Azért laknak együtt, mert nem tudnak külön

2022. szeptember 11. – 00:04

frissítve

The New 20’s címmel a héten rendezték meg a Portugál Antropológiai Társaság éves konferenciáját, amely azt próbálja körüljárni, hogy a Covid után, az egymást követő gazdasági válságoktól sújtva, migrációs hullámok között, a háború közelségétől szorongva hogyan tudnak mindezekkel együtt élni a felnőtt életüket most kezdő huszonévesek. A konferencia alatt két helyszínen voltak képzőművészeti kiállítások, ezekre négy művészt kértek fel, hogy munkáikkal reagáljanak a sürgető helyzetre. A világsztárnak számító Aj Vej-vej (Ai Weiwei), Niek Te Wierivel, Sara Leme-mel állít ki közösen, rajtuk kívül még Szász Lilla kapott felkérést kiállításra a portugáliai Evorában.

Szász Lilla középgenerációs magyar fotós, aki évtizedek óta abból él, hogy angolt tanít. Alkotóként már hét éve kitartóan pályázott a Budapest Galéria Művészcsere programjára, amit végül 2018-ban elnyert, és a magyar parlamenti választás után utazott Lisszabonba először. Az eredmények hatására az egy hónapos ösztöndíj két és fél évig tartó kétlakiság lett, Szász Lilla az emigráció gondolatát próbálta ki ez idő alatt. Munkát vállalt és fotósprojekteket is csinált, megszerette Portugáliát. Ha teheti, mai napig utazik a két ország között, a kiköltözés lehetőségét nem engedte el.

Hommage à Hajas Tibor

Nemrég egy cikkünkben már szóba került Hajas Tibor. Az ő Öndivatbemutató című, 1976-os fekete-fehér filmje adta a most következő képek kiindulási pontját. Ez a csodálatos film a magyar experimentális filmművészet kiemelkedő alkotása, készítőjének bevezetője szerint akiket benne látunk, azok „emberek kamerahelyzetben, mint individuálmitológiák manökenjei”.

A neoavantgárd művész a budapesti Moszkva téren áthaladó járókelőket állítja meg, és kéri őket, hogy álljanak a kamera elé saját magukat reprezentálva. Az alkalmi modelleket úgy instruálja, hogy viselkedjenek természetesen, de közben azért legyenek elég érdekesek és érdemesek a megörökítésre, és ha egy mód van rá, érezzék jól magukat. A kamera jelenléte a hetvenes évek Magyarországán még egy csomó minden mást is jelentett: akit a kamera vett, az egy kicsit már sztár lett, hiszen őt vélhetően a tévében és mozikban fogják látni. Hajas műve arra inspirálta Szász Lillát, hogy felfedezze magának az utcai sztárokat. Mindkét munka egyszerre tartalmazza a fikciót és a valóságot, és az alkotói szándéktól függetlenül kordokumentumként is pontosan működnek. Jelenkori inspirációja a keresetlen mobilos fotózás és az Instagram kapcsolódásán kívül az utcai divat és az Eufória-sorozat jelmeztervezőjének, Heidi Bivensnek a munkája volt.

Spontán utcai fényképezés

Az eltelt közel öt évtized a világon mindenhol jelentősen megterhelte az utcai fényképezést, a fényképezőgép és a kamera jelenlétét a közösségi terekben. Magyarországon a jogi környezet 2014 óta teljesen ellehetetlenítette a spontán utcai fényképezést. De más országokban, ha jogi akadálya nincs is ennek, a bizalmatlanság mindenhol egyre nagyobb, a fotós lassan sehol sem maradhat ártalmatlan szemlélődő, így jelenünk akár fontos képi dokumentáció nélkül is maradhat.

Szász Lilla a projekt képeihez egy mobiltelefont használt, annak saját lehetőségeivel, mint a vaku és a vivid filter. Ezzel az eszközzel bátran lépett oda emberekhez, hiszen azt a biztonságérzetet adhatta magának, hogy úgysem veszik komolyan. Arról is beszámolt, hogy Lisszabonban az emberek könnyebben barátkoznak és kevésbé bizalmatlanok, valahogy sokkal jobban merik megmutatni és vállalni magukat.

A fényképek szereplőit az utcán szúrta ki, volt, akit valameddig követett is, mire megszólította. A létrejött képek műfaja az utcai divatfotóéval is keveredik, azon kívül, hogy izgalmas kordokumentumok is lettek végül. Hajashoz hasonlóan ő sem kért sokat az alkalmi modellektől, csak hogy érezzék jól magukat, viselkedjenek természetesen. Volt, hogy azt kérte még, ismételjék meg a szituációt, amiben meglátta őket, de sokszor átengedte a rendezést a másik félnek, mert szerette volna, ha ezekben az egy-két perces találkozókban aki akar, az igény szerint ki is teljesedhessen mint modell.

Fojtogató kényszerhelyzet

Ez a fotóprojekt nem véletlenül kerülhetett a cikk elején említett konferenciára. A képek szereplői Lisszabonban élő portugál fiatalok. A lakhatás ebben az európai városban is igen bajos, itt sem bérelni, sem vásárolni nem lehet. Ha a családoknak régebben nem volt vagyonuk, vagy a gyerekek nem örököltek lakást, akkor huszonévesen nem tudnak elköltözni otthonról. Aki mégse maradna az szüleinél, az bérelhet szobát úgy 750 euró környékén az átlagosan 800-900 eurós fizetéséből. Világos, hogy ez a számok alapján sehogy sem jön ki. Szász Lilla például egy egyetemi tanárnál lakott, aki az összes szobáját kiadja a mai napig, hogy fizesse a jelzálogot. Ha úgy alakult, a saját szobáját is kiadta, és ilyenkor a konyhában aludt.

Ez a kényszerhelyzet meglehetősen fojtogató, számtalan cikk és szervezet próbálja jelezni a problémát a politikusoknak, mert megoldás hiányában a fiatalok jövő nélkül maradnak. Egyik, de fontos előnye az lehet, hogy például a Covid alatt senki sem volt egyedül, persze a privát szféra hiányának inkább hátrányai vannak. Másik előnye viszont talán az a nyitottság és a tolerancia, amely nélkül nyilvánvalóan nem is lehetne elviselni azt, ha egy kicsi lakásban négyen-öten laknak és csak egy fürdőszoba van. Ijesztő, ha egyetlen megoldásnak csak a gazdasági egymásrautaltságtól megterhelt házasság, vagy az élettársi viszony marad úgy harminc-negyven felé, amikor az összes többi lehetőség bezárul.

Egy érdekességet még muszáj megemlíteni: Szász Lilla projektjének a kezdetektől van egy Instagram oldala. Ez nyilvánvalóan hasznos volt az ismerkedések alatt is. De aztán persze kiderült, hogy a hasonszőrűek még a fotósban is vonzzák egymást. A kommentek megmutatták, hogy Lisszabon is csak egy nagy falu, és csakúgy, mint Budapesten, minden ikszedik fiatal szintén zenész.