Barakonyi Szabolcs

Deanna Dikeman huszonhét éven át fotózta, ahogy búcsút int szüleinek. Mélyen megérintő fotósorozatát tavaly a New Yorker az év huszonöt legjobb története közé választotta. A művész jóvoltából a sorozat most a Telexen is látható.

Három fotóriporter összeállt, és letette egy máig működő műhely alapjait. Tizenegy év telt el, azóta nincs itthon sajtófotóverseny úgy, hogy valamelyikük ne nyerne, de külföldről is rendszeresen hoznak el neves díjakat. Egy kiállítás az első tíz évük anyagát mutatja be, ebből válogathattunk.

Egy amerikai amatőr fotós képei a hatvanas évekből, amikor a vályogkunyhók mellől kinőttek az első kockaházak, amikor eltörölték a burkát, amikor még szőke kamaszlányokkal is simán fel lehetett pattanni egy Pakisztánba induló menetrend szerinti buszra.

A pápa reggel 8 körül érkezett, találkozott politikusokkal, egyházi vezetőkkel, végiggurult az Andrássy úton, majd misézett. Kora délután utazott tovább. A nap képeiből válogattunk.

Az 1920-30-as években fiatal magyar lányok tucatjai álltak táncosnőnek egyiptomi mulatókban, de Brazíliába is elmentek táncolni magyarok. Volt, aki azért hamisította meg az iratait, hogy elég idős legyen erre a munkára, volt, aki meg azért, mert harmincévesen már nem kaphatott ilyen munkát. Különleges családi képeken maradt fenn ez a világ a Hórusz Archívumban.

Moszkva klubjait járta az orosz fotós, hogy megörökítse azt, ami a járványok óta kevésbé létezik, a melegellenes törvényektől beinduló öncenzúra miatt nehezebben megmutatható, és egyébként sem a valóság, csak egy esetleges pillanata.

Ezek nem családi házak és nem is albérletek, hanem a felnőtté válás terei. Így látja egy Párizsba költözött ukrán fotós a szovjet érából megmaradt kollégiumokat és a bennük felnövő, 2000 után született generációt.

Egy évtized már eltelt a fukusimai katasztrófa óta, de a megoldás még nagyon messze van. Sok-sok kísérlet és rengeteg kidobott pénz után a lakosság fokozatos visszatelepítésén is dolgoznak már. Azonban a sugárveszélyen kívül egy másik, szintén láthatatlan gyilkos is szedi az áldozatait.

Kourtney Roy kanadai származású fotóművész, filmrendező és színész, aki a saját bőrét viszi vásárra. Önarcképeiben sokan magukra ismerhetnek, és ennek az oka nem csak a szűkebb-tágabb környezetükben jelen lévő alkoholizmus lesz.

Egy antikváriumból szerzett baráti ajándékként került az ország legnagyobb fényképes magángyűjteményéhez, a Hórusz Archívumhoz egy album a Szabad Nép Rákosi Mátyásról szóló propagandafotóival. Sok híve volt, akik később belátták, kritika nélkül nem szabad egy politikust követni és egy rendszert szolgálni.

A legritkábban látható olyan fotótörténeti jelentőségű kiállítás, ahol a képeket a művész saját maga válogatta ki. A huszadik századi fotóművészet egyik legnagyobb mesterének, André Kertésznek egy ilyen kiállítása látható most Budapesten.

Az egy kis észak-skóciai faluból származó Rob Bremner végigfotózta a '80-as években óriási válságba kerülő Liverpoolt és annak lakóit. A képei elmesélik, hogy milyen volt a városi élet az egyik legnehezebb gazdasági időszakban.

Sam Gregg londoni portré- és dokumentumfotós évek óta fotózza Nápoly jellegzetes figuráit. Gyilkos cigarettacsempész, kiöregedett playboy, gyilkos tekintetű fogorvos vagy transzvesztita galambász: egy idő után mind megnyíltak előtte.

Egy holland fotóművész harminc éve gyűjti a képeket az utcákon az utca emberéről, kockás pólós férfiakról, ezüst dzsekis gyerekekről, globális divattrendek megnyilvánulásairól. A budapesti Madách téren mutatja meg, valójában mennyire egyformán öltözünk.

Titkolt vagy plátói szerelmek, fronton odaveszett katonák, leküzdhetetlen távolságok. Már az ötvenes években megjelent az igény arra, hogy olyanokkal szerepeljünk egy képen, akikkel nem is lehetne. Ez a képmanipulációs eljárás volt a propaganda eszköze is az ötvenes években. Családi jelenetek a sötétkamrából.

A kortárs fotográfia egyik legfontosabb szereplője állít ki most a Trafó Galériában. Képeiért műgyűjtők versengenek, kiállításaiért a legfontosabb múzeumok állnak sorban. A kiállítás ingyenesen látogatható.

Fáradhatatlanul változtatta lakhelyeit, miközben megállás nélkül alkotott egészen tavaly bekövetkezett haláláig. Magyarország egyik legsokoldalúbb művészének, Najmányi László fotóarchívumából válogattunk.

Az atlantai fotós, Nancy Floyd 1982 óta vezeti vizuális naplóját: naponta készít egy képet magáról mesterkélt beállítások, hiúság nélkül. Mit tesz a múló idő a testünkkel, a szeretteinkkel, az állatainkkal, a tárgyakkal, amelyek körbevesznek bennünket?

Hans van der Meer nem csinált mást, mint úgy kezdett el fényképezni meccsjeleneteket a 21. században, ahogy a második világháború előtt a nehézkes nagy- és középformátumú gépekkel dolgozó régi fotóriporterek. Az eredmény? Megelevenedik a környezet, már nem a gól lesz a legfontosabb.

A világ söpredékéből katonai elitalakulat: foszladozó fekete-fehér alakok a francia idegenlégió magyar képein. Tuskó Hopkins és Senki Alfonz valóságos megfelelői a Hórusz Archívumból: „Jaj annak, ki ezeknek az elszánt, önmagukkal meghasonlott, állandóan részeg embereknek a kezébe kerül.”

Vannak fotósok, akik képtelenek ismert helyszíneken dolgozni, legyen bármilyen megtisztelő is a felkérés. Martin Kollart arra kérték, hogy fotózza Rómát, de ő inkább csak odagyalogolt.

Két éve, negyvenévesen halt meg Hermann Ildi fotóművész, aki nemcsak a kortárs magyar fotóművészet meghatározó szereplője volt, hanem kollégánk is.

A hatalom mindent beszennyez, amihez hozzáér. Egy friss fotókönyv megmutatja, milyen volt a titkosszolgálatok nyomasztó és sötét világa Lengyelországban. A miénk sem sokban különbözött.