Ez az élet igazi pillanatainak fotógyűjteménye

Sathish Kumar nem tett mást, mint analóg kamerájával tizenöt éven át dokumentálta saját életét Indiában. A fényképezést még kamaszként kezdte, a sorozat végigköveti azt is, ahogy egy fiatal fiú elhagyja az otthonát, az ősi, ezer templom városaként is hivatkozott Káncsipuramot, és a hétmilliós metropoliszba, Csennaiba költözik. Sorozata attól különleges, hogy a képei nem a kiemelkedő eseményeket, vagy egy élet mérföldköveit mutatják be, hanem a jelentéktelennek tűnő, hétköznapi élményeket fordítják le vizuális nyelvre.

Az indiai fiú nagybátyja, Ramesh, vele egy családban nőtt fel Kancsipuramban, Dél-Indiában, aki amikor később, amikor 1997-ben Bangalore-ba költözött, nyitott egy fotóstúdiót, és Sathish Kumar az iskolai szüneteket itt, pontosabban ebben a fotóstúdióban töltötte. A kamasz számára a stúdió sötétkamrája egy mágikus hely volt, tele izgalmas dolgokkal, vegyszerek szagával, a derengő fényben lassan megjelenő képekkel. De jól emlékszik arra is, ahogy a stúdióban a vakulámpák élesen felvillantak, és az elsülések jellegzetes, csattanó hangjára is. A stúdióban alkalmazott munka folyt: többnyire portrék és esküvői képek készültek, de az analóg fotózás titokzatos varázsa egy életre magával ragadta a kamasz fiút.

Ramesh, a nagybácsi, évente egyszer ajándékokkal érkezett látogatóba nevelőszüleihez, és az egyik ilyen alkalommal egy fényképezőgépet vitt a családnak. A fiúnak viszont egy krikettütőt adott, mert őt akkor még a sport és a fényképezés egyformán érdekelte, ám végül, az iskola után a fényképezést választotta. A továbbtanulás és a megélhetés miatt mindenképpen egy nagyobb városba kellett költöznie, apja pedig csak annyit kért, hogy mérnöknek ne menjen, így iratkozott be Csennaiban egy fotográfiai és vizuális kommunikációs kurzusra.

A nagyvárosi élet kimondottan fojtogató volt a vidéki, lassabb tempóhoz szokott fiúnak. Hogy levegőhöz jusson, rendszeresen visszajárt szülővárosába, így szabadidejét a gyerekkori barátaival töltötte. A fotóanyagban a költözés óta készült képeken sem a város lett a főszereplő, inkább érzelmi kivetülések, színes, szavakkal nem felcserélhető megállapítások folyama maradt meg a fényképeken.

A siető, kapkodó városi környezet életképei nem adhattak választ az ott megélt hiányokra, érzelmekre, de talán még a magányra sem. A család és a barátok hiányának a megjelenítése sokkal inkább a gyerekkori emlékképekhez tért vissza, miközben vannak egyértelmű metaforák is, mint a motoron utazó családról készült fotó, ami az otthon elhagyását jelenti. A többi képet is kutathatjuk ezzel a tekintettel, de valójában nem fontos szavakra lefordítani ezt derűs életszeretetet, érdemes az álomszerű fotókat inkább költészetként nézni.

A Town Boy című munka az idő folyamából kiragadott, hétköznapi pillanatok gyűjteménye, amelyek érzékenyen reagálnak a dél-indiai mindennapi élet ritmusára. Az élet mozgásának megörökítése – a természethez és a gyökerekhez való visszatérés – egy módja volt annak, ahogy a szerző elfogadta az életében hirtelen bekövetkezett környezetváltozást. Úgy hiszi, hogy a világ láncreakciók sorozata, és az élet minden egyes darabja hatással van a másikra, olyan, mint a pillangóhatás. Ezt az áramlást megörökíteni pedig elég egy egyszerű filmes kamera és az, hogy mindig, mindenhová elviszi magával.

A markáns vizuális nyelv mögött szándékosan nincs semmiféle mesterkélt konstrukció. Nincs eltervezve, hogy milyen képekre lesz szükség a jövőben, vagy hogy miért és merre induljon fotózni. A képek valójában személyesek és érzelmesek. Azt örökíti meg, amire emlékezni szeretne, abban a formában, ahogy látja. A megélt pillanat a legfontosabb, és úgy érzi, ennek az átadására számára az analóg fotózás a legalkalmasabb. A Town Boy-sorozat sem tudatosan építkezett, az élet hozta így, hogy az összegyűlt több száz kép az átválogatás után elkezdhetett kifelé kommunikálni, és sikeresen működni a fotográfia világában.

Sathish Kumar a Serendipity Arles ösztöndíj 2020-as nyertese, idén ő állíthatott ki az arles-i fotófesztiválon. A Serendipity Arts és a Rencontres d’Arles a francia–indiai kulturális kapcsolatokat ösztönző együttműködés. Az ösztöndíjat a dél-ázsiai fotográfia, videó és új média számára írták ki Afganisztán, Banglades, Bhután, India, Mianmar, Nepál, Pakisztán és Srí Lanka fiatal művészeinek, a kezdeményezés mögött az indiai Institut Français áll. A zsűrihez több száz pályázat érkezett, a győztesnek 15 000 eurónak megfelelő támogatás jár.