Biden legnagyobb kihívása közelebb hozni az alternatív valóságokat

Képzeljünk el két tisztességes amerikai választópolgárt.

Sam Hynicks 27 éves, Los Angelesben él, szoftverfejlesztő. Multikulturális közegben dolgozik, nem is érti, hogy a XXI. században hogy lehet még kérdés a befogadás, a nyitottság, az etnikai, vallási, vagy szexuális tolerancia. Fontos neki a klímavédelem, szégyelli Donald Trump érzéketlenségét, arroganciáját, elkötelezett demokrata szavazó, természetes volt neki, hogy az elnökválasztáson Joe Bidenre adja a voksát.

Steve Volmer 60 éves, Pierre-ben él, Dél-Dakota államban. Korábban egy gépgyártó vállalkozásban volt középvezető, most egy helyi iskolában kisegít. Személyesen senkivel nincs baja a környezetében, de idegesíti a liberális média, úgy éli meg, hogy azt sugallja, hogy ő mint fehér férfi ebben az országban elnyomja a latinókat, a feketéket, a nőket. a melegeket, pedig szerinte ő senkit nem nyom el. Ahogy általában a republikánusokra, úgy most is Donald Trumpra szavazott, úgy érezte, hogy ő inkább elismeri a hagyományos amerikai értékeket. Biden ukrajnai tevékenységét pedig amúgy is aggályosnak látta.

Két egyedi, semmire sem reprezentatív, de nem is egyedülálló példa, ez a két ember alternatív valóságban él, más médiát olvas, más történéseken háborodik fel.

A Telex legfrissebb híreit ide kattintva láthatja.

Már megint elmérték

Joe Biden választási győzelme után mindkét példabeli szavazónk elnöke lesz, és bár nem lesz könnyű feladat, valamilyen közös cél mellett jó lenne közelebb hoznia a világukat.

A közvélemény-kutatók ugyan megjósolták Biden győzelmét, de megint jelentősen alámérték Donald Trump támogatottságát több államban is. Ennek vélhetően nem az az oka, hogy az amerikai szavazók az utolsó pillanatokban megváltoztatták a véleményüket, inkább az emberek véleményének valós megismerése ütközött ismét nehézségbe.

Nagyon leegyszerűsítve, miközben sokan még a közvélemény-kutatókkal szemben is annyira bizalmatlanok, hogy nem vállalják Trump-pártiságukat, taszítják őket a demokrata témák, de azt már megtanulták, hogy ez nem trendi.

A részletes elemzésekből lehet számos érdekes tanulságot levonni, de az elsőre is látszik, hogy

• a két gazdag, nagyvárosokkal teli partvidék sokkal inkább demokrata volt, míg az Egyesült Államok középső része republikánus érzelmű maradt. Egy jellemző összevetéssel Kaliforniában Bident támogatja kétharmadnyi ember, Észak-Dakotában Trumpot ugyanennyien,
• a fekete szavazók döntő, az ázsiai és a latinó szavazók érdemi többsége Biden-párti,
• a nők között arányaiban sokkal több a Biden-szavazó, mint a férfiak körében,
• végül, ami így kiemelve talán meglepő lehet, hogy a fenti csoportok képesek voltak eldönteni a szavazást, mert a politikailag amúgy aktívabb fehér férfi szavazók összességében szignifikánsan Trump-pártiak voltak.

A big picture

Lépjünk azonban most hátrébb a konkrét szavazástól, és Orbán Krisztián, az Oriens partnerének, a Hősök Tere karantén szalonjában elhangzott előadása alapján gondoljuk végig, hogy mi mélyítette el ennyire a bizalmatlanságot az Egyesült Államok szavazói csoportjai között.

A választás napján rögzített előadás itt elérhető.

Látszólag nagyon messziről kezdjük ezt a vizsgálatot.

Donald Trump, Boris Johnson és a brexit, Orbán Viktor és más politikusok, vagyis az úgynevezett populista forradalom térhódítását érdemes az elmúlt harminc év fő trendjének, a piaci fundamentalizmus uralmának értelmezésével kezdeni.

A reagani, illetve thatcheri fordulat, a kommunizmus végső kifulladása során már-már szélsőségesen is elhittük, hogy az állam lebontása, a piacosítás önmagában is pozitívum: éljen

• a privatizáció,
• a liberalizáció
• és a globalizáció,
• jöjjön a piac mindenhol, még akár az egészségügyben, vagy a börtönök működtetésében is.

Ebben a világban uralkodóvá vált Friedrich Hayek osztrák közgazdász közhelyszerű, de valójában nagyon is fontos tézise:

„a dolgok annyit érnek, amennyi a piaci áruk.”

Hayek a Road to serfdom (az út a szolgaságba) című könyvében fejti ki, hogy mennyivel jobbak például a piaci árak, mint a hatósági árak.

Mindennek megvan az ára

A dolgok tehát annyit érnek, amennyi a piaci áruk – ez így triviális állításnak tűnik, aki ma ezt megkérdőjelezi, az nem normális. Ám ne felejtsük, bár ez egy közgazdasági tézisnek tűnik, de nagyon fontos társadalmi következményei vannak, mert meghatározza az emberi együttélés kívánatos formáját is.

Ha tényleg van egy szám, egy ár, ami megmondja, hogy látszólag összehasonlíthatatlannak tűnő dolgok hogyan állíthatók sorrendbe, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy lesz szám arra,

• hogy mennyit ér egy emberi láb – majd a biztosító megmondja,
• mennyibe kerül egy magzat – a béranya ad rá árat,
• mennyit ér egy pedagógus és mennyit egy tranzakciós jogász, hiszen a fizetésük, a piaci értéküket majd ezt is eldönti.

Érdemdús az, aki sok GDP-t termel

Hogy jutunk el innen Biden és Trump választásához? Szép lassan. Mindenesetre, ha minden értékben kifejezhető, akkor a közösség irányításának (a politikának) a célfüggvényére is lesz egy sorvezetőnk: a kormányzás célja a GDP maximalizálása.

E nagy feladatban az állam fő szövetségese a vállalat, mert a profit maximalizálásra törekvő cégek segítik az egyre nagyobb GDP termelését.

A vállalatok a saját profitnövelő logikájuk szerint globalizációra, koncentrációra törekednek, ezzel pedig a nagyvárosok nyernek, a kistelepülések elnéptelenednek, elszegényednek, lemaradnak. Nemcsak azért, mert ott már kevesebb a munka, de például, ha az emberek elmennek onnan, akkor a vidékiek ingatlanjai is leértékelődnek, amíg a városaik ingatlanjai gyorsan drágulnak, az olló csak nyílik.

Ráadásul a piaci világban a társadalom szöveteit, az alulról szerveződő kis közösségeket, társas érintkezéseket is felváltja a piac, a tranzakció.

Ez azt jelenti, hogy már nem a közösségünk oldja meg a kihívásainkat, hanem lesz rá piaci megoldás, bébiszitter, óvoda, pszichológus, étel-házhozszállítás. Az emberek közötti meghatározó érintkezési forma a tranzakció lesz.

Aki gazdag, érdemdús?

A piacot, a GDP-t minden elé helyező logika zsákutcája, hogy furcsa ítéletet mond az egyes emberről is. Mivel a GDP termelése a közösség célja, aki sokat keres, az érdemdúsabbnak tűnik fel, mert több értéket teremt a közösségnek.

„Aki meg szegény, az annyit is ér.”

A piacgazdaságban ez alakul ki, de ezt véletlenül se vegyük természetesnek. Mások erről mást gondoltak, adtak önbecsülést a sikertelenebbeknek is.

• A görögöknél a hírnév fontosabb volt,
• a keresztényeknél a szegény asszony 2 filléres adománya többet ért, mint amikor a gazdag adott a feleslegéből,
• a kommunizmus is megpróbálkozott egy (sajnos lefelé történő) nivellációval,.

Profánul, nem a leggazdagabb volt a legjobb ember, hanem a legbátrabb harcos, a felebarátját segítő, a sztahanovista.

Ki a nyertes, ki a vesztes?

Ám a piacgazdaságban viszont nagyon leegyszerűsítve a nyertes a gazdag nagyvárosi fiatal, a vesztes pedig a kistelepülésen élő idősebb ember. De akkor felmerül a kérdés, hogy ha valaki gazdagabb, akkor a közösségnek is többet ér, vagyis értékesebb ember a városi fiatal, mint a vidéki idős?

És folytathatjuk a gondolatot, ha a sikeres ember értékei relevánsabbak, akkor őket kell megkérdezni, hogy mit kell csinálni, hogy a vesztesek is legyenek sikeresek? Vezessék ők az országot, a közösségünket? Andrej Babiš, Silvio Berlusconi, Trump a legjobb ember a közösség vezetésére? Hiszen ők gazdagok.

Vagyis a gazdag nagyvárosi fiatal réteg még ki is oktathatja a sikertelen vidéki embert, megmondhatja neki, hogy milyen legyen, milyen értékei legyenek, miben higgyen?

Isten munkája

Hogy milyen szélsőségesen nagyra értékelte a piaci fundamentalizmust a kor, arra jó példa Lloyd Blankfein, a Goldman Sachs, vagyis a legmeghatározóbb amerikai befektetési bank vezetőjének az esete.

Amikor egy brit újságíró 2009-ben megkérdezte tőle, hogy nem érzi-e visszásnak, hogy a pénzügyi válság kirobbanása és a Lehman-csőd után egy évvel dollármilliós bónuszokat vesznek fel a Goldman vezetői, Blankfein kifejtette, hogy ők ezt megérdemlik, mert, mint mondta

„we are doing gods work”,

vagyis a tőke áramoltatásával a tőkepiacon Isten munkáját végzik el, értéket teremtenek azzal, hogy áramoltatják a forrásokat a megfelelő helyekre. Biztosan így is gondolta.

De mit érez a vesztes?

Mit lát ugyanebből a piacgazdaságból a „vesztes”? Az, aki, mint mintapéldánkban, jó eséllyel elvesztette a munkáját, mert az ő gyártószalagja a globalizáció miatt elköltözött, a vagyona nem nő, relatíve leértékelődik a pozíciója a leggazdagabbakkal, de a legszegényebbekkel szemben is (előbbiek még jobban elhúznak tőle, utóbbiak feljönnek rá).

Ő azt érzi, hogy még korholják is, miért nem versenyképesebb, miért nem nyitottabb, befogadóbb, miért nem olyan, mint a fiatal nagyvárosi webfejlesztő, aki sikeres? Mindezt így éli meg:

„Elvettétek a pénzemet, a méltóságomat, még azt is mondjátok, hogy azért vagyok vesztes, mert rossz vagyok. Ha van is munkám a gyártószalag mellett, abban már nincs büszkeség, nincs méltóság, nincs a munkának becsülete. Csoda, ha üvöltök? Ha a kultúrámat már nem adom?”

Miről szól a politika?

Az egész kérdésben az a legmegdöbbentőbb, hogy valójában a populista forradalom a gazdaságban nem különbözik a régi, piacpárti mainstreamtől. Trump és Biden pontosan ugyanazt ígéri ennek a rétegnek. Vagyis, gyakorlatilag semmit. Hiszen mindketten továbbra is a vállalati logika mentén fognak GDP-t maximalizálni, a tőzsdefétisben szenvedő Trumpot a Dow Jones index állása érdekli, mindig erről posztol, de Boris Johnson is az irracionalitásig vinné az adócsökkentést és Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan logikájában is ez a gondolkodás kikezdhetetlen.

Vagyis ők is nagy támogatásokkal, GDP-t termelő külföldi befektetőket csalogatnak, adókat csökkentenek, piacosítanak, maguk, vagy legalábbis a barátaik vállalatbirodalom-építését segítik.

Ám mivel a politikai ütközetek valójában már az árnyalatnyi gazdasági különbségek mellett sokkal inkább kulturális jellegű kérdésekről szólnak (feketék diszkriminációja, rendőri túlkapások, az ezzel kapcsolatos tüntetések, abortusz, bevándorlás, nők, kisebbségek),

mégis eladják, hogy ők vannak a kisemberrel.

Hiszen miközben a választók azt érzik, hogy a demokraták egyértelműen a győztes nagyváros értékrendjét kezdik kötelező elvárásként megfogalmazni (érdemes megfigyelni, hogy a legtrendibb it-cégek a demokraták lelkes támogatói), addig a populista forradalom élharcosai valamennyire értik is a vidéki ember felháborodását, de mindenképpen eladják, hogy ők maguk is támadják a nagyvárosok kulturális törvényeit, mantráit.

Kisebb közösségek

Ha egy pillanatra visszaugrunk a „Bowling alone” gondolatához, ha az embereknek vannak kötődései, kisebb közösségei, az segítheti a mentális jóllétét, ha a helyi park, játszótér, a rászorulók megsegítése összeköt embereket, akkor ott másfajta szövet alakulhat ki, eltűnhet, hogy ki republikánus, vagy ki demokrata. A közösségben nem csak akkor lehet valaki „érdemdús”, ha sikeres, ha gazdag, hanem akkor is, ha amije van (legyen az pénz, tudás, de akár csak jó szándék, erőfeszítés), beteszi a közösbe.

Donald Trump aligha volt alkalmas arra, hogy azt a fanyalgó establishmentet közel hozza az amerikai társadalom általuk nem ismert részéhez. Nem is ez volt a politikája, ő a konfliktusokat inkább hangosította.

Joe Bidennek ezt kell megpróbálnia. Elnökségét nagyon nagy részt a fekete szavazóknak köszönheti, biztosan tervez tenni is értük az emblematikus ügyekben. De ha a megkérdőjelezhetetlennek tartott nagyvárosi szuperértékrendet ő is arroganciával akarja letolni, ha mindenkinek meg akarja mondani, hogy milyen legyen az értékrendje, kudarcot fog vallani.

A szakadék nagy, de van igény a közeledésre. A nagyvárosokban is sokan szeretnének kiszakadni az atomizált életből, vonzó a fenntarthatóság, a lokális, a kézműves étel és ital, a bicikli, vagyis kisvárosi létet próbálunk teremteni a nagyvárosban.

Állam, piac, közösség

Joe Biden sokkal kevésbé kritikus a piaci fundamentalizmussal, mint más demokrata jelöltek lettek volna. Tudja, hogy a piacnak és az államnak van szerepe, utóbbinak például szerepe van a globális felmelegedés elleni küzdelemben, vagy a katonaság fenntartásában, a terrorizmus elleni küzdelemben.

Amint elnök lesz, el kell döntenie, hogy mivel szeretne foglalkozni, biztosan fog a feketék jogaival, a klímavédelmi fordulattal, a szabadkereskedelmi egyezményekkel (miközben Kína elleni küzdelemben talán még harcosabb is, mint Trump).

Ráadásul van egy óriási lehetősége, a mentőcsomagok, a pénznyomtatás, amely most a szokottnál nagyobb teret enged az állami irányításnak, hangsúly-meghatározásnak.

Ha azonban nem tudja közelebb hozni az alternatív valóságban élő amerikaiakat egymáshoz, aligha lesz sikeres.