Ha némileg túlzás is, hogy a fehér cukor olyan függőséget okoz, mint a kokain, valóban súlyos lelki és testi tüneteket okozhat, ha megszokjuk, hogy mindennap édességeket eszünk. Azt pedig már sokszor bizonyította a tudomány, hogy a hozzáadott cukor az étrendünk fölösleges eleme, semmi szükség nincs rá. Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy ugyanakkor igaz az is, hogy cukor nélkül nem működünk.
Ez pedig nem ellentmondás: bőven elég az, ami a nyersanyagokban, gabonákban, zöldségekben és gyümölcsökben természetes formában előfordul, vagy amiket a szervezetünk ezen alapanyagok szénhidráttartalmából előállít. Ettől még persze mértékkel belefér némi cukor a napi étrendbe, de ez tényleg nem sok. A WHO napi 5-10 teáskanálnyit ajánl maximum naponta, kb. 50 grammnál nem többet. Illusztrációul: egy nagy pohár kólában majdnem 40 gramm cukor van, két teáskanálnyi mogyorókrémben 20, egy szelet átlagos csokoládéban pedig 50.
Az édességfüggés olyan népbetegség, amiből ki lehet gyógyulni. Bár az út nem könnyű, nem is lehetetlen, erről szól kollégám, Zách Dani története, aki pár hónap kitartással jött le a mindennapos süteménysóvárgásról.
Senkivel nem lehetett olyan szenvedéllyel beszélgetni desszertekről és csokoládékról, a Melódia szelet, a város legjobb túrógombóca és a sarki étterem napi desszertajánlata voltak a leggyakoribb témáink mindig. Dani kiskora óta édességfüggő volt, és ennek okait családi berendezkedésekben látja. A nagymamája soha véget nem érő édességellátó volt, hétvégén mindig sütött valamit, sőt gyakran hétközben is rengeteg édességet vitt a családnak. Emellett mindig ott állt a teli kockacukortartó az asztalon, ment teába, kávéba is bőven cukor. Dani kiskamaszként vette észre, mennyire fontos a nagymama számára ez a fajta kapcsolódás. „Volt olyan, hogy ennek ellenfeszültem, nem kértem, ezt nem viselte el. Még ennél is nagyobb balhé lett abból, ha nem nála ettünk süteményt, hanem cukrászdába mentünk.”
Dani ma már úgy érzi, hogy a nagymamája nagyon függött a visszajelzésektől, ami számára az általa készített sütemények boldog fogadtatása volt. A vajas torták, mézes krémesek, kekszgombócok a kor ízlése szerint csodásak voltak, csak a visszautasíthatatlanságuk nem volt az. „Ha nem kértünk, abból iszonyúan feszült helyzetek alakultak, rettenetes bűntudatot éreztem ilyenkor. Néha azt mondta, ha nem esszük meg, kidobja az egészet, vagy azzal érvelt, csak miattam sütötte ezt a süteményt. Egy gyerekben még összeolvad a kell és a lehet: nem tudom már megmondani, akkor is ettem volna-e mindig édességet, ha nem tukmálják rám ellentmondást nem tűrően.” Hosszú ideig nem értette, miért kell úgy éreznie, mintha rosszat csinált volna, miért nem mondhat nemet. Húszéves koráig nem is tartott ellen, ekkor került kórházba egy súlyos emésztőrendszeri betegséggel, amely mögött ma már részben lelki okokat lát.
„Épp egy vérátömlesztés után, a kórházban jött egy visszapattanási pillanat. Rájöttem, hogy egy csomó olyan, a családunkat működtető erő van, amivel nekem szakítanom kell. Ezután vált világossá, hogy nemet mondhatok, hogy létezik rosszabb annál, mint a határaim meghúzásának következményei.” Az alkoholról is ennek hatására, tíz évvel később mondott le egyik pillanatról a másikra szinte teljesen, ennek hiányát egyáltalán nem is érzi, az édességhez való függő viszonya azonban megmaradt.
A cukor spontán örömérzetet vált ki, jókedvre derít, főleg a csoki, magyarázza. Bár nem tudatosan, de kifejezetten stresszhelyzetekben, szorongásokra használta a cukrot, mint hangulatjavítót, lelkileg és némiképp testileg is függött tőle. „Megláttam egy sütit a vitrinben, és nem volt kérdés, hogy nekem az kell.” Szerinte mentő körülmény azonban, hogy mindig csak jó minőségű süteményeket és csokoládékat választott, és soha nem a mennyiségre ment.
A rendszeres fogyasztás viszont mégis nagy mennyiséget jelentett: mindennap evett édességet, és inkább kétszer, ha úgy alakult. A betegség miatt az édességfüggés nála sosem járt hízással, pusztán egészségtudatos döntés volt, amikor nyáron úgy határozott, leszokik a cukorról.
„A feleségemmel előbb csak desszertmentes heteket tartottunk. Jól tudjuk pörgetni a másikat, minden este kérdezgettük egymást, hogy hú, ma téged milyen kísértés ért?” A sóvárgás eleinte kegyetlen volt, még különösebb inger nélkül is, mesélte, gyakran volt ideges, a hiány fizikai és pszichés volt egyszerre. Szenvedéseket okozott, ha csak meglátta az iroda épületében lévő édességboltot. Még nagyobb kihívás volt édességkedvelő társaságában lenni. A hétből hónap lett, és már lassan fél éve tartanak ki. Cukormentes édességeket, édesítőszeres üdítőket, süteményeket sem esznek, az egyetlen megmaradt édesség egy icipici juharszirup, ami a reggeli gyümölcsturmixukba kerül. „Amíg függő voltam, nem is szerettem a gyümölcsöt, most mindnek felerősödött az íze, jobban szeretem az almát, nyáron a dinnyét.”
„Nem könnyű, mindenki a pokolra számítson, aki leszokik az édességről. De van benne egy jutalom: az, hogy cáfolhatatlanul jó döntés” – összegezte a tanulságokat kollégám. „Rájöttem, hogy milyen értékes számomra az idő, sok mindent szeretnék még csinálni. Tudom, milyen betegnek, gyengének lenni, és mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg. Ehhez képest az, hogy játékosan, egymással viccelődve változtatunk az életmódunkon, az semmi” – mondta.
