly nyáron elmentem az évadzáróra, mert azt éreztem, hogy muszáj elköszönnöm azoktól a kollégáktól, akiktől korábban nem tudtam. Ez már valamivel könnyebben ment, ekkor már el tudtam vonatkoztatni a történésektől. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak egy épület.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Az egykori kaposvári osztályfőnököd, Cserhalmi György könyvét olvastad?

Még nem olvastam végig, de tudom, hogy mit mondott erről.

Azt mondta, hogy amikor ezen az évadzárón köszöntél Vidnyánszky Attilának, ő végignézett rajtad, és azt mondta, „te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk”. Ez tényleg így történt?

Ez ebben a formában nem igaz sajnos. Nagyon szeretem és tisztelem Gyurit, de én nem beszéltem vele erről, tehát ezt a történetet nem tőlem hallotta. Hozzám is rengeteg pletyka jutott vissza a balesetről és az azutáni eseményekről, egészen elrugaszkodott dolgok is. Valószínűleg itt is elcsúszott valami. Az évadzáró társulati ülés után a folyosón valóban találkoztam Vidnyánszky Attilával, én ráköszöntem, ő visszaköszönt, de meg sem állt és rám sem nézett, ahogyan ezt ő maga is elmondta.

Tehát az „azokhoz tartozol” kiszólás nem hangzott el?

Nem. A balesetet követően nem beszéltünk egymással, korábban egyszer találkoztunk csak, azon az említett tárgyaláson, az ügyvédek, a színház jogi képviselője és a gazdasági igazgató jelenlétében.

Semmilyen kapcsolatod nincs már a Nemzetivel, lezárult minden jogi és adminisztrációs ügy?

Igen.

A szakma szolidaritási hulláma mennyire lepett meg? Egyáltalán szolidaritásként élted meg a kollégák üzeneteit és like-jait?

Rengetegen írtak, hívtak, gondoltak rám, ez természetesen nagyon jólesett, sok erőt adott. Megható volt ez az odafordulás és szeretet, ami felénk áramlott. Sok olyan ember is megkeresett a szakmából, akit nagyon tisztelek és szeretek, de személyesen nem ismertük egymást.

Kevesebben voltak olyanok, akik fel is szólaltak az ügyben, de ezt nem is vártam el, és tulajdonképpen érthető is számomra.

Sajnos egyből politikai síkra terelődött a baleset is, mint majdnem minden. Ezért aztán sokan attól féltek, komplett társulatok is, hogy ha nyíltan kiállnak értünk, azzal Vidnyánszky ellen mennek, vagy őt támadják.

2023 novembere mennyiben lesz cezúra a pályádon? Egy podcastban arról beszéltél, hogy már most azt érzed, hogy a színészeted is változott. Hogyan?

Annyi minden megváltozott bennem és körülöttem, hogy néha úgy érzem, mintha egy teljesen más szakmám lenne. Hogy színészileg miben és hogyan lettem más, azt nehéz megfogalmazni, de talán magabiztosabb és felszabadultabb lettem. Az, hogy beindult újra körülöttem az élet, és végre több helyen is dolgozhatok, kicsit visszaadta a hitem ebben az egészben.

A hited miben?

Hogy van értelme ezt csinálni, és közben lehet igazán élvezni is. Persze voltak munkák, amiket korábban is élveztem, de most megszabadultam bizonyos súlyoktól, ettől pedig valahogy máshogy tekintek a szakmámra is.

A 2023–24-es évadban tíz előadást vittél a Nemzetiben, és a kevés interjú egyikében azt nyilatkoztad, hogy már éppen a kiégés jeleit mutattad. Mit gondolsz, hogy telt volna az elmúlt éved, ha nem történik meg a baleset?

Nem szeretnék ezen gondolkozni, feleslegesnek érzem. Az biztos, hogy akkoriban már nagyon nem voltam jól mentálisan. És ezután jött a baleset, ami tényleg olyan volt, mint egy jel.

Ha nincs a baleset, lehet, hogy akkor sem maradsz a Nemzetiben?

Szinte biztos, hogy nem. Már el akartam jönni, csak még adtam magamnak egy kis időt, hogy ne a semmibe ugorjak, hanem legyen valami védőháló alattam.

Arról, hogy fiatal színészek milyen ellentmondásosan élték meg a Nemzeti Színházban töltött éveket, Barta Ágnes és Mészáros Martin beszélt korábban nekünk. Többek között azt mesélték, hogy gyakran érezték magukon a nyomást, hogy azt várják tőlük, hogy bizonyos ügyekben szólaljanak meg, de tagként ezt egyrészt érzelmileg is nehezen tették volna meg, másrészt szerintük a jelenlegi közbeszédben már lehetetlen lett volna a véleményüket árnyalni. Nálad hogy nézett ki ugyanez a dilemma?

Teljesen egyet tudok érteni ezzel, ez nagyon nehéz. Én nem vagyok egy megmondóember, annál sokkal introvertáltabb és szorongóbb alkat vagyok, jobban szeretek egy-egy szerepen keresztül szólni a közönséghez. Ettől még van véleményem dolgokról, de nem szeretek mint Szász Júlia megnyilvánulni. Éppen ezért interjút sem szeretek adni,

nagyon frusztrál, hogy a kérdésekre adott válaszaimból kiollózott félmondatok jelennek meg vastagbetűs címként.

Az emberek hajlamosak fekete-fehéren gondolkozni és csak azt befogadni, ami megerősíti a véleményüket bizonyos témákról. És ennek a beszűkült, polarizált gondolkodásmódnak a fenntartásában a médiának is nagy szerepe és felelőssége van. Egy-két kivételtől eltekintve emiatt nem adtam eddig interjúkat, mert csak akkor szeretek megszólalni, amikor tényleg van valami mondanivalóm. Eddig egyszer jött el az a pont, amikor azt éreztem, nem maradhatok csendben: akkor írtam meg a reagáló posztomat.

A két egykori nemzetis fiatal arról is beszélt, hogy eléggé izoláltan érezték magukat a színházukban, és amióta felmondtak, kinyílt a világ számukra. Te is szűknek érezted a tered?

Nem tudom az ottani körülményeket más kőszínházakhoz viszonyítani, mert sehol máshol nem dolgoztam, előfordulhat, hogy kicsit minden kőszínháznak a sajátja, hogy a tagok mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgoznak. De tény, hogy azzal együtt, hogy hálás vagyok a lehetőségekért, amiket a Nemzetiben kaptam, szakmailag mégis a periférián éreztem magam. Ahogy arról Ágiék is beszéltek az interjúban, egyre inkább azt éreztük, hogy sokan eltávolodnak a színháztól, és nem számított, hogy mi milyen keményen és dolgoztunk benne. Ehhez képest azt láttuk, hogy nem kíváncsi és nem nyitott ránk a szakma, egyre kevésbé jönnek nézni minket. Ez pályakezdőként különösen nehéz volt. Ebből a szempontból most én is azt élem meg, hogy kinyílt a világ. Ezzel együtt a szabadúszás egy sokkal kiszámíthatatlanabb életet hozott, egzisztenciálisan és sok más módon, ezt már most is tapasztalom. Az önérvényesítés sem az erősségem, abban is muszáj lesz fejlődnöm.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Vannak olyan rendezők, akikkel különösen szívesen dolgoznál?

Sok ilyen van, mert a Nemzetiben nem nagyon dolgoztam magyar rendezőkkel, ez önmagában újdonság számomra. Izgalmas megtapasztalni más kultúrák színházi nyelvét, formavilágát, de amikor ez van túlsúlyban, az nagyon kimerítő, legalábbis számomra az volt. Eleve csak közvetetten, tolmács segítségével lehet kommunikálni a rendezővel, és ilyenkor sok kis apróság elvész, ez megnehezíti a munkát. Persze külföldi rendezők között is vannak különbségek, de több olyan előadásban voltam benne, ahol a rendező egy már általa sokszor megrendezett előadást „hozott el”, és szinte ugyanazt, ugyanúgy rendezte meg velünk. Ebben az esetben nem jön létre közös alkotófolyamat, a színész kicsit inkább egy báb, aki követi egy már meglévő előadás „kottáját”.

Én vágytam olyan előadásokra is, amik sokkal inkább színészközpontúak, és közelebb állnak a magyar színházi hagyományokhoz.

Most ilyenekben veszek részt, amiért nagyon hálás vagyok.

És fordítva: melyik szerepeid jó emlékek?

Az Aleksandar Popovski rendezte Don Juant például nagyon szerettem, csak nagyon keveset játszottuk, talán összesen 8-9 alkalommal ment a baleset előtt. Ez volt hosszú idő után az első próbafolyamat, amit igazán élveztem, és mint munka, sokat adott. Ő például egy kivétel volt, egyrészt, mert beszélt angolul, így közvetlenül vele lehetett kommunikálni, másrészt mert kíváncsi volt ránk, színészekre, belőlünk merítkezett, nem erőltette ránk az elképzeléseit. A Körhinta Marija volt az első főszerepem, amiből sokat tanultam, és a szintén Popovski által rendezett A Mester és Margarita című előadás Margaritáját megformálni is fontos mérföldkő volt számomra. De úgy döntöttem, hogy egyetlen munkámat sem tartom meg.

A Vígszínházban nemrég kezdted próbálni a Büszkeség és balítéletet Valló Péter rendezésében, és részt veszel a Textúra előadásaiban is a Szépművészetiben. Érzel magadon valamiféle „nemzetis bélyeg”-et?

Nem érzek ilyesmit, mindenhol kedvesen, nyitottan és kíváncsian fogadtak. Nem hiszem, hogy a kollégák körében létezne ilyen.

Cserhalmi a könyvben „tökös”-nek nevezte Puskás Tamás rendező-igazgató döntését, amiért vendégként meghívott benneteket a színházába. Te is bátornak gondolod?

Nem gondolom ezt különösebben bátor döntésnek, Giottót jól ismerte már, és engem is látott korábban, többek között a Rómeó és Júlia előadásában. Eleinte nem Giottó játszotta volna az apámat, de így alakult, aminek nagyon örültem. Szóval „tökös” volt abban az értelemben, hogy résen volt, és egyből adott nekünk lehetőséget. Engem ő keresett meg elsőként, és nagyon hálás vagyok neki, hogy megajándékozott a bizalmával.

Ha a meghívásotok mögött marketingszempontok is lennének, rosszul esne?

Nem. Ez egy magánszínház, fontos, hogy jöjjenek a nézők. De azt gondolom, hogy önmagában a marketingértékünk azért kevés lenne.

Szerinted mikor kopik ki a balesetre vonatkozó félmondat a neved mellől?

Jó lenne, ha lassan eltűnne, de értem, hogy az eset még mindig túl közel van. Néha korábban is felismertek az utcán, most viszont azt is hallom, hogy „tudod, a színésznő, aki leesett”. Szeretném már magam mögött hagyni ezt minden értelemben, végezni a munkámat, és a jelenre fókuszálni.

Az Egy bizonyítás körvonalai bemutatója február 8-án lesz a Centrál Színházban.

Vágólapra másolva
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!