Zenék, amik mindig politikusak voltak – jön a 10. Budapest Ritmo (x)

Fatoumata Diawara – Fotó: © AlunB

Hogyan fér bele egy kategóriába az anatóliai psych-pop, a funkos alapokon csörgedező gospel és a blues-os folk? A világzene műfaja mindig is egy nehezen megfogható és definiálható dolog volt, és úgy tűnik, hogy a pop és más zeneipari behatások felerősödésével ez egyszerűbb már nem lesz. De ettől igazán szép és izgalmas is az egész. Fatoumata Diawara, Altın Gün, Michelle Gurevich – világsztárok, akikről még nem hallottál, aktivizmus, gyarmati örökségek, zenészek, akiknek nincs választásuk, hogy politikusak akarnak-e lenni.

Kinek a világa?

A világzene kifejezés már önmagában sem konfliktusmentes, kezdve onnan, hogy kinek a nevéhez kötik, ráadásul szakértők, zenészek egy része is elavultnak és pontatlannak tartja. És ha csak az április 10-12. között megrendezett idei Ritmo fellépőket vesszük végig, valóban kihívás megtalálni a közös pontokat.

Magát a szót alapvetően Robert Brown etnomuzikológusnak tulajdonítják, aki a 60-as években vezette be ezt az akadémiai diskurzusba, a vele dolgozó afrikai és ázsiai zenészek stílusának leírására. De persze, a mi Kodályunk már a negyvenes években használta a tanulmányaiban, a világirodalom kifejezés mintájára.

A rutinosabbak már sejthetik, hogy ezzel mi a gond. Egy amerikai valaki megmondta, hogy a világzene bármi, ami nem Nyugaton történik. Persze, egy kicsit bonyolultabb ennél, folk, tradicionális és nem tradicionális elemek ötvözése, de a központi feszültséget mégis ez adja.

Az, hogy miért maradt fenn ilyen kitartóan ez a kategória, egy 80-as évekbeli fordulatnak is köszönhető. Egészen pontosan 1987-ben az elismert pop/rock gitáros, Ben Mandelson vezetésével került a hétköznapi használatba, aki egyébként idén is ott lesz a Budapest Ritmón.

Ezután lemezboltok és terjesztők csaptak le a fogalomra, amiből szinte egyenesen következik az is, hogy a fogalom nem lett sem szűkebb, sem pontosabb – lényegében minden ide került, ami nem nyugati országból érkezett.

Vannak ugyan változatok – „ethnic music” (ami, ha lehetséges még rosszabbul hangzik), global music –, de ezek sem tudták levetkőzni a legelterjedtebb forma hiányosságait, és mára sokan inkább megijednek tőle, azt gondolják, valami furcsát vagy nagyon idegent fognak hallani. Hogy a világzene olyan, mint a „szép tányérkészlet”, nem vesszük elő mindennap.

Holland srácok, török szövegek, kényszerházasság helyett Damon Albarnnal közös lemez

Pedig pánikra semmi ok. Ennek a folyamatosan alakuló zenei színtérnek az egyik szépsége, hogy mindig új behatásokat szív magába, ami a sokszor évszázados zenei hagyományokkal találkozva olyan pezsgő formációkat létre, amitől aztán lehetetlen szabadulni. A jó értelemben.

Az Altın Gün formációja, akik az anatóliai pszichedélia semmiből felbukkanó, ma már megkerülhetetlen képviselői, például Hollandiából indulva vették be a koncerttermeket és színpadokat Európa-szerte úgy, hogy ma már pillanatok alatt csinálnak teltházas bulikat, ami ebben a műfajban nem feltétlenül megszokott jelenség. És bár lehet azzal érvelni, hogy nem érti mindenki a szöveget, ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy azonnal meginduljon a lába, mikor megszólalnak a Bir sigara iç oğlan első taktusai. A holland srácok sztorija ugyan nem kifejezetten drámai, de az egyik legjobb példája annak, hogyan ér össze örökség és történelem a zenével.

De ha valaki igazi drámára vágyik, a világzene képviselői között akad bőven ilyen is. Az idei fesztivál ingyenes nyitókoncertjén az a Fatoumata Diawara lép fel, aki nem egyszer, hanem kétszer szökött meg Maliból, a második alkalommal ráadásul egy kényszerházasság elől menekült el. A mai napig aktivistaként is próbálja segíteni a mali nők emancipációját, miközben nem mellékesen olyan zenészekkel dolgozik együtt, mint a Gorillaz kult ikonja, Damon Albarn, és nincs olyan zenéje, amiből ne hallatszódna ki a meggyőződés, hogy az élet minden ellenére egy nagyon értékes dolog.

Csendesebb, merengő alkatoknak is bőven van mit keresni. Michelle Gurevich és Ríoghnach Connolly (The Breath), a kanadai és ír dívák olyan pontossággal találják el a vágyódás, a melankólia és nosztalgia billentyűit az ember lelkében, hogy nem nagyon van hova futni előlük. Előbbi a Szovjetunióból menekülő orosz emigránsok Kanadában született és felnőtt lánya, utóbbi pedig az észak-ír zavargásokat gyerekként átélő énekesnő, akinek első, zenével kapcsolatos élményei között szerepel a börtönben ülő édesapjával telefonba énekelt dalok.

Zenék, mindig politikusan

Több iskola van ebben a kérdésben, de azért abban van némi egyetértés, hogy ha nem is kötelező vagy szükséges, a művészet minimum lehet politikus. Ennek pedig aligha van jobb példája, mint a világzene.

Gyarmati múltak, emigránsok és bevándorlók, elnyomott kisebbségek, kihalófélben lévő nyelvek története elevenedik meg, ha nem is expliciten, magában a zenészek és zenekarok létezésében. És ha képesek vagyunk túljutni az első akadályokon, legyen az a nyelvismeret hiánya vagy egy elsőre idegen hangzás, egészen új világokba kapunk bejárást, ahol egy perce sem lehet unatkozni.

Lehet, hogy egy pár év múlva nem világzenének fogjuk hívni, lehet, hogy még ennél nagyobb lesz a merítés, lehet, hogy soha nem fogunk tudni megegyezni, hogy mi is fér bele pontosan világzenébe. Az évek alatt a Ritmo maga is sokat formálódott, tágult az a zenei paletta, amiről válogatni tudunk és szeretnénk, mindeközben szem előtt tartva, hogy ezt a kicsit kicikizhető, kicsit elhanyagolt műfajnak megadjuk a szerintünk neki kijáró reflektorfényt, konfliktusokkal, történetekkel, nehézségekkel együtt.