Budapest döntötte el, mihez kezdjen az életével

Hans van der Meer, az egyik legkarakteresebb holland dokumentarista fotós, 1982-ben turistaként járt először Magyarországon. Egy hétre érkezett, de abban az évben még szeptemberben is akkora volt a forróság, hogy két nap után inkább a Balatonhoz mentek a barátnőjével. Szerencsére készült néhány olyan kép akkor a fővárosban, amik aztán nem hagyták többé nyugodni a fiatal holland művészt. Visszanézve, az itt töltött nyaralás egy fotós pálya szilárd alapját tette le, ezek a fotók arra ösztönözték, hogy eldöntse, mihez kezd az életével és a fotográfiával.

A nyolcvanas években nem csak Kelet-Európában szorongtak az emberek, Hollandia városai például a drogproblémákkal küszködtek, az utcákon és a foglalt házakban zombiként kóvályogtak a drogfüggők. De Nyugat-Európa és a keleti blokk kölcsönös félelmét a nukleáris fegyverkezési verseny táplálta, a két fél ellenségként tekintett egymásra. Mindeközben Európát kettévágta a szigorúan őrzött határzár, átjárás nem nagyon volt egyik irányból se. Valójában ebben a kettészakított világban mit sem tudtak egymásról a határok túloldalán élő hétköznapi emberek.

A minisztériumból hívták

Visszatérve Hollandiába Hans van der Meer első gondolata az volt, hogy fotósként szeretne dolgozni egy vasfüggöny mögötti országban. A műszakifotográfia-tanulmányai után, 1983-ban sikeresen felvételizett a Rijksakademie-ra, a Holland Képzőművészeti Egyetem Posztgraduális Intézetébe. Itt tudta meg, hogy létezik egy kulturális csereprogram művészeknek Kelet és Nyugat között. Beadta a jelentkezését, és a következő év tavaszán telefonon hívták: a magyar kulturális minisztérium egy rövid látogatásra hajlandó őt fogadni Budapesten.

Ferihegyen Csaba várta a kulturális minisztériumból, később is ő kísérte mindenhova, jó barátok lettek, barátságuk a mai napig megmaradt. Az első látogatás két hete rendesen tele volt pakolva mindenféle kulturális programokkal, még kortárs fotósokkal is szerveztek neki összejöveteleket. Kevés dologra emlékszik, de a fogadtatása igazán szívélyesre sikerült. Ekkor még egy hotelben lakott, de következő alkalommal Csaba segítségével már saját lakást bérelhetett a Bartók Béla úton, hosszabb ideig is maradt, és az igazán meghatározó képek ebben az időszakban születtek.

Egyetlen mondat

A munkamódszere meglehetősen egyszerű volt, fogta a fényképezőgépet (egy Leica M3-ast, rajta egy 50 mm-es, Summicron objektívvel), és minden áldott nap jó pár órát kizárólag spontán fényképezéssel töltött az utcákat járva. A világ, amit a képein látunk, akár lehetne egy párhuzamos valóság is, de valójában az egyezés százszázalékos. Hans a képeinek az alapvetését ahhoz hasonlítja, amikor Amszterdamban sétál az utcán, és elcsíp egy mondatot a mellette elsuhanó biciklisek párbeszédéből. A lényeg, hogy ez az egyetlen mondat, ami megmarad, és ha elég erős, jelentőségteljessé is válik. Fontos észben tartani, hogy előtte és utána is voltak mondatok, akár egy egész történet, de ezeket nem halljuk már, csak találgathatunk.

Az ő pillanatfelvételei is ilyen kiragadott, összefüggések nélkül álló jelenetek. Természetüknél fogva mindig egy nagyobb történethez tartoznak, amit teljességében sosem ismerhetünk meg. A zavarba ejtő testbeszédek lényegi elemei a képeknek, teátrálisak, mint a némafilmes színészek játékai, ahol a párbeszédek híján több segítségre szorult a néző, hogy a mondanivaló teljesen egyértelmű legyen. Persze a fotósok a mondanivalóval gyakran spekulálnak, ettől izgalmas az utcai fényképezés. A jó kép ritkán mesél el egy egész történetet, hiszen akkor semmit sem hagyna a képzeletre, mert az a lényeg, hogy a nézőnek beinduljon a képzelete, kizárólag így lehetséges belépni a fotográfiák teremtette alternatív valóságba.

Furfangos gondolkodás

Valójában a fotós egyszerre próbálja elejteni a zsákmányát, és valami olyasmit is, amiről pontosan fogalma sincs. Miközben azt is folyamatosan próbálgatja, hogy aznap mennyire lesz szerencsés az exponálás pillanatában, mert minden képhez szerencse is kell. Ettől a kiválogatott fényképek végül valamiféle különös együttállást sugallnak, de valójában szó sincs káprázatos koincidenciákról, inkább annak a hiányával spekulált az alkotó, mert sosem fogjuk megtudni a teljes igazságot.

Ezek a fényképek tűnhetnek viccesnek első ránézésre, de valójában sok képen valami fájdalmasan megtört, a szereplők élete cseppet sem vidám vagy könnyed. Van der Meer nagyon romantikusnak és szépnek látta a nyolcvanas évek Budapestjét, lenyűgözte a város, de látta a szocialista rendszer emberekkel mit sem törődő cinizmusát. Világos, hogy készültek megmosolyogtató képek, mert kínunkban is tudunk nevetni. Itt viszont a tragédia és a komikum a fotók többségén teljesen egyszerre vibrál, ha ezt elsőre nem látjuk, csak tovább kell nézni a képeket. A felszabadítóan könnyed érzés inkább a fotós furfangos gondolkodásától van jelen, amiben nyoma sincs az ítélkezésnek vagy a szereplők kizsákmányolásának, sokkal inkább bravúros és szerencsés pillanatok ezek.

Apró rejtélyek

Nemcsak a fotósnak lehet szerencséje, hanem most a nagyközönségnek is. Hans van der Meer 1985–1986-ban készült fotóinak egy része jó harminc évvel ezelőtt már látható volt Budapesten, és egy évvel később A sors fintora című albumban meg is jelentek. Most azonban a művész összeállított egy új válogatást, temérdek, eddig sosem látott, publikált képpel. Az Apró rejtélyek című kiállítás az eddigi legbővebb válogatásban, ezen a héten Budapesten, a Capa Központban debütál, a kiállítás kurátora Claudia Küssel. Mi most az összes budapesti képből válogathattunk, de az igazán vicces képeket meghagytuk a látogatóknak, csakúgy, mint a többi igen figyelemreméltó sorozatát, ezek közül egyet már korábban bemutattunk a Telexen.