Ne bántsd a színészt, jó csávó

Kétszáznál több film- és kétszáznál több színházi szerep, a könyv ezekkel a brutális számokkal kezdi Cserhalmi György bemutatását – a Katona József Színház egykori alapító tagja, Jancsó Miklós és András Ferenc filmjeinek főhőse minden bizonnyal az egyik, ha nem a legtöbbet foglalkoztatott ma élő férfi színész.

Cserhalmi a „ha nem ide születik” igazi prototípusa, akit a tehetsége mellett a külső adottságai is egyenesen oda vezethettek volna, hogy jelentős filmsztárként élje le az életét valahol a napfényes Nyugaton. De neki is a háború utáni nemzedék kelet-európai művészsorsa jutott – bár ő azt mondja, sosem akart innen végleg elmenni. Pedig lett volna rá néhány alkalma: mikor például a nyolcvanas években egy amerikai filmstúdió elhívta magához Hollywoodba, de ő azt gondolta, mit keresne ott, amikor éppen a Katonában próbálja Székely Gáborral A mizantrópot.

A betegségek és más körülmények miatt viszont lassan nyolc éve nem lépett színpadra, nagyon ritkán forgat, és a nyilvánosságban is viszonylag keveset szerepel, már csak emiatt is fontos kulturális esemény ez a most megjelent könyv.

Major meg a többiek

Csáki Judit újságíró-színikritikus Cserhalmi György háromszáz éves, kékkúti parasztházának udvarán (vagy annak közelében) beszélgette át a nyarat a színésszel. Míg Csáki előző két portrékönyve, a Csuja Imréről és az Alföldi Róbertről szóló kötet interjú formában készült, a kritikus ebben nem szólal meg, csak Cserhalmi válaszait, vagyis monológjait olvashatjuk. Kettejük beszélgetéseinek hangulata így is átjön a szövegekből, pontosan érzékelhető például, Csáki mikor száll vitába a színésszel, ilyenkor a „nem, rosszul emlékszel”, „ebben igazad van” típusú mondatrészletek jelzik a közbevetéseket.

A kötet Cserhalmi életének korai helyszíneivel és szereplőivel indul, Révfülöppel és Debrecennel, az egykori horthysta katonatiszt apával, aki a szocializmusban fizikai munkára kényszerült, és a debreceni operadíva anyával, aki megismertette őt a színház közegével. Ezután a beszélgetésben nincs különösebb rendezőelv és kronológia, sőt bizonyos témák és szereplők is többször visszatérnek.

És mivel egy ilyen gazdag életpálya tele van különféle izgalmas figurákkal és anekdotákkal, a Nem lehet mindennap meghalni elsősorban nagyon szórakoztató olvasmány. Cserhalmi mesél a gonosz, púpos és sánta nagybácsiról, aki tekintet nélkül utált felnőttet és gyereket, a kuplerájból való felesége viszont titokban szerelmes kamasszá változtatta. Jóskáról, a Balaton-felvidéki filmesekre ráállított rendőrről, aki mikor Jancsó Miklós irredenta nótákba kezdett a kocsmában, udvariasan jelezte, hogy muszáj átöltöznie civilbe, különben egyenruhában ezt neki jelentenie kéne. Vagy a '89-ben még egymással karon fogva andalgó Konrád Györgyről és Csurka Istvánról, amelynek jelenetét akár pár évvel később is nehéz lett volna elképzelni.

Az hamar világossá válik, hogy a könyv inkább azokra az olvasókra alapoz, akik valamennyire otthonosan mozognak a magyar színház- és filmtörténetben. Rengeteg név kerül elő, amik között néhány lábjegyzet segít ugyan eligazodni, de ezekből viszonylag kevés van, miközben vélhetően nemcsak Marton Endre neve mond keveset sokaknak, de Major Tamásé, Dayka Margité vagy Bódy Gáboré is. A történetek persze enélkül is érthetők, de aki körülbelül ismeri A tizedes meg a többiek inasának, a Nemzeti Színház egykori nagy hatalmú igazgatójának karakterét, az ilyen mikrosztorikon valamivel jobban fog szórakozni:

„Képzeld el, hogy bent voltam a Majornál is a kórházban, kétszer vagy háromszor. Mindenféle csövek lógtak ki belőle, de azért mondták az ápolónők, hogy rendesen belemarkol a seggükbe. És amikor utoljára voltam nála, azt mondja,

Tyutyu, nagyon köszönöm, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de most már inkább küldje be az Udvarost.”

Igen, a negyven-ötven évvel ezelőtti történetek jó része nemigen menne át a mai píszí-szűrőn, de nem lehet nem nevetni.

Tyutyu, a fenegyerek

A hetvenes-nyolcvanas években Tyutyu (Cserhalmi szakmai ragadványnevének eredete is kiderül a könyvben persze) nőügyeiből és balhéiból egyébként is sűrű legenda szövődött, még a harmincadik oldalon sem járunk, amikor előkerülnek a „kujtorgásai”. Cserhalmi a magánéletét meglehetősen diszkréten kezelte a nyilvánosságban, és távol tartotta magát a bulvártól, a feleségével való kapcsolatáról is inkább már csak akkor beszélt (és milyen szépen), amikor egy halálos betegségben elvesztette őt. Mikor most szóba kerülnek az otthonról való „kimaradozásai”, Cserhalmi leszögezi, hogy nem volt ő olyan nagyon rossz férj, mint ahogyan azt tartják róla.

„Annak a negyede sem igaz, amit rám fognak. Talán három ha van, és abból a háromból inkább kettő, ami valós történet”

– mondja, és a kettőből egyet név szerint is megnevez.

A nagy piálások lényegében végigvonulnak az egész könyvön, az Egyetem presszóban és a Szécsi Kati kocsmájában töltött éjszakák, ahol Cserhalmi értelmiségi figurák körében vagy magányosan iszogatott. Márpedig Cserhalmi nagyon bírt inni (egy amszterdami ivóversenyen lenyomott tizenvalahány liter sör a rekord), de mint tudjuk, a Kádár-rendszer művészközegében ez inkább számított elvárásnak, mint problémának. Állítja, ha este játszott, soha nem ivott, leszámolva a mítosszal:

„soha nem hittem, hogy attól én kurva jó vagyok”.

Ahogy a legenda része a bunyó is, ami saját bevallása szerint sem állt távol tőle. Cserhalmi több balhés esetet is felidéz, miközben elmagyarázza, hogy alapvetően nem egy erőszakos alkat, inkább a debreceni intézetis gyermekévek nyomai lehetnek ezek. Amikor egy alkalommal egy erősember akarta éppen csúnyán megverni, egy ismeretlen azt kiáltotta oda: „Ne bántsd a színészt, jó csávó.”

A fizikai adottságai miatt bízták meg Az ötödik pecsét félholtra kínzott, Krisztus-pózban lógó áldozatának szerepével is, és Cserhalmi hosszan mesél a kaszkadőrmúltjáról, a lóháton megtett veszélyes manőverekről, és arról, hogy még Rutger Hauer dublőre is volt. A forgatásokról nem egyszerűen sztorizik, de közben fontos szakmai megfejtéseket is tesz ágyjelenetekről és operatőri világításról. A színikritikus beszélgetőpartnert viszont a filmeknél érezhetően mindig valamivel jobban érdeklik a színházi munkák és szereplők, sokszor visszakanyarodunk inkább ezekhez, és a filmes életműnek még az olyan ismert darabjain is csak átrohanunk, mint A nagy generáció, a Dögkeselyű kultmozija pedig szóba sem kerül. Itt azért biztosan marad pár olvasóban egy kis hiányérzet.

Állj, ki vagy?

Ezzel szemben az utolsó ötven oldalon olyasmit kapunk, ami ritka a hasonló színészi portrékönyvekben: megkapjuk egy nagy formátumú színész közéleti arcát. Az az elmúlt évtizedekben már kiderült, hogy a magát konzervatív liberálisként jellemző színész semmilyen elitet és autoritást nem nagyon kedvel, és ezúttal is odaszúrja, hogy sosem volt túl nagy véleménnyel a magyar értelmiségről, magát pedig nem is tartja annak.

„Nekem az az értelmiségi, aki független. Vagyis lehet egy körtefáról leesett parasztember is, ha független”

– mondja, bár hogy ő ne lenne értelmiségi, abban biztosan téved, és ezt a könyv is tökéletesen bizonyítja.

Ha elvekről van szó, Cserhalmi túl a hetvenen is karakánul érvel, óvatoskodás nélkül, pacekba’ mondja a véleményét, csak úgy koppannak a mondatok Vidnyánszky Attila igazgatói felelősségével vagy Szabó István ügynökmúltjával kapcsolatban. Mire a kultúrpolitikai témákhoz érnek, egyre tapinthatóbb a düh is, Cserhalmi szerint viszont a mai kultúrharc nem a NER-rel kezdődött, a kilencvenes években ugyanúgy megvoltak a nyomai, csak akkor a szoci és a szadeszes figurák kavarásai miatt vették el Székely Gábortól az Új Színházat.

„Én annál undorítóbb valamit, amit kultúrpolitikának hívnak, nem láttam”

– jelenti ki ezen a ponton, ami aztán elvezet a kötet egyik legfontosabb fejezetéhez, Cserhalmi 2021-ben, a Magyar Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló előadásához. A színész ugyanis tagja a konzervatív szellemű, a „liberális” művészeket tömörítő Széchenyi akadémia ellenében létrejött szervezetnek (a háttérben persze megy kis vita Csákival, „értem én, hogy az MMA neked egy gittegylet”), az Állj, ki vagy? című beszédet pedig most teljes terjedelmében elolvashatjuk. Ami talán a legerősebb szöveg, ami az elmúlt tíz-húsz évben magyar színésztől elhangzott.

Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
Open Books, 2024, 5999 Ft