A meg nem történt esemény felbukkanása

2022. október 02. – 22:41

Másolás

Vágólapra másolva

Sokan próbálták már találóan megfogalmazni, hogy mi is a fénykép. Elkapott és megfagyasztott pillanat, az expozíció eleje és vége közé beszorult idő, vagy maga a memento mori (Emlékezz a halálra!)? Kardos Sandor Kossuth-díjas operatőr az utóbbi megfogalmazás felé húz, szerinte a fotográfia a haláltól való félelmünk egyik állandó megjelenítése, küzdelmünk a múlandósággal. Gyűjteménye, a Hórusz Archívum darabjait talán még Vilém Flusser, cseh származású filozófus, a nyolcvanas évek egyik legtekintélyesebb médiaszakértőjének definíciójával érdemes kiegészíteni, miszerint a fényképész/fotográfus: „Az az ember, aki azon igyekszik, hogy képbe tegyen át olyan információkat, amelyeket a fényképezőgép programja nem irányzott elő.”

A Hórusz Archívum képeinél is fontos lehet a definíció, de mégsem annyira célravezető, mint a tiszta műélvezet, amit a nagyjából egymillió darabos privátfotó-gyűjtemény fényképei könnyedén nyújthatnak nekünk. Kardos Sándor a névadással arra emlékeztet minket, hogy Hórusz az egyik legfontosabb egyiptomi isten, szemének ábrázolása az egyik legnépszerűbb amulett, az egészet, a teljességet jelenti. Ez választás a képek mágikus, a hétköznapi dolgoktól eltérő, egy cseppet sem várt, önkéntelenül felbukkanó többletjelentésére utal. Kardos úgy fogalmaz: az isten ujja beleért a képbe.

Konyhaasztalra rakott két szék lába között

A következő képpároknak tűnő fotográfiáknál viszont Kardos Sándor egy kicsit magára is osztotta isten ujjának szerepét. Fontos tény, hogy ezeket a duplafotókat a gyűjtő egyszerűen csak kiválasztotta, nem pedig valamilyen szempont szerint összepárosította. A Hórusz Archívum nem a konstruálástól, hanem a gyűjtő válogatásától lett ilyen izgalmas kincse a magyar fotográfiának, és pontosan ez a gesztus emeli át a látványt a képzőművészeti gondolkodásba.

Kardos Sándor gyakran kap ajándékba fotókat, különböző formákban, így van ez a mai napig, szóval senki ne tartsa vissza magát, ha megbecsült helyen akarja tudni a családi fényképeit. A következő képeket viszont jó nagy tekercsekben valamelyik gyorslabor kukájában találta. A feltekert, hosszú szalagok kilenc centiméter szélesek, és több méter hosszúak voltak. A fotópapír így ment be a hívógépbe, és már a képekkel a felületén, de még vágatlanul jött ki a gép túloldalán. Kardos hazavitte amit talált, és a konyhaasztalra fektetett székek lábai közé befűzte a tekercseket, és mint egy filmet pörgetve, kivágta, ha valami megtetszett neki. A különböző huszonnégy vagy harminchat felvételes filmek határait jelölések választották el.

Eleve egymás mellett voltak

Az egymás mellett szereplő képek eredetileg is egymás után következtek, közöttük csupán az az idő van, amíg a fényképezőgépet pont nem használták. A kiválasztással Kardos Sándor tulajdonképpen a sztereó fényképezés gondolatát alakította filozófiává. A fotográfia története sok-sok kísérletezésről és technikai fejlődésről szól. Ilyen volt a sztereó fényképezés is: a fényérzékeny, síkban elhelyezett nyersanyagra, a két dimenzióba átvitt, valóságos teret, a folyamat végén, ha nem is valós három dimenzióban, de újra térhatású képként érzékelhették a nézők. A sztereó fényképezőgép egy átlagos szem távolságából külön-külön rögzíti ugyanazt a látványt, ezeket később, a két szemünkkel egyszerre, a megfelelő nézőkében nézve, vagy a felvételeket egymásra vetítve, agyunk végül egy képként értelmezi, és így sajátos térhatású kép jön létre.

Kardos Sándor pszeudosztereói egyszerűen csak arra a tényre csodálkoztak rá, jogosan, hogy két filmkocka továbbra is tartozhat elválaszthatatlanul össze. Ha megfigyeljük, van, hogy pontosan érzékelhető az eltelt idő, mert már-már fázisfotóként, ugyanannak az eseménynek a két pillanatát látjuk, de az igazán elképesztő az, ha a kevésbé nyilvánvaló darabok között, a két kép kapcsolata a fejünkben megjelenik. Annál csodálatosabb lesz ez az értelmezési lehetőség, minél nagyobb az idő- és térbeli távolság, és mi magunk írhatunk a párosokhoz történeteket. Ha figyelünk, azt is látni fogjuk, hogy a megszokott hóruszos rend szerint a képek már önmagukban is valamiféle különös befolyáson estek át.

A Hórusz Archívum ezzel a zömében még sosem bemutatott anyaggal búcsúzik a Telextől. Nem történt semmi különös, ahogy a képeken sem, de most kicsit visszavonul, mert saját maga feltárásához, újrafelfedezéséhez több időre és magányra van szüksége. Remélhetőleg nagy munka veszi kezdetét, és hamarosan további fotókincsek kerülnek elő a rejtélyes budai pince kartondobozaiból, vagy az újabb, nagylelkű fotóadományokból.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Kedvenceink