Az amerikai demokrácia halálának kezdete vagy sima showműsor? Hogyan akarja megbékíteni a lázongó jobboldalt Joe Biden? Hátat fordít-e a Republikánus Párt a trumpizmusnak, vagy inkább szakadnak? És hol volt a rendőrség? Az amerikai kongresszus szerdai ostroma megannyi kérdést vetett fel, és az első válaszok nem feltétlenül biztatóak.
Bár Donald Trump amerikai elnök tevékenységével kapcsolatban az utóbbi négy évben elég sokszor elhangzott a példátlan szó, a szerdai washingtoni eseményeket nehéz máshogy leírni.
Trump két hónapja azt hangoztatta, hogy az ellenzék elcsalta a vereségével zárult tavaly novemberi elnökválasztást, dacára annak, hogy erre semmilyen kézzelfogható bizonyítékot nem tudott bemutatni, az ügyvédjei által indított perek rendre elbuktak, és az összes tagállam, valamint több, személyesen Trump által kinevezett bíró is egyhangúlag megerősítette a választási eredményt.
Az elnök az utóbbi napokban arra buzdította párttársait, hogy szabotálják el a választási eredmények kongresszusi szentesítését, sőt tagállami republikánus funkcionáriusokat győzködött arról, hogy „találjanak” neki szavazatokat. (Az Egyesült Államokban először a tagállamok hirdetnek állami eredményt; ezt követően a tagállamok küldötteiből álló úgynevezett elektori kollégium hivatalosan is szavaz az elnök személyéről; végül a szövetségi törvényhozás szentesíti az elektori kollégium döntését.)
Ettől a Republikánus Párt szenátorainak többsége, valamint Mike Pence alelnök is elzárkózott, ezért Donald Trump tüntetni hívta híveit Washingtonba, és a kongresszus szerdai ülése előtt nem sokkal beszédet tartott nekik, amelyben azt mondta, soha nem fog vereséget hirdetni, majd arról beszélt a tömegnek, hogy elvezeti őket a kongresszus épületéhez, ahol rábírják a republikánusokat a választási eredmények elkaszálására. Bár Trump állításával ellentétben inkább visszament a Fehér Házba, a tömeg megindult a kongresszus felé, és a feltűnően felkészületlen őrség heveny ellenállása mellett betört az épületbe.
A törvényhozókat evakuálták, vagy képviselőházi ülésteremben barikádozták el, miközben az Egyesült Államok kongresszusát trumpista és konföderácis zászlókat és fasiszta jelképeket lengető zavargók dúlták fel, köztük sámánjelmezes és „auschwitzi tábor” feliratú pulóvert viselő szélsőjobboldaliak, ismert neonáci figurák is szabadon randalíroztak a szenátusi ülésteremben és a képviselői irodákban. Egy nőtt lelőttek a rendőrök az épületben, rajta kívül három másik ember vesztette életét még a szerdai zavargások ideje alatt, ám azt egyelőre nem közölték, hogy a másik három ember milyen „egészségügyi probléma” miatt halt meg a Capitoliumon kívül.
A zavargók rendőri kitessékelése után a kongresszus végül megerősítette a választási eredményt, azaz a demokrata párti Joe Bident és Kamala Harrist január 20-án be fogják iktatni az Egyesült Államok elnökének és alelnökének. A szerdai nap folyamán pedig az is véglegessé vált, hogy a Demokrata Párt a január 5-én tartott szenátorválasztásokon megszerezte Georgia állam mindkét felsőházi helyét. Ezzel a törvényhozás felsőházában 50-50 szenátori helye lesz a két pártnak, de mivel szavazategyenlőség esetén az alelnök voksa dönt, technikailag a törvényhozás mindkét háza demokrata irányítás alá kerül két hét múlva.
Donald Trump nagy nehezen azt is beismerte csütörtökre, hogy átadja a hatalmat január 20-án, bár továbbra is csalásról beszélt, és azt ígérte, „folytatja a küzdelmet”. Mindazonáltal még ha vissza is áll a normalitás, az utóbbi hónapok és különösen az utóbbi napok amerikai kommentárjai arról szóltak, hogy a szerdai támadásnak, illetve általában véve Donald Trump elnökségének súlyos hosszú távú hatása lehet az amerikai politika és a demokrácia jövőjére. Bár biztosat erről nehéz lenne mondani, az alábbi nagyobb tendenciák, kérdések merültek fel.
Legfrissebb híreinket itt olvashatja >>>
This is America
A szerdai események tagadhatatlanul példátlanok az Egyesült Államok jelenkori történelmében, legutóbb 1814-ben fordult elő, hogy a Capitoliumot feldúlták, amikor brit csapatok betörtek Washingtonba az 1812-es brit–amerikai háború során. A legutóbbi az al-Kaida terrorszervezet próbált meg támadást intézni az Egyesült Államok törvényhozásának épülete ellen 2001. szeptember 11-én.
Azonban mint arra több politológus és sajtókommentár rámutatott, ez nem jelenti azt, hogy a mostani események váratlanok lennének. Mint választási előzetesünkben írtuk két hónapja, felmérések szerint az amerikai társadalom ideológiai, kulturális, etnikai megosztottsága évek óta mélyül, a politikai közép egyre szűkebb, a két nagy párt tábora közti átjárás egyre kisebb, és még az objektív realitások megítélése is teljesen pártossá vált. Erre jött 2016-ban Donald Trump személyében egy végletekig megosztó elnök, akit még elődjeinél is jóval kevésbé érdekelnek a demokratikus normák és a játékszabályok; kész verbális és gyakorlati támadást intézni az amerikai demokrácia bármely olyan intézménye ellen, amelyik éppen az útjában áll; híveit is előszeretettel buzdítja erre; olykor pedig a legkeményebb szélsőséges csoportokkal is kész kokettálni. Mindezt tetézte a média polarizációja, az álhírek és az összeesküvés-elméletek szélsebes online terjedése is, amelyeket az elnök maga is hevesen szított. Nem meglepő módon erre az ellenreakció is egyre hevesebb lett, ahogy az a nyári, több helyen eldurvuló tüntetéshullám során megmutatkozott.
Az amerikai sajtó már előre megírta, hogy ha vereséget szenved, Donald Trump csalást kiált majd. Ahogy arról is számos előzetes jóslás szólt, hogy a trumpista szélsőjobbosok, akik az utóbbi hónapokban számos alkalommal tartottak fegyveres felvonulásokat, elszabadulhatnak. Mint az Economist könyvösszefoglalójából kiderül, politológusok szerint a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok aktívabbak, mint bármikor az 1990-es évek óta, a múlt évben 48 embert öltek meg. Ezzel a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és a Belbiztonsági Minisztérium vezetői is egyetértenek: az ősszel mindketten azt nyilatkozták, hogy az ilyen csoportok aktív fenyegetést jelentenek, és halálos támadásaik száma növekvő tendenciát mutat.
A Brookings Intézet terrorizmus-kutatója az elnökválasztás előtt úgy vélte, „Nem tudjuk, mennyire fajul el a helyzet, de az erőszak esélye nagyobb, mint bármelyik korábbi választás során”. Pár nappal a szerdai balhé előtt a politikai erőszak egy szakértője a polgárháború esélyeit taglalta.
Egy októberi felmérés arra jutott, hogy az amerikaiak 86 százaléka számított „széleskörű erőszakos tüntetésekre” a választások után, és 77 százalékuk vonta kétségbe a békés hatalomátadás esélyét. Még a republikánusok 43 százaléka is számított rá, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszista csoportok erőszakot szítanak majd a voksolás után.
Elvitte a szenátust
Bár Donald Trumpot megválasztása előtt republikánus vetélytársai elmondták mindennek, a párt az utóbbi négy évben megkötötte alkuját az ingatlanvállalkozóval. A taktika valahogy úgy nézett ki, hogy Trump populista retorikájával mozgósítja az elitellenes szólamokra vevő, a republikánus fősodortól elidegenedett, jellemzően vidéki bázisát, és miközben folyik az elnök reality showja, a republikánus pártelit a gazdasági elittel karöltve nyugodtan elkormányoz, mintha mi sem történt volna. Ennek érdekében pedig a párt egyes promines tagjai az utolsó pillanatig asszisztáltak a Trump-showhoz, a demokratikus ügymenet kárára is.
Ez a taktika bár a rövid távú politikai érdekeknek megfelelt, sem az amerikai demokráciának, sem a párt távolabbi kilátásainak nem tett jót. Ahogy a FiveThirtyEight összefoglalja, számos, a demokratikus normákat és értékeket kutató amerikai és külföldi politológus növekvő aggodalommal figyelte az elmúlt évek, és különösen az elmúlt hónapok folyamatait. (A szakma véleményét jelzi, hogy egy, a trumpista lépések ellen tiltakozó szerdai nyílt levelet több száz akadémikus írt alá.) Ők Donald Trump és a republikánus párt magatartását illetően azt hangsúlyozták, hogy a demokrácia természetét úgy kell elképzelni, mint egy skálát, ahol Amerika Trump alatt folyamatosan csúszik lefelé. Különösen azt tartják veszélyesnek, hogy Trump egy sor olyan dolgot tett elfogadottá tábora felé, amely megakaszthatja az alapvető demokratikus ügymenetet: a békés hatalomátadás, a vereség beismerése az utóbbi évtizedekben még a legvérmesebb populistáknak sem esett nehezére, innentől azonban nagyobb az esélye, hogy sokan követik majd az elnököt.
Márpedig a trumpizmus térnyerésével a beismerendő vereségek száma nőni kezdett: a 2018-as időközi kongresszusi választáson, majd a tavaly novemberi választáson és a január eleji, georgiai szenátusi voksoláson is világossá vált, hogy a Trump-shownak hiába nagy a népszerűsége, az Egyesült Államok polgárainak egy nagy többsége nem kér belőle. Bár a trumpi bázis kitartott az elnök mögött, a demokraták jelentősen növelték mozgósításukat, és az eddig elsöprően republikánus vagyonosabb külvárosokat is elhódították ezeken a választásokon. (A 2020-as elnökválasztás tanulságait és általában az amerikai politika és társadalom főbb törésvonalait korábbi anyagunkban részletesen is elemeztük.)
Az elnök személyének negatív aurája Georgiában még erősebben megmutatkozott. Az államot Joe Biden novemberben hajszálnyi különbséggel nyerte meg – utoljára 1992-ben nyert itt demokrata jelölt elnökválasztáson –, de a keddi voksoláson a két demokrata szenátorjelölt növelni tudta a baloldal előnyét. Ezt egyes, név nélkül nyilatkozó republikánus stratégák Trump számlájára írták. A részvétel sok republikánus körzetben esett, amiért egy álláspont szerint az elnök és körei felelősek: azzal, hogy folyamatosan a választás elcsalásáról beszéltek, azt a látszatot keltette, hogy nincs értelme szavazni a januári voksoláson, ezért a tábor egy része távol maradt. Egy másik érv szerint ameddig a jobboldal arról beszélt, hogy a szenátusi többség megtartása a „szélsőbaloldali”, „szocialista” Demokrata Párt féken tartása végett fontos, még vezettek a közvélemény-kutatásokban, ám amikor Trumpék elkezdték elővenni a választási összeesküvés-elméleteiket, elveszett az üzenet.
Jön a trumpizmus-light?
Egyes jelek szerint szerdán mintha a Republikánus Párt vezető politikusai is valamiféle magatartásváltásba kezdtek volna. Mitch McConnell, a republikánusok szenátusi frakcióvezetője a kongresszus megrohanása előtt arról beszélt a vitában, hogy a választók, a bíróságok és az államok kimondták az eredményt, és „demokráciánk halálspirálba kerülne”, ha a kongresszus megpróbálná felülírni azt; Tom Cotton szenátor pedig, aki nyáron rá akarta küldeni a hadsereget a rendőri erőszak és rasszizmus ellen tüntetőkre, a Republikánus Párt alapelveivel ellentétesnek nevezte Trump erőlködését, és még Paul Ryan visszavonult korábbi alsóházi elnök is beszólt a Trump kegyeit kereső párttársainak.
Ezek a hangok szerdán csak erősödtek, több trumpista politikus is arra szólítótta fel az elnököt, hogy fejezze be a lázítást, egyikük arról beszélt a CNN-nek, hogy „nem láttam ilyesmit azóta, hogy 2007-ben és 2008-ban Irakban szolgáltam”. Másfelől azonban a szerdai események előtt több mint száz republikánus képviselő és egy sor szenátor is többé-kevésbé beállt a trumpi csalásvádak és obstrukciós kísérletek mögé, és egy kisebb csoport a kongresszus megszállása után is kitartott.
Azaz bár a pártban a beszámolók szerint valóban elindult valamiféle ébredés azt illetően, hogy túltolták a trumpizmust, ez inkább pártbéli belső szakadás, és nem jelenti, hogy a teljes párt hátat fordított Trumpnak. Egyes jobbos politikusok szerdán már arról beszéltek a Fox News jobbos hírtévén, hogy a randalírozók valójában trumpistáknak beöltözött antifasiszta provokátorok (dacára annak, hogy az azonosított zavargók közül sokan a trumpista felvonulások régi és ismert alakjai). A kórusba a jobbos megmondóemberek is azonnal beszálltak, és néhány órán belül a Fox Newson már az volt a narratíva, hogy erről is a baloldal tehet.
Vélhetően a trumpizmus tehát megmarad, a kérdés csak az, hogy a párt most megilletődött tagjainak antitrumpizmusa mennyire lesz tartós, illetve hogy az esetleges viták mekkora szakadást okoznak a republikánusoknál. Hogy a nagy visszarendeződés esélyei mérsékeltek, azt jelzi, hogy a Quinnipac felmérése szerint a republikánusok 77 százaléka szerint széles körű választási csalás történt novemberben, és a teljes lakosságban is csak 60 százalék tartja legitimnek Joe Biden győzelmét. Az első gyorsértékelések szerint
- Az egyik potenciális kimenetel, hogy a jövőben marad a már Barack Obama elnöksége alatt is erős kettős beszéd: a demokrata politikusok nézeteit továbbra is elmondják mindenféle alkotmányellenes kommunista szörnyűségnek, de a választások legitimitásának megkérdőjelezésével felhagynak.
- A másik, hogy a trumpizmus folytatódik, és a másik párt választási és politikai győzelmeit automatikusan illegitimnek tekinti majd a jobboldal.
- A harmadik pedig az, hogy a két oldal küzdelme valamiféle komolyabb törést hoz a Republikánus Pártban – bár ezt már Trump színre lépése óta, bő öt éve jósolgatják.
Nagy kérdés az is, hogy mi lesz Trumppal. A Politico forrásai szerint az elnök számára az egész balhéból az volt a lényeg, hogy ő volt a közfigyelem középpontjában, és egyes jóslatok szerint ez a szereplési vágy január 20. után is kitart majd. Ha ez így lesz, és Donald Trump a jobboldali politika kulcsalakja marad majd, az a három közül az utóbbi kettő opció felé mutat.
Hol volt a rendőrség?
Amikor a nyáron Amerika-szerte tömegtüntetések törtek ki a rendőri erőszak és rasszizmus miatt, a karhatalom tucatnyi nagyvárosban páncélozott katonai járműveken, teljes rohamfelszerelésben vonult fel, és könnygázzal, botozással, gumilövedékekkel reagált a sok helyen valóban gyújtogatásba, fosztogatásba torkolló megmozdulásokra. De a békés tüntetőknek is bőven jutott a rendőri erőszakból, amely ellen utcára vonultak: Portlandban például éneklő édesanyákat is könnygázzal jutalmaztak a szövetségi erők, és az eseménysor egyik legmélyebb pontján a Nemzeti Gárda Washingtonban békés tüntetőket vert szét annak érdekében, hogy Donald Trump a Bibliával fotózkodhasson egy helyi templom előtt.
Ehhez képest szerdán az eseményekről készült videók szerint a trumpisták, köztük ismert fehér szélsőséges elemek különösebb ellenállás nélkül betörtek az Egyesült Államok szövetségi törvényhozásának épületébe, amelyet annak ellenére sem védtek megfelelő létszámban rendőri és félkatonai erők, hogy a készülődő tüntetésről jóval előre tudni lehetett. Az őrség egyes tagjai felvételek szerint beszélgettek, szelfiztek a zavargókkal. A képviselőházi üléstermet elbarikádozva, fegyverekkel védték, de órákba telt, amíg sikerült teljesen visszavenniük Amerika egyik legfontosabb politikai intézményét.
„Olyan volt, mint egy horrorfilm. Gyakorlatilag minden nap arra készülünk és úgy tervezünk, hogy ez ne fordulhasson elő. Fogalmam sincs, ez hogyan történhetett meg” – mondta a Washington Postnak Kim Dine, aki 2012 és 2016 között vezette a törvényhozás saját, kétezer fős rendőri erejét.
A nyári tüntetések során számos jobbos kommentár azon lamentált, hogy az Egyesült Államokban nincs rendszerszintű rasszizmus, és a rendőrök sem kivételeznek a fehérekkel. A nyári tüntetések és a szerdai képsorok közti különbségek kapcsán ugyanakkor számos balos kommentár azt feszegeti, hogy vajon hogyan reagált volna a rendőrség, ha például a Black Lives Matterhez köthető tüntetők próbálták volna tömegesen bevenni a kongresszust.
Aggódó szövetségesek
Természetesen az amerikai belpolitika felfordulásai mindig jó okot adnak a kevésbé demokratikus országoknak a trollkodásra, a teljes autokrácia felé tartó Törökország például gyorsan aggodalmát fejezte ki a washingtoni események miatt.
Ennél fontosabb, hogy a mostani eseményeket a NATO-főtitkártól kezdve a legtöbb amerikai szövetséges kormányáig az Egyesült Államok számos fontos partnere is mélyen elítélte. Az Egyesült Államok a második világháború óta már keresztül ment pár kisebb-nagyobb presztízsveszteségen, Vietnámtól Irakig, de a trumpizmus esetleges tartóssága a félelmek szerint maradandó sebet üthet a Washington megbízhatóságába vetett hitben Nyugat-Európában. Mindezt ráadásul egy olyan helyzetben, amikor Amerika relatív ereje amúgy is csökkenőben van.
Egy elemző a napokban berlini forrásokra hivatkozva arról írt, a német kormányban nem úgy csapódott le a novemberi győzelem, hogy Joe Biden rekordmennyiségű szavazattal, magabiztosan nyerte a választást, hanem hogy Donald Trump az elmúlt négy év ellenére is a valaha volt második legtöbb, 74 millió voksot kapott. „Trump nemsokára távozik, de a követői maradnak. Csak idő kérdése, amíg valaki újra előveszi a nativista szólamait. Ennek fényében [Angela] Merkel [német kancellár] nézőpontjából az egyetlen felelősségteljes út, ha bebiztosítja” Németországot az amerikai szövetség esetleges megbomlásának lehetőségére, fogalmazott az értékelés.
Ez jelentősen megnehezítheti Joe Biden dolgát abban, hogy (korábbi tervei alapján) helyreállítsa a transzatlanti kapcsolatokat, és megkönnyítheti Emmanuel Macron francia elnök dolgát abban, hogy ennek ellentartson, és valamiféle francia vezetésű autonóm európai hatalmi politikát gründoljon.
Mit akar Biden?
Az új elnök számára természetesen a legfontosabb kérdés, hogy mikor és mennyire térhet vissza ezek után a normalitás, képes lesz-e Joe Biden rendben kormányozni.
Biden az utóbbi hetekben folyamatosan arról beszélt nyilatkozataiban, hogy „újra kell egyesíteni az országot”, le kell számolni az ellenséges retorikával, „újra meg kell hallgatnunk egymást”. Ugyanezt hangsúlyozta szerdán, a kongresszus feldúlása közben, amikor nyugalomra, a rend helyreállítására szólított fel. Biden nyilatkozatai alapján tehát január 20-tól az eddigi megosztó retorika helyett egy atyáskodó (illetve nagypapáskodó), régi vágású külvárosi bácsi vezeti majd az országot, aki korábban törvényhozóként évtizedeken keresztül dolgozott a politikai viták elsimításán és egy sor kétpárti megállapodás tető alá hozásán.
Kérdés persze, hogy ez mire lesz elég a jelenlegi felállásban. Két, a demokrácia változásainak természetrajzával foglalkozó politológus egy decemberi cikkében azt írta, a 2020-as választásból mind pesszimista, mind optimista következtetéseket le lehet vonni. Előbbiek szerint Trump permanens sebet ejtett az amerikai politikai rendszeren azzal, hogy folyamatos összeesküvés-elméleteivel a republikánus párt táborában jelentősen rontotta a demokratikus intézményrendszer tisztaságába vetett hitet (bár ez felmérések szerint korábban is csökkenőben volt).
Az optimistább olvasat szerint az amerikai intézmények a végén mégis csak visszaverték a trumpista támadásokat, és valójában nem forog vagy forgott komoly veszélyben a békés hatalomátadás, még ha optikailag a szerdai ostrom rosszul is nézett ki. Azt is többen kiemelik, hogy az utcákon uralkodó káosz ellenére az amerikai társadalom többsége felmérések szerint elfogadóbbá vált az utóbbi időben, a demokratikus intézmények megerősítésére pedig számos reformterv van napirenden.
Ezek azonban csak akkor lehetnek sikeresek, ha a demokratikus normák elfogadottsága helyreáll magas és általános szintre, amire a republikánusok közelmúltbeli magatartása fényében nem lehet mérget venni. Ám hogy az út hosszú lesz, azt jelzi, hogy a YouGov közvélemény-kutató gyorsfelmérése szerint a regisztrált amerikai választók 21 százaléka, a republikánus szavazók 45 százaléka (!) azt mondta, támogatja a kongresszust elfoglaló trumpisták akcióját.
Demokraták: egyenlőség, belső megosztottsággal
Az ország megosztottságát a középosztály lecsúszásával magyarázó balos értékelések szerint a társadalmi megbékélést csak a vagyoni-gazdasági szakadékok betemetésével, és az őket körülvevő valóságról szögesen ellentétes nézeteket valló választói csoportok közti interakciók növekedésével lehet megalapozni.
Mások a polgárháború utáni időszak (amúgy a mostanira hajazó politikai erőszakkal súlyosbított, sokak által sikertelennek ítélt) deeszkalációs folyamatát veszik elő példaként, szintén amellett érvelve, hogy újra kell fogalmazni az amerikai egyenlőség, az amerikaiság vízióját. És olyanok is vannak, akik az 1790-es évekbe mennek vissza, amikor szintén a mély politikai megosztottság, a növekvő egyenlőtlenségek, a kulturális-etnikai identitás körüli konfliktusok és az elnöki hatalom túlterjeszkedése okozott súlyos válságot, amelyen végül a politikai többség összezárása és a társadalmi mobilizáció lendítette túl Amerikát.
Ennek gyakorlati megvalósítását ugyanakkor akadályozza, hogy egy sor szakpolitikai kérdésben még a Demokrata Párt sem egységes. Bár a párt gazdasági programja az utóbbi négy évben sokat tolodótt balra, a szenátus egyes, centristább demokrata tagjai nem támogatják a balszárny szerint a társadalmi béke helyreállítása végett elengedhetetlen intézkedéseket, például az egészségügyi rendszer bővítését és a szociális védőháló kiterjesztését, a vagyonosabb rétegek adóterheinek növelését. Joe Manchin, a „legjobbosabb” demokrata szenátor pedig egy sor intézményi reformtól is elzárkózik, például nem támogatja az obstrukció nevű intézmény eltörlését sem a szenátusban.
Ez utóbbi a gyakorlatban azt jelenti, hogy bár a szenátusban normális esetben 51 szavazat kell egy törvény elfogadásához, de a szabályok szerint a voksolás előtti vitában egy szenátor addig beszélhet, ameddig akar, és a szót az esetek döntő részében csak 60 szavazattal lehet elvenni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a republikánusok innentől is nyugodtan akadályozhatják a törvényhozás munkáját. Egy szó mint száz, a georgiai eredmény alapján jóval könnyebb lesz a Demokrata Párt és Joe Biden dolga legalább a 2022-as időközi választásokig, de arról nincs szó, hogy szabad kezet kapnak a demokraták.
A mostani erőszak pedig bonyolítja a helyzetet. Egyes baloldali képviselők rögtön közölték, hogy Donald Trump ellen ismét alkotmányos vádeljárást kezdeményeznének, mások arra kérték Mike Pence alelnököt, hogy az alkotmány 25. kiegészítése értelmében próbálja meg erre az utolsó két hétre is magához ragadni a hatalmat Trump beszámíthatatlansága miatt. Megint mások a tüntetők kemény megbüntetése mellett egyes republikánus szenátorok visszahívásának szükségességét is felvetették. Eközben Joe Biden arról beszél, hogy békejobbot kell nyújtani a jobboldalnak, és korábban azt sem tartotta jó ötletnek, hogy Trump távozása után „megosztó” vizsgálatokat indítsanak a leendő exelnök tevékenységének büntetőjogi vonzatai mentén.
Azaz egyes demokrata politikusok szerint a normalitás visszatéréséhez következményekre van szükség, a megválasztott elnök szerint nagyvonalúságra.
A belpolitikai viták árnyékában pedig olyan nem éppen apró problémákkal is meg kell küzdeni, hogy a koronavírus-járvány minden eddiginél erősebben tombol Amerikában, a napi halálesetek száma az utóbbi napokban a négyezret közelíti.
