A választás véget ért, az igazi háború még csak most kezdődik

A választás véget ért, az igazi háború még csak most kezdődik
Külföld
Illusztráció: szarvas / Telex
  • Joe Biden demokrata elnökjelölt nagyot nyert az amerikai elnökválasztáson, de nem tudta visszacsábítani a Demokrata Párt korábbi, munkásosztálybeli bázisát, ehelyett az eddig jobbra hajló, de Trumpból kiábránduló külvárosi szavazatokkal lett elnök.
  • Donald Trump republikánus elnök eközben hiába szenvedett vereséget, a vidéki, idősebb fehérek és a konzervatívabb latinók mozgósításával megszilárdította, és növelte bázisát 2016-hoz képest. A Republikánus Párt pedig négy botránygazdag év után sem gyengült országosan, sőt volt, ahol javított eredményén.
  • A pártok közötti törésvonalak valamelyest átrajzolódtak, de a két oldal között mért ideológiai szakadék történelmi csúcsponton van, a két nagy párt választói mintha két különböző Amerikában élnének.
  • A nyitott kérdés, hogy mindez Trump személyének szól-e, esetleg mélyebb kulturális vagy gazdasági folyamatok lenyomata.
  • Ami biztos, hogy ha rajta múlik, Trump nem megy sehova, és az sem kizárt, hogy 2024-ben is megpróbál majd elindulni az elnökségért.
  • A Demokrata Pártban eközben a választási tűzszünet után előtörtek a radikálisabb balos politizálást követelő balszárny és az óvatosabb mérsékeltek közötti feszültségek.

Szombaton eldőlt, hogy a demokrata párti Joe Biden lesz az Egyesült Államok következő elnöke, azóta pedig újabb államok megnyerésével csak tovább nőtt az előnye. Ugyanakkor a Donald Trump republikánus elnök által egyelőre el nem ismert hatalomátvétel ellenére sem Biden, sem pártja nem lehet felhőtlenül boldog: az egyes felmérések által jósolt átütő siker elmaradt, és a Demokrata Párt a hatalom további intézményeiben sem tudott kiugró győzelmet aratni.

A legalább 290 elektor megszerzése mellé Biden országosan 50,8 százalékot ért el, minden korábbinál több, a nem végleges eredmények szerint is 78 millió szavazatot kapott, visszaszerezte a demokratáknak a rozsdaövezeti államok közül Pennsylvaniát, Michigant és Wisconsint, és olyan republikánus államokban is győzni tudott, mint Arizona, ahol 28 éve nyert utoljára demokrata elnökjelölt. A szintén hagyományosan republikánus Georgiában is ő vezet 14 ezer szavazattal, újraszámlálást tartanak, de ezek néhány száz szavazatos eltérést szoktak hozni, ha végül itt kihirdetik a győzelmét, 306 elektorral zárhat az 538-ból.

Közben viszont Trump 47,4 százalékkal 72,6 millió szavazatot kapott, ami darabszámra jobb, mint 2016-os eredménye. A Republikánus Párt bár kisebbségben maradt, de javított a szövetségi törvényhozás alsóházában, és jelen állás szerint vélhetően megmarad a szűk republikánus többség a felsőházban is. A jobboldal és a baloldal pedig mindössze egy-egy államban tudta átvenni egymástól az állami törvényhozást és a kormányzói posztot - ilyen kevés fordításra évtizedek óta nem volt példa. Ezzel az 50 államból csupán 19-ben van demokrata többség, kettőben lila koalíció (demokrata kisebbség részleges republikánus támogatással), 24-ben demokrata kormányzó.

Azaz négy, botrányokkal és megosztó retorikával teli, eredményekben szegény év, és egy több mint 240 ezer halálos áldozatot követelő, félrekezelt járvány után a Republikánus Párt állami szinten nem vesztett pozícióiból. Nem véletlen, hogy

alig hogy kihirdették Biden győzelmét, az amerikai, európai és hazai sajtót ellepték a publicisztikák arról, hogy hiába bukott Trump, a trumpizmus túlélte a választást, az Egyesült Államok súlyos politikai-társadalmi megosztottsága megmaradt.

Az eredmény és a megosztottság okait illetően számos magyarázat kering. A “kommunista” baloldaltól való félelmektől és a demokrata balszárny, ezáltal pedig a balos társadalomszervezési elvek előretörésével szembeni averziótól, a klasszikus vidék-város ellentéten, a globalizáció és az amerikai kapitalizmus gazdasági-társadalmi hatásain és a párhuzamos médiavalóságok kiépülésén keresztül a bevándorlók formálódó identitásáig és Trump személyes karizmájáig bezárólag.

Bár ezen elméletek legtöbbje elég gyenge lábakon áll, a végkövetkeztetés minden esetben az, hogy ugyanez folytatódik majd, amit eddig láthattunk.

A Telex legfrissebb híreit ide kattintva láthatja.

Trump koalíciója fehér, de széles

Az amerikai politika utóbbi évének főbb törésvonalait illetően nem hozott sok újdonságot az idei szavazás. A választási exit pollok (ezekről itt írtunk részletesen) és az AP hírügynökség több mint 110 ezer választó megkérdezésével végzett kutatása szerint ahogy a világon a legtöbb helyen, Amerikában is balra szavaztak a városiak és külvárosiak, a kisebbségek, a fiatalok, a nők és a magasabb végzettséggel rendelkezők.

Ezzel szemben Trump a vidékiek és kisvárosiak, a középosztálybeliek, a férfiak, a mélyen vallásosak, az egyetemi végzettséggel nem rendelkezők, az idősebb fehérek és a külvárosi fehérek körében tudta megverni Joe Bident. Az arányokat jól érzékelteti, hogy a jobboldal szavazóinak 86 százaléka fehér volt, fele vidéki; a Biden által hozott megyék az amerikai gazdaság 70 százalékát adják, a Trump által hozott körzetek 30 százalékát.

Donald Trump támogatója demonstrál az arizonai Phoenixben, miután kiderült a demokrata elnökjelölt győzelme - Fotó: Oliver Touren / AFP

Emiatt Trump bázisa elsőre szűk csoportnak tűnhet, de valójában nem az. Az Egyesült Államok lakossága 76 százalékban fehér, csak 31,5 százalék diplomás, és az előző, 2010-es népszámlálás idején 21-48-31 százalék volt a vidéki-külvárosi-városi lakhellyel bírók aránya (az AP mintájában 20-45-35 százalék). A vidéki dominancia és az idősebb külvárosi fehérek együtt egy elég erős választási koalíciót jelentenek.

Különösen igaz ez Iowában, Ohióban, Texasban és Floridában, ahol Trump a vidéki és munkásosztálybeli-többségű körzetek jó részében növelte előnyét a négy évvel ezelőttihez képest. Emellé pedig nagyrészt megtartotta a munkások támogatottságát a középnyugati rozsdaövezetben, a szűk három évtizeden át végig balra húzó Wisconsinban, Pennsylvaniában és Michiganben is. Trump 2016-os győzelmét annak köszönhette, hogy itt rendkívül szoros, egy százalékponton belüli győzelmeket tudott aratni, különösen a munkások lakta körzetekben volt erős.

Átrendeződtek a frontok

Joe Biden elnökjelölti kampányának fő stratégiai alapvetése az volt, hogy régi vágású, a fehér melósok körében is népszerű, az emberek nyelvén értő politikusként vissza tudja szerezni ezt a három államot. Utóbbi bejött, Biden van, ahol szorosan, de mindhárom helyen nyert a rozsdaövezetben - ugyanakkor ezt nem a melósok visszahódításának köszönheti.

Ugyan csökkent a demokrata hátrány a munkás körzetekben, nem ez volt a döntő, hanem hogy a hagyományosan jobbra húzó külvárosok balra billentek. Trump négy éve 23 olyan megyét vitt el ebben a három államban, ahol 2012-ben Barack Obama nyert. Ebből Biden mindössze kettőt vett vissza, viszont jelentősen javított a külvárosokban, és megőrizte az erős demokrata többséget a városokban is.

Ez jelentős különbség az Obama-érához képest: 2012-ben a republikánus jelölt, a mérsékeltebb (jelenleg utah-i szenátorként az elnököt gyakran kritizáló, olykor pártjával is szembeforduló) Mitt Romney simán nyert a külvárosiak, a diplomások és a pártfüggetlen választók körében. Biden idén mind a három csoportot átfordította, és nagy arányban nyert azok között is, akik négy éve nem szavaztak.

Ezzel szemben bár a kisebbségek idén is jelentős többséggel a demokratákra szavaztak, az etnikai és kulturális sokszínűséggel minimum hadilábon álló Trump egyes helyeken mégis javított körükben. Bár országosan és a legtöbb államban is jóval több latinó szavazott Bidenre, mint Trumpra, Texasban és Floridában Trump különösen a fiatalabb, konzervatívabb értékrendű, bevándorlásellenes kubai és venezuelai bevándorlóknak köszönheti győzelmét: a jelek szerint a balos diktatúrákból érkezőkre jól tudott hatni a demokraták lekommunistázására épülő üzeneteivel.

Évtizedes távolodás

Ezekre a fejleményekre utalva Josh Hawley republikánus szenátor, a trumpizmus egyik padavanja már kijelentette: a hagyományosan a nagytőke és a gazdagok érdekeit képviselő Republikánus Párt “a munkásosztály pártja lett. Ez a jövő”. Egy másik szenátor, a floridai Marco Rubio pedig arról elmélkedett, hogy a párt jövője “a dolgozó AMERIKAIAK” etnikai határokon átívelő koalíciója.

Hogy ez mennyiben reális, az vitatható. Az elnök 2020-ban egyedül az 50 és 99 ezer dollár közötti jövedelmű háztartásban élők között verte meg Bident, miközben az országos medián 60 ezer dollár (kb. 18,1 millió forint). Azaz a Trump-tábor elsősorban az átlagosan és az átlagosnál valamivel jobban élőkből áll, nem lecsúszott melósokból, miközben a legszegényebbek körében sokkal (11,5 ponttal) népszerűbb Joe Biden.

Donald Trump támogató demonstrálnak a minnesotai kormányzó, Tim Walz birtoka előtt - Fotó: Kerem Yucel / AFP

Egy álláspont szerint a jelenség inkább szól Donald Trump személyéről, mint bármi másról. Trumpnak nem volt olyan botránya, amely tartósan meg tudta volna tépázni népszerűségét; viszont nem volt olyan retorikai sikere sem, amely számottevően növelni tudta volna. Ez egyes kutatók szerint amiatt van, mert Trump végletekig megosztó stílusát az emberek egy része imádja, egy másik része meg utálja, azaz a személyéhez való viszony elhomályosítja a konkrét politikáját.

Egy másik értelmezés szerint arról lehet szó, hogy Donald Trump ráérzett a vidék hangjára, és arra, hogy a Republikánus Párt politikusainak és szavazóinak nézetei között szakadék tátong: az előbbiek kis államot hirdető elitizmusával szemben az utóbbiaknak sokkal jobban bejön Trump rendszerellenes, elitellenes, tudományellenes, de az állami költekezéssel, a szociális programokkal szemben megengedőbb retorikája. A trumpi retorika elég volt ahhoz, hogy ez a réteg kitartson Trump mellett - miközben a konkrét intézkedések tekintetében a republikánusok nagyrészt továbbra is a nagyvállalatok és a gazdagok érdekeit képviselték.

A legtöbbet idézett nézet szerint ugyanakkor Trump inkább csak tünet, mintsem katalizátor: a politikai közép eltűnésének és a társadalom növekvő ideológiai megosztottságának, vagyis polarizációjának a következménye. A Pew felmérései szerint 1994-ben a két nagy párt medián (“átlagos”) szavazója között alig volt ideológiai különbség. Ám a demokraták ezredfordulón indult balra-, és a republikánusok 2009 után mért jobbratolódásával a politikai közép mindkét pártban gyengül, a szélek erősödnek. Emiatt pedig a világ folyását és az ország állapotát is egyre inkább pártosabb, ideológiai szempontból ítélik meg.

Nincsenek tények

Erre a média erős polarizációja is ráerősít. A Reuters és az Oxfordi Egyetem kutatása szerint az amerikai média a világ legmegosztottabbjai között van, az általában balközépre sorolt, Donald Trump hazugságain és ballépésein élcelődő patinás napilapokban és a szocialista baloldal országrontó tevékenységét hangoztató jobbos portálokon és hírtévékben teljesen más Amerika képe köszön vissza. Miközben a jobboldal ott is a baloldali médiatúlsúlyon háborog, valójában a jobbos Fox News legmegosztóbb prédikátorai (Tucker Carlson, Sean Hannity, Laura Ingraham) a nézettségi listák élén állnak, nézettségi rekordokat döntögetnek.

Erre rátesz egy lapáttal az álhírek online terjedése, az egészen vad online összeesküvés-elméletek politikai hódítása, amellyel a (szintén gyakran balos cenzúrával vádolt) közösségi oldalak sem tudnak nagyon mit kezdeni, bár hatékonyabban lépnek fel ellenük, mint négy éve (Vélhetően az is szerepet játszott Trump javuló számaiban a latinók között, hogy a jobboldal jelentős energiákat fordított a latinók számára készített, spanyol nyelvű fake news előállítására és terjesztésére.) Nem véletlen, hogy kutatások szerint egy amerikai minél több politikai hírt fogyaszt, annál pártosabb képe van a világról.

Ez az ideológiai megosztottság idén elhomályosított minden más kérdést. Az AP szerint a választók háromnegyede végig tudta, kire fog szavazni, ezen sem a koronavírus-járvány, sem a gazdaság válsága, majd kezdődő kilábalása nem változtatott. Az egyes fontos politikai-társadalmi kérdések, de még a gazdasági- vagy a járványhelyzetre vonatkozó objektív tények megítélését illetően is hatalmas szakadék van a két tábor között, ahogy arról a voksolás előtt részletesen is írtunk.

Tévés közvetítés Donald Trump és Joe Biden elnökjelölti vitájáról - Fotó: Stringer / Sputnik / AFP

Mindkét oldal szerint rossz irányba mennek a dolgok, de ennek az oka a másik oldal, amely veszélyt jelent Amerikára. Amikor vesztésre áll, mindkét oldal egyre kevésbé bízik a választási eredményekben, mert csalónak tartja a másik oldalt. (Bár a republikánusok körében jóval erősebb a jelenség.)

Ahogy egy kommentár fogalmaz, nem az az igazi kérdés, hogy mi változott 2016 és 2020 között, hanem hogy miért változott ilyen keveset a helyzet.

Ipar vagy kultúra?

A 2016-os szavazás után a legtöbbet hangoztatott elképzelés az volt, hogy a globalizáció és az ipari termelés Kínába szervezése miatt “lecsúszó melósok” választották meg a hazai ipar védelmét hirdető, populista Trumpot, és a polarizáció magyarázataként sokan most is ezt az elméletet vették elő.

Azóta azonban jó néhány kutatás arra jutott, hogy az ipari munkahelyek elvesztése nem magyarázza a 2016-os választási eredményeket, ezzel szemben számos tanulmány számol be arról, hogy kulturális faktorok toltak jobbra korábbi demokrata szavazókat. A világ és a technológia gyors változása, a balos társadalmi nézetek előretörése, a bevándorlóktól, etnikai és szexuális kisebbségektől való idegenkedés, a “régi szép idők” elvesztésének érzése motiválja őket. Ezt sugallják a Trump-szavazók relatíve jó vagyoni helyzetére vonatkozó adatok is.

Kutatások egy alcsoportja szerint alapvetően kulturális okokról van szó, de a lecsúszó melósok jelentették 2016-ban a mérleg nyelvét, így a két narratíva találkozik. Egy másik alcsoport szerint is kulturális okokból nőtt Trump támogatottsága, de a kulturális változások mögött gazdasági okok állnak, azaz a rozsdaövezeti melósok a gazdasági egyenlőtlenségek növekedése és a létbiztonság romlása miatt váltak konzervatívabbá. (A vita részleteiről itt találni egy 120 oldalas összefoglalót.)

Nem megy a progresszió

A választások után megfogalmazott magyarázatok is a kulturális-gazdasági tengelyen próbálják értékelni Trump erejét. A Demokrata Párt centrista politikusai például rögtön elővették, hogy a balos aktivisták radikálisabb elképzelései szerintük elidegenítették a választókat.

Bár közvélemény-kutatások szerint a nyáron a feketék elleni rendőri erőszak és rasszizmus miatt kitört tüntetéshullám céljaival a lakosság többsége egyetértett, felmérések és riportok szerint kevésbé jött be a népnek, hogy egyesek a rendőrség költségvetésének radikális megvágásáért kampányoltak, ahogy például a politikai korrektség sem népszerű. Ahogy egy, bizonytalan szavazók nézeteit vizsgáló kutatás alanya fogalmazott, a rendőrség költségvetési forrásainak megvonása “őrültebb dolog, mint bármi, amit Trump valaha is mondott".

Ezzel szemben a párt balszárnya szerint arról volt szó, hogy a demokrata politikusok nem tudták eljuttatni üzeneteiket a választókhoz a járvány alatt, mert nem fordítottak elég figyelmet az online kommunikációra (a demokraták többet költöttek tévés reklámokra, Trump viszont online nyomult), és nem öltek elég energiát a fiatal latinók meggyőzésére, hanem alapból biztosnak vették a kisebbségek voksait.

Joe Biden támogatói ünnepelnek a Fehér Ház közelében. miután a főbb hírportálok már elismerték győzelmét - Fotó: Samuel Corum / Getty Images

Másfelől ha a fehérebb körzetekben nem is volt népszerű a demokraták balra tolódása, Georgiában a spekulációk szerint pont azért sikerült megfordítani a hagyományosan republikánus államot, mert a rasszizmusra és az egyenlőtlenségre összpontosító balos retorika mozgósítani tudta a lakosság harmadát kitevő feketéket.

Harc lesz

Országos szinten viszont tény az is, hogy miközben a demokraták balra tolódtak, az új választóik középről jöttek. Ez előrevetíti, hogy a párt belső harcai a balszárny és a centristák között az elmúlt bő fél év tűzszünete után folytatódnak majd. Az előbbihez tartozó Bernie Sanders vermonti szenátor, Alexandria Ocasio-Cortez New York-i képviselő és számos további fiatalabb újbalos aktivista-politikus szerint a Demokrata Párt baja, hogy nem tolódik még markánsabban balra, és túl mérsékelt üzeneteivel nem tudja eléggé felrázni a fiatalokat, a latinókat és a lecsúszó melósokat.

A jellemzően a párt veterán vezetőit, például Nancy Pelosi képviselőházi elnököt és Bident, valamint a jobbra hajló államok képviselőit és szenátorait felölelő csoport szerint pont ellenkezőleg, a (amerikai kontextusban) radikális balos üzenetek elidegenítik azokat a mérsékeltebb szavazókat, akikkel a jobbra hajló államokban is be tudják hozni a republikánusokat.

Szerintük a közjót jobban szolgálja, ha óvatosan, a republikánusokkal egyezkedve próbálnak kisebb reformokat átnyomni a törvényhozáson, míg az újbalos vonal szerint ez csak toldozza-foltozza a fenntarthatatlan és igazságtalan amerikai gazdasági-társadalmi rendszert, és valós változást csak az állam szerepének gyökeres újragondolása hozhat. Jellemző az ellentétekre, hogy utóbbi csoport tagjai a kritikákra válaszul azzal vádolták a mérsékelteket, hogy asszisztálnak a republikánusok rasszista politikájához.

"Nem irigylem Biden csapatát. Ez egy nagyon törékeny egyensúly. De nagyon fontos, hogy jól lőjék be [az arányokat]"

- mondta Ocasio-Cortez a párt belső ideológiai vitáiról, a Biden-kormány várható összetételéről a New York Timesnak, jelezve, hogy hosszú harcra számít a két oldal között.

Bernie Sanders a New York-i Queens városrészben tartott kampánygyűlésén Alexandria Ocasio-Cortez képviselővel a színpadon 2019-ben - Kena Betancur / Getty Images / AFP

A republikánusok maradnak

Ettől függetlenül az is tény, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltje 1988 és 2020 között egyetlen egyszer kapott kevesebb szavazatot országos szinten, mint a republikánus jelölt, 2004-ben, amikor George W. Bush népszerűsége az iraki háború miatt időlegesen az egekben volt (univerzális jelenség, hogy háború idején nő a vezetők támogatottsága). Más szóval, a Republikánus Párt erejéhez az amerikai választási rendszer egyenlőtlenségei is hozzájárulnak.

Az elnököt nem közvetlenül, hanem az államok között népességarányban elosztott úgynevezett elektori szavazatokon keresztül választják. Amelyik jelölt több szavazatot kap egy adott szövetségi államban, megkapja az adott állam elektorait (két kisebb kivételtől eltekintve), aki pedig megkapja az összes elektori szavazat többségét, legalább 270-et, az lesz az elnök. Emiatt a Demokrata Párt hiába nyer 30 százalékponttal New Yorkban és Kaliforniában, ha a Republikánus Párt jelöltje képes behúzni számos kisebb államot. Donald Trump 2016-ban 2,9 millióval kapott kevesebb szavazatot, mint Hillary Clinton, az elektori voksokban mégis ő nyert; számítások szerint idén elvben előállhatott volna olyan helyzet is, hogy 4-6 milliós mínusszal nyerjen Trump.

Hasonló a helyzet a törvényhozás felsőházában, a szenátusban. Ide minden tagállam két szenátort delegál, függetlenül attól, hogy 40 millióan lakják, mint Kaliforniát, vagy 580 ezren, mint Wyomingot. Így ha a republikánusok megtartják két georgiai helyüket (ez január 5-én dől el, miután Georgiában kétfordulós rendszerben választják a szenátorokat), az azt jelentené, hogy 52-48 arányú többségük lenne a felsőházban, miközben a demokrata kisebbség 20 millióval több embert képviselne.

A felsőházi többséggel viszont elég könnyű lenne majd keresztbe tenni Biden és a demokrata párt terveinek (ezekről itt írtunk bővebben), és a kormányzati kinevezéseket illetően is tehetnek róla, hogy ne kerülhessenek balos emberek pozícióba. De még egy 50-50-es szenátus sem hozna békét: bár ez esetben a demokraták a kamara elnökeként is funkcionáló alelnök, Kamala Harris plusz egy szavazatával többségbe kerülnének, a párt mérsékelt szenátorai és balosabb képviselői közötti ideológiai ellentétek ugyanúgy akadályoznák a törvényhozást. Azaz

miközben mindenki az elnökválasztásra figyelt, a következő kettő-négy év politikai irányvonalát illetően a szenátus összetétele lesz a döntő.

A törvényhozás alsóháza, a képviselőház relatíve kiegyensúlyozottabb, ezt 435 egyéni körzetben választják. Ugyanakkor itt is jobbra dől a mérleg nyelve, részben azért, mert a republikánus vezetésű államok úgy rajzolták meg a választási körzeteket, hogy az nekik kedvezzen. Miután a demokraták nem tudtak elérni áttörést a szövetségi állami voksolásokon, vélhetően ez a folyamat folytatódik majd az újabb népszámlálás után.

Ezek természetesen egyáltalán nem amerikai betegségek. A magyar politikai helyzetet kicsit is követők számára a vidék-város ellentéte, a média és a közbeszéd szélsőséges polarizációja, a választási rendszer beépített egyenlőtlenségei, a vezér személyes aurájának szerepe, a progresszív elvekkel való szembefordulás vagy akár a lecsúszó rétegek jobbra fordulása mind ismerősek lehetnek.

Annyira nem erősek

Ez mindenesetre nem jelenti azt, hogy a republikánusok egyébként ne lennének versenyképesek. Michiganben és Pennsylvaniában hiába nyert Joe Biden, az állami törvényhozásban maradt a republikánus többség. New Hampshire-ben, ahol Biden hét százalékponttal győzött, a Republikánus Párt az állami törvényhozás mindkét kamarájában átvette a többséget a demokratáktól. Maine-ben, ahol Biden tíz ponttal verte Trumpot, Susan Collins republikánus szenátor kilenc pontot vert demokrata kihívójára.

A Demokrata Párt hatalmas összegeket mozgósított, hogy minél több állami törvényhozást és szenátori posztot megszerezzen. A tizenöt, szorosra mért szenátorválasztásból tizennégy esetben jelentősen több pénzt költöttek a kampányra, mégis mindössze két helyen tudtak nyerni, miközben hatalmasat buktak több olyan államban is, ahol több tízmillió dolláros reklámköltéssel vették fel a harcot.

A latinók körében való enyhe floridai és texasi talajvesztés pedig arra is rávilágított, hogy Amerika sokszínűbbé válása még nem garancia a baloldal sikerére, sőt: kutatások szerint például a latinók között egyre többen vallják fehérnek magukat, és a fehér identitású latinók jellemzően jobbra húznak.

Egy férfi "Latinos for Trump" táblát tart egy tiltakozáson a texasi Austinban, miután Joe Biden megnyerte a 2020-as elnökválasztást - Fotó: Sergio FLORES / AFP

Másfelől az is tény, hogy a trumpizmus 2016 óta mégis csak másodszor bukott meg. Először a 2018-as félidős kongresszusi választásokon, ahol a demokraták a mostaninál nagyobb arányban nyertek, és idén is, amikor

  • Biden a nem végleges eredmény szerint jó 5,1 millió szavazatot vert Trumpra és a végén magabiztosan nyeri az elektori szavazatokat;
  • Trump egy számítás szerint 4-5 százalékponttal kevesebb voksot kapott, mint amennyit egy "átlagos”, újraválasztásért induló elnök kapott volna azonos gazdasági körülmények között;
  • a képviselőház maradt demokrata többségű;
  • és a georgiai szenátorválasztás második fordulóján elvileg még a szenátust is kihozhatják 50-50-re a demokraták (bár az 51-49 valószínűbbnek tűnik), abban az esetben Kamala Harris alelnök szavazatával feléjük billenne a mérleg.

Azaz a republikánus tábor hiába maradt egyben 2016 óta, és hiába sikerült mozgósítani, az ország többségét nem tudják megszólítani.

A trumpizmus él, és élni fog

Ennek ellenére az irányváltás nem tűnik reálisnak. Az utóbbi években már kismillió elemzés született róla, hogy Trump a saját képére formálta a pártot, de egyébként végső soron a trumpizmus sem Trumppal kezdődött, politológusok szerint a republikánusok 2010 óta egyre nyitottabbak az autokrata retorikára és módszerekre. Ezt legutóbb a párt több szenátora és képviselője, köztük Mitch McConnell szenátusi frakcióvezető és Mike Pompeo külügyminiszter jelezte azzal, hogy simán beállt a bármiféle bizonyíték nélkül választási csalást kiáltó Trump mögé, miközben a szövetségi és az állami hatóságok egybehangzóan közölték, sehol nem találtak rendellenességeket, a választási eredmény megkérdőjelezése pedig még a Fox Newsnak is sok.

A találgatások szerint a republikánusok ezzel a georgiai szenátorválasztás január 5-i második fordulójára próbálják feltüzelni a tábort. “Szükségünk van [Trump] választóira. Elképesztő tábora van”, foglalta össze a lényeget egy politikus, jól szemléltetve, hogy Trump lett mindennek az alfája és omegája a pártban.

Donald Trump eközben látszólag nagyon nem akarja beismerni vereségét, és esélytelennek tűnő jogi beadványokkal próbálkozik. Az elnök vonakodásába belejátszhat, hogy a New York Times által megszerzett adópapírjai szerint súlyos adósságai vannak, és New Yorkban az ügyészség is vizsgálódik utána. Ugyanakkor még ha a Fehér Házból idővel ki is kell majd költöznie, körei sajtóértesülések szerint azon dolgoznak, hogy egy, a hozzá hű populista republikánusokat támogató úgynevezett politikai akciócsoportot létrehozva betonozzák be pártbéli befolyását, sőt állítólag az is komolyan felmerült, hogy 2024-ben újra elindulna az elnökségért.

“Szerintem lesz egy nagyon kis kisebbség a washingtoni [háttéremberek] között és a kongresszusban, akik meg akarják majd vizsgálni, hogyan lehetne felrázni a pártot, növelni a bázist. De az egyéni adományozóktól kezdve a Fox Newson keresztül a Twitterig minden ösztönző arra mutat, hogy folytatódik Trump formulája, és rátesznek még egy lapáttal a fehérek sérelmein, a libernyákok túráztatásán és az elitellenes populista badarságokon alapuló politizálásra, fogalmazott egy republikánus stratéga.

Bár ez egyesek szerint végső soron a kisebbik rossz: ahogy sokan felhozták az utóbbi hetekben, még mindig jobb Trump, aki ugyan mélyen antidemokratikus, de legalább nem egy összeszedett, kiforrott tervvel rendelkező, rátermett diktátorjelölt, inkább az őrült király karakterét hozza. Ennél sokkal félelmetesebb lenne egy kompetens, felkészült autokrata, aki az utóbbi négy év tapasztalatai alapján nem biztos, hogy nem tudná megfektetni az amerikai intézményrendszert.

Iratkozz fel a Telex hírlevelére!

Belső infók, tartalomajánlók a szerkesztőktől, csodálatos digitális apróságok!

Feliratkozom