Nem mindig halsz bele, de mindig fáj

2021. április 18. – 22:09

frissítve

Nem mindig halsz bele, de mindig fáj
Fotó: Mihai Barabancea

Másolás

Vágólapra másolva

„Véletlenül tizenháromszor ráesett egy pengére” – van, ahol így mondják, ha valakit megkéseltek. A nyilvánvalóan cinikus és érezhetően alvilági mondat akár egy Guy Ritchie-filmben is szerepelhetne, amikor valakinek finoman szólva is elég szarul jönnek ki a dolgok. Elnézést kérek a megfelelő jelző használatáért, de cserébe Mihai Barabancea képei sem fognak most finomkodni.

„Nem mindig halsz bele, de mindig fáj. És akkor is állni kell az ütéseket, és menni tovább. A pofonok elviselését, a fájdalom tűrését és alkalmazkodási képességet látom az alanyaimban is: cigányok, koldusok, piti tolvajok, csavargók, elesettek, csalók, utcazenészek és mindenféle simlis alakok Romániából és Moldovából. Célom nem az öncélú leskelődés, nem kihasználni akarom a problémákkal terhelt posztkommunista Romániát. Nem közömbös szemlélő vagyok, hanem olyan, aki minden erejével igyekszik megadni ezeknek az embereknek azt a szabadságot, hogy a kamera előtt magukat mutassák be, és hogy meg tudják változtatni a még mindig rájuk nehezedő társadalmi sztereotípiákat.” Ezt mondja el Falling on Blades című fotókönyvének bevezetőjében az 1983-as születésű román fotós, Mihai Barabancea. Állítása szerint arra használja a fényképezőgépét, hogy kapcsolatba lépjen alanyaival, és ez a kapcsolat sokszor már kellemetlenül közelinek tűnhet.

Van az a végtelenségig ismételt mondás Robert Capatól: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Brad Feuerhelm londoni képzőművészt, kurátort és fotográfiai szakírót ezek a képek Capa útmutatására emlékeztetik. Talán meglepő és merész a világ legismertebb haditudósítójának mondatát ezekhez a képekhez kapcsolni, de az biztos, hogy érdemes átgondolni, mit is jelent manapság a közelség a kortárs fotográfiában. Sok fotós épült már be maffiózók, drogosok, csavargók, a társadalom peremén élők közé, minden World Press Photo-kiállításon látni ilyen anyagokat, de azokra inkább jellemző, hogy egyszerre csak egy szűkebb réteggel foglalkoznak, és a fotóriporterek által kiharcolt pozíciók is egyre gyakrabban tűnnek megkérdőjelezhetőnek.

Az egyik kulcs az itt látható fotókhoz a szerző teljesen nyilvánvaló jelenléte, ami úgy tűnik, hogy nem elégszik meg önmagában semmiféle szubkultúrával, és ez a jelenlét – a képek szereplőit nézve – legtöbbször pillanatnyi és nyughatatlan, mégis zavarba ejtően elfogadottnak tűnik. Mihai Barabancea képeinek ereje leginkább a nyerseségükben rejlik. Nehéz elsőre megmondani, hogy pontosan mit is látunk: a klasszikus utcai fotós hagyomány elkapott pillanatait félreérthető képekkel keveri, de mindkét esetben a valóságról alkotott elképzelésünk teljes szétzúzása a cél. A kisméretű, olcsó, kompakt filmes kamerák, amiket használ, még fénykorukban sem lehettek alkalmasak a legegyszerűbb, beállított családi fényképek elkészítésén kívül másra. Teljesen nyilvánvaló, hogy a fotós szándéka az, hogy ne a megszokott esztétikai szempontok szerint próbáljunk eligazodni képeinek irracionális világában.

Látásmódja a kétezres évek elején, a kortárs fotográfia peremén felbukkanó keresetlen és szándékosan zavaros képek világára is emlékeztethet. De eszünkbe juthat még Harmony Korine 1997-es Gummo című, az Ohio állambeli Xenia kisvárosban játszódó mozifilmje is. A közép-nyugati város, amely huszonhárom évvel a tornádó pusztítása óta egyszerűen képtelen talpra állni, akár Barabancea Romániája a kommunizmus után. A hasonlóság talán még esztétikai értelemben is megállja a helyét: a film jeleneteit a hagyományos 16 és 35 mm-es nyersanyagon kívül négy másik – leginkább az amatőr használatban elterjedt – kamera képeivel keverve rögzítették, ezek közül az állóképekhez polaroid fényképezőgépet használtak.

A bukaresti fotós, Mihai Barabancea képeiből az említett vaskos kötet, a Falling on Blades, az Edition Patrick Frey kiadásában 2020-ban jelent meg, a műfaj kedvelőinek feltétlenül ajánlott.

A cikk végén a szerző kérésére a szerkesztőségünkhöz írt levelét teljes terjedelmében közöljük, így szeretne üzenni az olvasóknak és egy magyar lánynak.

Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea
Fotó: Mihai Barabancea

„Tehát egy bukaresti székhelyű művész vagyok, de egész Romániát beutazom csodálatos emberek után kutatva.

A fotóim magával ragadó élmények hátrahagyott nyomai. Ez azt jelenti, hogy szándékosan keverem magam véletlen helyzetekbe, hogy a képeimnek kontextust generáljak. Keresem az izgalmakat, és egy árnyékturista vagyok. Az átlagemberért harcolok, és mindenben, amit lefotózok, magamra ismerek. A hiperrealitás adta minden hibán szörfölök. Néha jó a végkimenetel, máskor nagyon rossz a trip, és csúnyán megsérülök, de a felhők mögül mindig kisüt a nap.

Tavaly beleszerettem egy erdélyi magyar lányba. Sokat beszéltünk az interneten keresztül, és karácsonyra meghívott a családjához Székelyudvarhelyre, ahol a magyarok többsége él. A repülőút előtt elfogott a szorongás, mivel átbuliztam az éjszakát előtte, és nem voltam csúcsformában, éppen ellenkezőleg. Elbaszott Rómeó voltam. Ezt eléggé szégyellem. Szóval pár órával később találkoztunk. Akcentussal beszélt románul, ettől egzotikusnak tűnt, az intelligenciája pedig csak még szexibbé tette. A családias ebédlőasztalnál bemutatta nekem a magyar kultúrát, értékeket és szokásokat. Otthon éreztem magam annak ellenére, hogy korábban sosem találkoztunk. Minden, médián és szórakoztatóiparon keresztül belém ivódott előítéletemet megkérdőjelezte. Ezelőtt előítéletes voltam, és szkeptikus, ez volt az alapbeállításom. Olyan szerények voltak, és boldog voltam, hogy megáldottak a jelenlétükkel. Nem rekesztettek ki, mosolyogtak, és megöleltek. Tanult emberek voltak, szóval volt humoruk, román–magyar témájú vicceket mondtunk, és sokat nevettünk. Teljesen új, leírhatatlan érzelmeket éltem meg. Könnyek szöknek a szemembe, ha visszaemlékszem azokra a napokra. Így takart el az igazi szeretet mindent, amit korábban tudtam. Mérges voltam magamra, mert hülyére vett a média a kamu alternatív narratíváival. Ez a véletlen felfedezés lehet, csak egy a rengeteg rejtett titokból. A veszekedés helyett érvelhetnénk és rezeghetnénk együtt. De túljár az eszünkön a rendszer. Radikális nacionalista agendák befolyásolják a kultúráinkat, gyűlöletet és diszkriminációt terjesztve, de a valóság nem így működik. Én a keretezésben utazom, hogy a fiatalok megtudják, milyen kifacsart perspektívákat mutatnak nekik minden csatornán, évek óta. Politikai célokat finanszíroznak, amik rasszizmust és a diszkriminációt gerjesztenek mindkét oldalon, hogy beindítsák a szegregációt. De együtt talán felülkerekedhetünk ezen. Szeretlek, Iri!”

Mihai Barabancea