Nem lehet a Fidesz szavazóit csak úgy eltörölni, és azt mondani, hogy ezek az emberek hülyék

• Néhány szabály a boldogsághoz címmel jelent meg Babarczy Eszter új könyve, amelynek első fejezete arról szól, mit jelent ma ötvenes nőnek lenni, míg a második rész egy fővárosi értelmiségi és egy kelet-magyarországi, mélyszegénységben élő cigány lány kapcsolatának történetét dolgozza fel.
• Babarczy az interjúban arról beszél, ötven fölött még a leghaladóbb feministák is beleszaladnak a láthatatlanság pofonjába, a sikercentrikus kultúra pedig mindenki számára nyomasztó.
• A második résszel kapcsolatban fel van készülve a rasszizmus vádjára, még akkor is, ha lényegében a saját történetét beszélte el benne, aminek a kudarcába „majdnem belehalt”.
• A politikai térben szeretne középen állni, de a hiszterizált közéletünkben ez ma már lehetetlen: előfordult, hogy az utcán leköpték. Azt érzi feladatának, hogy ezt a hisztériát valahogyan csillapítsa.

Sok mindenről szól a könyve, a boldogságról talán a legkevésbé. A címmel szeretett volna kompenzálni?

Nem akartuk azt a címet adni a szerkesztőmmel, hogy Vesztesek, vagy hogy Kudarcaim története, inkább egy erősen ironikus címet választottunk. Ha valaki számozott szabályokat vár tőlem a boldogsághoz, az nagyot fog csalódni, bár talán kevesen lesznek ilyenek.

A Mi ketten című fejezet például az ötvenes éveiben járó, fővárosi értelmiségi Emma kudarcos története, aki felkarol egy roma lányt, és éveken át komolyan támogatja anyagilag. Az empátia hajtja eleinte vagy az osztálybűntudat?

Én fehérmegváltó-szindrómának mondanám. Emma új szerepet keres magának az életében, keresi, hogyan tudna valami pozitívat tenni ezen a világon, és abból a pénzből, amit a thaiföldi nyaralására költhetne, inkább egy roma lányt támogat, mert azt gondolja, hogy ezzel meg tudja változtatni a lány életét. És az derül ki, hogy nem tudja.

A kisregényben a két szereplő különálló szövegei, monológjai követik egymást, párbeszéd nincs közöttük, és már az első jelenet, amelyben Emma magával viszi a jógaórájára a roma testvérpárt, szinte előrevetíti a kudarcot, az áthidalhatatlan távolságot. A nő még a lány falujában sem járt. Volt itt bármi esély arra, hogy ez a történet hepienddel végződjön?

Szerintem az olvasó már a harmadik szövegnél érzi a projekt reménytelenségét. A történet azt a lehetetlen helyzetet mutatja be, amikor valaki Budapestről próbál nevelni egy gyereket a keleti határszélen, ami teljes képtelenség, és ennek megfelelők a következményei is. Ténylegesen én persze sokszor ellátogattam a keleti határszélre, ahol a lány élt.

Ennek a történetnek ugyanis abszolút van valós alapja, sőt nagyjából minden, ami elhangzik benne, valamilyen formában megtörtént.

Valószínűleg a saját kétségbeesésemet is próbáltam kiírni magamból ezen keresztül.

Emma az évek alatt nagyon megszereti a patronáltját. Személyesen is fájdalmas volt megélnie ezt a csalódást?

Óriási fájdalom volt, azt hittem, belehalok. Gondoljon bele, tizenhat év története volt ez. Ezután kellett végleg belátnom, hogy nem tudok segíteni. Nagyon szerettem volna, toltam a pénzt, de alapvető beidegződéseket lehetetlen volt 350 kilométerről megváltoztatni. Mindig újra és újra előálltak azok a problémás helyzetek, amiket sok pénzzel meg lehetett oldani, de a cél az lett volna, hogy egyáltalán ne álljanak elő ezek a helyzetek. Azt gondolom, nem is lehet elvárni, hogy valaki a mélyszegénységből felvegyen középosztálybeli normákat; teljesen irreális volt azt kérni, hogy figyelj, írd fel, hogy mire költöd a pénzt, fizesd be a biztosítást satöbbi.

Ezért ez az egész csak középosztálybeli nézőpontból végződött tragikusan.

Az ő nézőpontjukból valószínűleg nem az, hanem egy Rómeó és Júlia-történet, beteljesült szerelemmel, és nem is kudarcos, hiszen lett egy ház, a házban fürdőszoba, a fürdőszobában mosógép. Ez egy társadalmilag nagyon-nagyon érzékeny téma, és nyilván eszembe jutott a Háy János könyvével kapcsolatos vita is.

Ez volt az az eset, amikor rasszizmussal vádolták Háy János Mamikám című regényét, amely többek szerint túlságosan sematikusan ábrázolta a cigány szereplőket, és erősen alulstilizálta a nyelvüket. Ön elébe ment a vádaknak, és zárójelben alcímként odaírta a fejezethez, hogy rasszista történet. Miért?

A rasszista szónak itt több jelentése van. Cigányokról beszélni Magyarországon azt jelenti, hogy a rassz kategóriáit használjuk, másrészt a középpontban álló cigány család szintén rasszista: a magyar cigányok az oláh cigányokkal szemben.

De itt is előfordulnak sémák: a cigány lányok herbáloznak, néha lopnak, egyikőjük prostituált lesz Svájcban. Igaz, ön végig köznyelvi normát használ Dalma monológjában.

Mert az a cigány család, amellyel én kapcsolatban voltam, gyönyörű szép magyar nyelven beszélt. Persze biztos vagyok benne, hogy a rasszizmus vádja az én könyvemet is eléri majd. Fel vagyok rá készülve, és fontosnak is tartom, hogy legyen erről vita, legyenek éles vélemények. Inkább azt remélem, hogy ha mással nem, a sebezhetőségemmel, tehát azzal, hogy elmondom, ez mind megtörtént velem, valamiféle hitelt szerzek.

Ön szerint számonkérhetők etikai, politikai szempontok egy irodalmi szövegen?

Abszolút nem. Én úgy gondolom, hogy az irodalom feladata a feltárás, a feltárás pedig mindig szembemegy az ideológiákkal. Az ideológiák leegyszerűsítenek, míg a feltárás az ambivalenciákra, a problémák komplexitására világít rá. Amit ez az újbaloldali nézőpont követel, az számomra sematikus irodalmat hoz létre, amely nem néz szembe az emberi létezés alapvető tragikusságával; azzal, hogy minden megoldás hozza magával a saját problémáit. Tehát olyan módon leegyszerűsíti a világot, ami szerintem nem szolgálja azt, hogy jobban megértsük azt, hogy miben élünk.

Friss filmélményem például a Magyarázat mindenre, ami nagyjából az első olyan film, ami képes mélyebben reflektálni arra, miben töltjük most már tizennegyedik éve az életünket. De nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy beleálljon a témába, mint ahogyan Reisz Gábor beleállt, akinek tudhatóan személyes motivációja is volt ehhez a családja miatt.

Ön is több alkalommal beszélt a bonyolult családszerkezetéről, a holokauszttúlélő, illetve a némileg antiszemita nagyszülői ágról, és arról a hídszerepről, amit képviselni akart a magyar közéletben. Publicisztikát évek óta nem ír, de a hídszerepet magáénak vallja még?

Most már effektíve nem merek megszólalni, mert kinyírnak. Ha politikailag hídszerepben vagy, az azt jelenti, hogy minden oldalról lőnek rád. És ez eléggé fájdalmas, pedig a mentális problémáimmal kapcsolatban amúgy is kiteszem magam különböző nyilaknak. Amikor 2010-ben rendesen mellényúltam a publicisztikámban, mert túl jóindulatú és naiv voltam, abból én is sokat tanultam. Ebben a politikai légkörben, ami egyébként nemcsak Magyarországra, az Egyesült Államokra is jellemző, senkit nem érdekel, amit mondani akarsz, csak az, hogy hova álltál. Pedig én nagyon szeretnék középen állni.

Lehet még ott állni?

Pontosan erről van szó: hogy nem lehet. Ma már számomra is tiszteletre méltó emberek sem képesek egymásra odafigyelni, és őrjöngve esnek egymásnak. Az persze jogosan felmerülő morális kérdés, hogy elfogadható-e, ha valaki egy autokratikusan működő kormányról azt mondja, hogy bizonyos céljaival, intézkedéseivel akár egyet is lehet érteni. A megosztottság fogalma már nem fejezi ki azt, hogy hol tartunk jelenleg, ezért szoktam inkább a hisztéria szót használni.

Előfordult már velem, hogy leköptek az utcán.

Mégis, az sem normális, ha mindig a legrosszabbat feltételezzük, amire persze alapos okunk van. A hermeneutikában viszont létezik egy úgynevezett principle of charity, a karitászelv, ami abból indul ki, hogy amikor egymással kommunikálunk, akkor próbáljuk meg azt elfogadni, hogy a másik gondolata érvényes, és ne azt, hogy manipuláció. Ez az elv teljesen kihalt mindkét oldalon, és mostanra lényegében minden megszólalás állásfoglalásnak minősül, amivel megszűnt az a lehetőség is, hogy egyáltalán beszélgessünk egymással. Én nagyon szomorú vagyok emiatt.

Két olyan intézményhez is kötődik, amelyet valamilyen módon kannibalizált a kormányzat: a MOME-n docens, a Libri-csoport a könyveit adja ki. Ezzel kapcsolatban milyen szempontokat mérlegelt?

Már az új könyvem is jóval azelőtt került a Jelenkor Kiadó szerkesztőjéhez, mielőtt a felvásárlás megtörtént, de én akkor is azt gondoltam, hogy ha előre eldöntjük, hogy a Mathias Corvinus Collegium meg fogja fojtani a Jelenkort, akkor megint feladtuk a karitászelvet. Várjuk meg, mi történik. Az egyetemen is ugyanez a helyzet, és inkább a valós helyzetre érdemes reagálni, és konkrét problémákat megoldani. Történetesen én vagyok a MOME szakszervezeti vezetője, és az elmúlt években nagyon sikeresen tárgyaltunk végig fontos kérdéseket a másik oldallal: megakadályoztunk leépítést, született kollektív szerződésünk, lett béremelés. Szerintem nagyon nem szerencsés az a dacos elfordulás, ami azt mondja, hogy márpedig én ezekkel soha.

Erővel szemben is működik a karitászelv? Akkor is, ha valaki eleve nem akar párbeszédet?

Nyilván erővel, erőszakkal szemben csak az erő működik. De a párbeszédet soha meg sem próbáltuk. A rendszerváltás óta hiszterizált a politikai közvélemény, amelyet szimbólumokon és identitásokon keresztül manipulálnak. Én azóta tiltakozom ez ellen, mert akadályozza a demokrácia működését.

Könyörgök, együtt élünk ebben az országban, együtt azokkal az emberekkel, akik ezt a kormányt valamiért támogatják.

Én nem támogatom, de azt sem gondolom, hogy a szavazóikat csak úgy el lehet törölni, és azt mondani, hogy ezek az emberek hülyék. A demokrácia szempontjából nagyon veszélyes, amikor azt gondoljuk a szavazókról, hogy megvezetett idióták. Szerintem induljunk ki abból, hogy nekik más értékeik vannak, mást látnak a világból, más hangzik nekik otthonosan, és ebből következik az ő álláspontjuk. A nyilvánosság előtt megszólaló emberként én mindig is azt éreztem feladatomnak, hogy ezt a hisztériát valahogy csillapítsam. Kevés vagyok hozzá, de mégis.

A magyar közszereplők közül talán ön engedte a legközelebb a nyilvánosságot a saját mentális problémáihoz, és már akkor részletesen mesélt a bipoláris depressziójáról, amikor a fogalmat is csak alig néhányan ismerték. Ez nem teszi önt nagyon sebezhetővé?

Dehogynem, és bevallom, valahányszor beszélek ilyesmiről, vagy akár a könyv írása közben, iszonyúan sérülékenynek érzem magam, és folyton azt kérdezem magamtól, miért teszem ezt magammal. A válaszom az, hogy a személyes motivációm miatt. Kamaszkoromban, amikor nagyon nem voltam jól, jólesett volna, ha erről a témáról szó van, és feltételezem, hogy sok tizenhat meg ötvenéves nő és férfi szenved ennek a hiányától. De amikor Friderikusz Sándor műsorában tényleg szinte kipakoltam a beleimet az asztalra, féltem, hogy mit kapok majd utána, de pár „bolond ez a nő” komment mellett rengeteg pozitív visszajelzés érkezett. Az emberek sokkal empatikusabbak, mint amilyen a nyilvánosság.

Akik bolondnak tartják, azokat talán megrémíti, ha mások bonyolult belső világával szembesülnek.

Ez így van, éppen ezért szigorúan megválogatom, kiknek beszélek a problémáimról a privát emberi kapcsolataimban. Inkább stratégiailag próbálom adagolni ezeket olyan helyzetekben, amikor úgy érzem, lesznek néhányan, akiknek ez felszabadító. Kollegiális közegben például soha nem terhelnék senkit azzal, hogy szuicid gondolataim voltak, ne adj’ isten vannak – nincsenek egyébként. Még a közvetlen környezetünkkel is nagyon nehéz az ilyesmit megosztani, mert még az anyukánk vagy a partnerünk sem értheti, mi zajlik bennünk. De nem gondolom, hogy a mentális problémákkal élők egy elnyomott kisebbség lenne, és áldozati szerepbe sem akartam soha állítani magam.

Az új kötete első részében egy ötvenes éveiben járó nő keresi az identitását: mit várhat még az élettől, a férfiaktól, a Tindertől. Felkészületlenül éri a nőket ez a kor?

Ahhoz képest, hány embert érint, alig beszélünk erről az élethelyzetről. Arról a szégyenről, ami akkor üt be, amikor egy nő észleli, hogy a teste már nem olyan, mint amilyen testeket a médiában mutogatnak, és ez a szégyen nagyon mélyen rombolja az ember identitását. Arról a hatalmas médianyomásról, ami azt hirdeti, hogy maradj fiatal, az ötven az új harminc, még bármit kezdhetsz az életeddel, de ez sajnos nem igaz. Nem állítom, hogy ötvenévesen nem lehet új életet kezdeni, de a többség az új élet helyett inkább ebben a mostaniban szeretne még valamilyen tartalmas identitást találni magának, viszont a társadalom megfosztja őt ettől.

A könyve főhőse is azt mondja, hogy ha betiltanák az utánafütyülést, akkor egy nő sem venné észre, hogy megöregedett, mert nem volna mihez képest észrevenni. A középkorú nő jelentését az határozza meg, ahogyan a férfiak néznek rá?

A nő jelentését ebben a vizuális kultúrában az határozza meg, ahogyan a férfiak néznek rá, jelentős részben ebből épül fel a nők identitása. Akkor is, ha egyébként egy nagyon haladó feministáról van szó, mert ötven fölött ő ugyanúgy beleszalad a pofonba: hoppá, már az építőmunkások sem fütyülnek utánam, már nem vagyok látható.

Ezt a láthatatlanságot tehát egy nő akkor is megéli, ha egyébként nem különösebben azonosult a nő mint a vágy tárgya szereppel.

És a láthatatlanság nem csak ilyen helyzetben jelenik meg: a társadalom általában nem vesz tudomást a középkorú nőkről. Miközben a középkorú férfiak gyakran a hatalmuk csúcsán vannak, és az sem ritka, hogy mintegy elölről kezdik a fiatalságukat egy fiatal nővel. Én erről a láthatatlanságról akartam írni.

Az ön fiktív ötvenes karaktere már nem is emlékszik rá, hogy mikor adta fel, azaz mikor törődött bele a változásba. A saját életében volt ilyen pillanat?

Az 50. születésnapomat még egész jól viseltem, akkor még csináltam szelfit magamról, ezután pár évvel viszont kissé beletörött a bicskám a feladatba, hogy igazán nőnek érezzem magam. A menopauza után rám is elkezdtek feljönni a kilók, pedig sok nővel ellentétben én nem is szenvedtem meg vele annyira. A menopauzáról is sokkal kevesebbet beszélünk, mint kellene, mivel az ötvenes nők problémái is láthatatlanok. Már kiestek a 18–49-es marketingcélcsoportból, belőlük már nem lesz influenszer, vagy ha lesz is, kiröhögik őket.

A napfényes B oldal ígéretét kínáló könyvek tehát hazugságok?

Vannak csodálatos nők, akik gyönyörűen öregednek, de ez nem mindenkinek adatik meg. Én csupán a sikercentrikus kultúra ellen tiltakozom, amiben állandóan fényeznünk kell magunkat a közösségi médiában, ami szerintem végtelenül nyomasztó mindenki számára. Ha ugyanis nagyon sikercentrikus egy társadalom, akkor nem tudja elfogadni a gyengeségeket és a fájdalmakat, ami egyenes út az empátiamentes kultúrához.

Empátiamentesnek látja a magyar társadalmat?

Igen, de nem csak a magyart, ez nem a mi sajátosságunk, hanem egy globális miliő. Szerintem sok ember szeretne beszélni arról, hogy milyen fájdalmai vannak, csak nem mer, hiszen ha fájdalmaid vannak, akkor a társadalom szemében veled valami nagyon nincsen rendben. Pedig még a középkorban is el lehetett ismerni a fájdalmakat, bár ehhez a középkor ideológiája, a kereszténység kellett, amelyik azt hirdette, hogy a világ egy siralomvölgy.

Jelen kultúránkban ha sírsz, akkor lúzer vagy.

A lelki zavarokkal küzdők közösségi segítő oldalát, a Búrát, feltételezem, Sylvia Plath Üvegbúra című műve után nevezte el. Nagy hatással volt önre a regény?

Igen, óriási hatással volt rám tizenhat évesen.

Mik a hasonlóan fontos könyvek az életében?

Tizenéves koromtól a könyvekbe menekültem, rengeteget elolvastam, úgyhogy egy-egy könyvet nehéz kiemelni, de Dosztojevszkij biztosan a legfontosabb szerzők között van. És fontos volt Flaubert meg a francia egzisztencialisták is. Később Nádas Párhuzamos történetek című műve nagyon mélyen hatott rám, és Tompa Andrea legtöbb könyvét is nagyon szeretem. A közelmúltban pedig alaposan megütött Marilynne Robinson egészen csodálatos Háztartás című regénye. Robinson nem minden könyve szól hozzám, mert ő azért karakteresen keresztény szerző, én pedig nem vagyok keresztény. Szeretnék az lenni, de valahogy nem jön össze.

Ezt hogy érti?

Nagy adag fogékonyság van bennem a keresztény kultúra iránt, csak sajnos nem hiszek semmiben, amiben hinni kellene. De mint egy olyan kultúra, amely elismeri a szenvedést, még ha talán túlságosan romantizálja is, vonzó számomra.

Az előző, A mérgezett nő című könyvéhez képest a mostani – legalábbis az első része – kimondottan humoros és ironikus, de pozitív feloldásokra ezekben a történetekben sem számíthatunk. Ez most már mindig így lesz?

Valóban sajnálatos vonása a könyveimnek, hogy elég pesszimisták, és nincs pozitív végkifejletük, emiatt az olvasók felé van is egy kis lelkifurdalásom, hogy folyton a szűretlen, megszépítetlen sötétséggel szembesítem őket. Én valahogy arra érzek késztetést, hogy szembenézzek a felkavaróval, a tabuval, míg a társadalomból ez a szembenézés hiányzik. És igen, a következő könyvem is elég sötét hangulatú lesz, mert a halál problémájával foglalkozik: az életvégi helyzettel, ami sokszor nagyon megalázó, és traumatikus a családnak is.