A másság, azon belül is a szexuális kisebbségek mindenhol a világban megosztják az embereket. Olaszországban sok dologban mutatkozik egyfajta kettősség: a híresen macsó társadalom az anya, a mamma köré épül, a sokszor bigottságba hajló katolikus vallás mellett ott a rendkívül erős családi kötelék, a vér szava. A zárt közösségek miatt rendkívül fontosnak tekintik a környezet véleményét, hogy mit mondanak majd az emberek, mit fognak szólni a szomszédok. Ugyanakkor a családi kötelékek talán még ennél is erősebbek, és mindent felülírnak: a családhoz tartozókat minden körülmények között megvédik.
Erről is beszéltek Lorenzo Castore fotósnak azok a transzszexuálisok, akiknek életét Catania piros lámpás negyedében örökítette meg. Egyikük, Lulù (eredetileg Marcello) gyerekkora óta lányként viselkedik, nőiessége pedig annyira természetes, hogy a családja is könnyedén elfogadta másságát, apja is „az én kislányomnak” szólítja.
Nem mindenki ilyen szerencsés a negyedben dolgozó transzszexuálisok közül. Sokakat kitagadott a családja, vannak, akik évtizedek óta várják, hogy megbocsássanak nekik, és visszafogadják őket a szüleik. Castore tapasztalata szerint az utóbbi években egyre toleránsabbá váltak az emberek, sok fotóalanyát fogadta vissza a családja. Ebben szerepet játszhat egyrészt az idő múlása, az öregedő szülők idővel hajlamossá válnak megbékélni, de a transzszexuálisok, transzneműek általános megítélése is sokat javult a 20-30 évvel ezelőttihez képest.
Lorenzo Castore 2004-ben vetődött először Catania San Berillo negyedébe. A nem túl nagy kiterjedésű vörös lámpás negyed központi helyen, a pályaudvar és a belváros között terül el. A rossz hírű San Berillóból 1958-ban egy nagyszabású terv keretében mintegy 30 ezer embert költöztettek ki a külvárosba, a városrész nagyját elbontották, azonban az épületek egy kis része megmaradt üresen, pusztulásnak indulva. Pár év után elkezdtek visszatérni a bevándorlók, prostituáltak és a szegényebb társadalmi rétegek, amelynek tagjai csak itt tudták megfizetni a lakbért, sokan pedig illegálisan költöztek be a házakba. Ezzel egy idő után pontosan az a helyzet állt újra elő, ami miatt a kiürítést elrendelték.
Ma főleg szenegáliak, afrikai és ázsiai bevándorlók, legális és illegális üzletekben érdekelt olaszok laknak a még cataniai szemmel nézve is lepusztult, régi, omladozó házakban. A bedeszkázott ablakok mögötti félreeső lakásokban fogadják kuncsaftjaikat a város prostituáltjai, és ide húzódtak be a még náluk is jobban perifériára szorult kisebbségek, a melegek és a transzszexuálisok is.
Castore az első fotókat akkor készítette, amikor arra járva megismerkedett Francescóval, azaz Franchinával, illetve Cioccolatinával. A transzszexuálisok ajánlatát visszautasítva inkább társalogni kezdett velük, és a beszélgetés olyan jól sikerült, hogy később minden cataniai látogatásakor benézett hozzájuk. Szívesen időzött a környéken, de igyekezett észrevétlen maradni, hogy ne ijessze el az inkognitóban érkező kuncsaftokat, így mindig ahhoz ült be egy-egy órácskára, akinél nem volt épp vendég. Egy idő után baráti viszonyba került sokukkal, és bár jól kijött velük, a kapcsolat sokáig felszínes és könnyed maradt, így nem is gondolt arra, hogy egy nagyobb projekt keretében dolgozza fel mindennapjaikat.
Castore érdekes párhuzamot von a 2021-ben, a Blow Up Press kiadásában, mindössze nyolcszáz példányban megjelent album bevezetőjében a transzszexuálisok és Catania 231 körül született védőszentje, Szent Ágota között. A gyönyörű lányt egy helytartó szemelte ki magának, de ő visszautasította a közeledést. Az elöljáró elfogatta, megvádolta, a lányt megkínozták, megcsonkították: levágták az egyik mellét. Hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben vannak a transzszexuálisok is, akik kénytelenek nemi jegyeiktől megszabadulni, ám ők nem külső, hanem belső kényszer hatására. Van, aki csak öltözködéssel, sminkkel fedi el eredeti nemiségét, de vannak, akik a nemváltó műtétet is vállalják.
Hogy mi lesz a San Berillo sorsa? Bár konkrét tervekről még nem tudni, bizonyosra vehető, hogy stratégiai fekvése miatt a terület előbb-utóbb felkelti az ingatlanfejlesztők figyelmét. Talán az sem véletlen, hogy évtizedek óta hagyják lepusztulni, így egyszerűbbé válik az egész negyedet eldózerolni, hogy a helyén egy új lakópark, bevásárlóközpont épülhessen. És mi lesz a mostani lakóival? A transzszexuális közösségben erős az összetartás, és ez a mostani tér lehetővé teszi az identitásuk megélését. De ahogy az elhanyagolt területeken szárba szökkenő növényzet is elpusztul, ha lebetonozzák, az itt gyökeret eresztett kisebbségek sem fognak máshol ehhez hasonló új térre találni.
Lorenzo Castore fotói nagyon erősek. Képein nem tűéles az összes részlet, a fontos dolgok kiemeltek ugyan, de festményszerűen nagy foltokkal dolgozik. Homályos, bemozdult felületeket bíz a néző fantáziájára, hogy a befogadó egészítse ki őket, így hozva közelebb a titkolózó közeget, az elkapott tekinteteket, a bujkálást, a fizikai és lelki rejtőzködést. Castore annyira érzékenyen viszonyul alanyaihoz, olyan csodálatosak a kompozíciói, hogy egészen biztosan találkozunk még vele.
