Olvasd a jeleket, még ha nem is érted őket

„Mindmáig vonzódom a pusztuláshoz: azt fényképezem nagy intenzitással és magas színvonalon” – mondta egyszer egy interjúban a tavaly 68 éves korában meghalt Lugosi Lugo László, aki különleges alakja a magyar fotográfiának. Művészetének középpontjában budapesti épület- és városfotók állnak, és különösen vonzották őt az eltűnőben lévő városi elemek: képein gyakran feltűnnek omladozó gyárépületek és neonreklámok, lepusztult vasúti csarnokok és aluljárók. Lugo saját tevékenységét éppen ezért szívesen nevezte városarcheológiának, és ennek nyomán kezdte érdekelni az „utcai népművészet”, a graffitikultúra is. Az elmúlt években ezért végigfotózta Budapest jelentős graffiti line-jait.

„A graffiti egy lázadó, helykereső, bátor, szembeszálló szubkultúra művészete. Pontosabban a graffiti jelenléte maga a művészet, mert a graffitifirkászok nem tekintik magukat művészeknek. Számukra a legfontosabb a nyomhagyás, a saját jel feltalálása és kifejlesztése, terjesztése. A jelenlét. Legyen jelen a jel és a writer mindenhol a városban, a világban, hagyjon nyomot maga után” – vallotta Lugosi Lugo László.

A graffitis szubkultúra alapvetően az egyén névtelensége ellen lázad, amit tagjai a városi terekben jeleket hagyva hoznak a világ tudtára. A graffitiművész egyrészt befelé, a graffitis közösségnek üzen azzal, amikor saját nyomát elhelyezi a falon, másrészt kifelé, a társadalom egészének kommunikál, és felhívja a figyelmet saját létezésére.

A tageket és más szöveges feliratokat azonban legtöbbször csak a szubkultúra tagjai tudják dekódolni, a kívülállóknak a jelek értelmezhetetlenek maradnak. Erre a rejtett kommunikációra utal a most megjelent album címe is: Read the Signs, azaz olvasd a jeleket. Az értelmezhetetlenségből és a meg nem értettségből pedig szinte egyenesen következik a szubkultúra társadalmi elutasítottsága is.

A graffitisek társadalmi háttere ma már meglehetősen vegyes, Radics Anna művészettörténész szerint az ózdi számozott utcákon élőktől a budai úri gyerekekig sok irányból érkeznek a szcénába. Mégis, a graffiti alapvetően megmaradt a társadalomból kiszakadt vagy elidegenedett és elmagányosodott egyének alternatívájának, mint ahogyan a terepeiket is a városszövetből kiszakadt területek jelentik.

Ezek a terepek az úgynevezett graffiti line-ok. Budapest leghíresebb legálfalja a Filatorigátnál található, ami a város kevés szabadon festhető felületeinek egyike. Egy másik ismert felület a Keresztúri út zajvédő fala, ahol szintén büntetlenül festhetnek az alkotók. A graffiti line-oknak otthont adó rozsdaövezeti zónák, elhagyatott ipari épületek és vasútvonalak melletti területek azonban már inkább szürke zónák, egyfajta megtűrt terepek. Az itt alkotó graffitiseket ma már általában békén hagyják a hatóságok.

A jelhagyás igénye nagyjából az emberiség történetével egyidős, a graffitik közvetett előképének pedig a második világháború idején elterjedt feliratokat tekinthetjük, például azokat, amelyekkel zsidók üzleteit jelölték meg. Az igazi graffiti-boom a hetvenes évek Amerikájában következett be, ami még a szocializmus idején Magyarországra is elért ugyan, tömegesebb elterjedésére azonban itthon a rendszerváltásig kellett várni. Aztán a graffitizés a kétezres évek elején ért a csúcsára, ekkor már több száz graffitis és tagelő működött Budapest utcáin.

Az Egyesült Államokban a graffitikultúra leginkább a zenei kultúrával, a rappel és a hiphoppal együtt értelmezhető, és teljesen összefonódott a fekete közösségek bandaháborúinak történetével. Az amerikai nagyvárosokban a bandatagok a falfirkálást jellemzően arra használták, hogy ezzel jelezzék saját területüket. Az afroamerikai képzőművészet történetének legnagyobb sztárja, Jean-Michel Basquiat (akinek mellesleg jövő év elejéig látható retrospektív kiállítása a bécsi Albertina Múzeumban) munkássága is Manhattan utcáin indult a nyolcvanas években, és SAMO néven szignálta graffitijeit.

Ahogyan a hiphopban, úgy a graffitiművészetben is létezik egy régi és egy új iskola. A hetvenes évek végén, New York külvárosaiból indult el az old-school irányzat, amely még kizárólag betűket, szignókat, tageket használt, művelői pedig a külvilág által dekódolhatatlan feliratokkal üzentek egymásnak. Majd a kilencvenes években megjelent a new-school stílus, amire már sokkal inkább a figuratív ábrázolás volt a jellemző. Visszatérő képi elemnek számított ekkoriban például a magnó, a rádió vagy a festékszóró.

Majd egyre inkább az úgynevezett wildstyle került előtérbe, amelynek feliratai vadul indázó, bonyolult, ornamentikus formákat öltenek. Mégis azt mondhatjuk, ahány graffitis, annyi stílus létezik. A hazai alkotók között vannak, akik anatómiai rajzokra, mások portrékra vagy képregényfigurákra specializálódtak, és sokan használnak művészeti referenciákat is.

A nagyobb betűket és figurákat elsősorban aeroszolos spray-vel viszik fel a graffitisek, amit a belső szlengben csak kannának neveznek. A tageknél ezzel szemben markereket használnak, amik olyan alkoholosfilc-szerű eszközök, amikkel változatos felületekre lehet gyorsan felvinni a feliratokat, míg a squeezer elfolyó jelleget ad a tageknek. A stencil, Banksy kedvenc technikája itthon kevésbé jellemző.

A graffiti egyszerre büntetendő cselekmény, illetve a kortárs művészet egyik fontos ága – ez mindmáig a műfaj sajátos paradoxona. Ezért a művészeten belül is keresi a saját identitását, a pozíciójára egyelőre egyfajta kint is, bent is állapot jellemző. A graffitisek eleinte nem tekintettek művészetként a munkáira, ahogyan maga a szubkultúra motivációiban sem volt meg ennek a szándéka. A művészeti intézményrendszer azonban viszonylag gyorsan felismerte a jelentőségét, a graffiti kanonizációja már a nyolcvanas években elkezdődött Amerikában, a graffitik pedig lassan bekerültek a galériák tereibe is.

Hogy a graffitinek pénzre váltható értéke lehet, azt minimum Banksy óta tudjuk, mára pedig itthon is megjelent a műfaj bizniszorientált szemlélete, egy erre nyitott vásárlói réteggel együtt. A hazai graffitisek közül többen vászonra is festenek, igaz, általában más szignót használnak, mint amit a falakon hagynak. Ezzel párhuzamosan a rebellis graffitik egyre inkább eltűnnek a falakról, és a graffiti mára olyannyira intézményesült, hogy egyre inkább a posztgraffiti korszakáról beszélhetünk.

Mivel a graffitis szubkultúra a társadalommal szemben határozza meg magát, ezzel együtt a politikával szemben is állást foglal, mégpedig leginkább anarchisztikus álláspontot képviselve. Radics Anna szerint azonban a direkt politikai utalások a falakon nem feltétlenül tartoznak a graffitis kultúrához.

Pedig a direkt akcionizmus nem áll távol a műfajtól: a '68-as párizsi diáklázadások idején a francia főváros épületeit is forradalmi és anarchista jelszavakkal árasztották el, majd valamivel később az amerikai Black Panther mozgalom tagjai is használták az üzeneteik átadásához a graffitit. Amikor viszont manapság egy politikusokra vonatkozó obszcén feliratok látunk, azt szinte biztosan nem graffitis fújta.

Lugosi Lugo László korábban azt is tervezte, hogy portrésorozatot készít a hazai graffitiművészekről, ami viszont éppen a műfaj sajátosságai miatt nem valósulhatott meg: a graffitisek ugyanis még manapság sem fedik fel szívesen a kilétüket. Néhány alkotó, mint Floek Uno, Trans One, Fat Heat és Jok13 a most megjelent könyvben mégis kivételt tett.

Magyarországon jelenleg is a 2010-es törvény van érvényben, amely szerint a graffitizés rongálásnak minősül, és a károkozás mértékétől függően büntethető. Súlyos rongálásnak számít többek közt, ha műemlékvédelmi épületre, síremlékre vagy vallási épületre kerül a festék, amelynek büntetési tétele akár öt év szabadságvesztés is lehet.

A hazai graffitizés hőskorában nem egy példa volt arra, hogy a közösség tagjait többéves börtönbüntetésre ítélték. Amióta a köztereken és a közlekedési eszközökön megjelentek a kamerák, jóval kevesebb a hasonló eset.

A kilencvenes években a graffitis közösséget döntően fiatal srácok alkották, aminek elsősorban praktikus oka volt: gyakran kellett gyorsan futni – és nem csak a hatóságok elől. Az elhagyatott épületek ugyanis nem voltak egészen veszélytelenek, mivel a graffitisek az ott tanyázó kábítószer-használókkal és a társadalom más lecsúszott tagjaival is konfliktusba keveredtek olykor.

Majd ahogy a graffitizés kikerült ezekből a terekből, egyre több női alkotó jelent meg, mára pedig számos női grafikus és képzőművész fordult a műfaj felé itthon is. Dél-Amerika egyes országaiban pedig már egyenesen több a női graffitis.

LUGO: GRAFFITI. Read the Signs című művészeti fotóalbuma Jakabovics Tibor művészeti magángyűjteménye, a budapesti Equibrilyum Art Collection és az Equibrilyum Könyvkiadó közös gondozásában, Cziglényi Boglárka, Kurdy Fehér János, Lugosi Blanka és Szilágyi Szabolcs szerkesztésében, Gerhes Gábor könyvterve alapján készült.

A cikkhez nyújtott segítségéért köszönet Radics Anna graffitikutatónak.