Teljesen elfeledkezett a világ az első fekete punkzenekarról

2022. szeptember 14. – 04:49

Teljesen elfeledkezett a világ az első fekete punkzenekarról
Fotó: Pure Hell / Facebook

Másolás

Vágólapra másolva

Amióta világ a világ, szakújságírók és kutatók próbálják megfejteni, hogy ki volt az első, aki egy adott zenei műfajon belül valami annyira újat csinált, hogy azzal mozgalmat, vagy egy új zsánert indított el. A punkzene különösen ilyen: Amerika legmocskosabb szegleteiből indult, így még évtizedekkel később is kerülnek elő olyan figurák vagy zenék, amelyek átírják az addigi álláspontokat. Mi is írtunk már arról a 13 éves srácról, aki a tudtán kívül megírta a világ egyik első punkzenéjét, ahogy azokról a 10 éves gyerkőcökről is, akiknél fiatalabb punkzenekar valószínűleg sosem volt; de lehetne említeni az indián Elvis Presley-t is, aki nélkül ma egészen másként szólna a rockzene.

A punkzene kifejezetten fehér műfaj, a washingtoni Bad Brains felbukkanásáig a zsáneren belül nem is igazán lehetett tudni olyan formációról, amelyet csak feketék alkotnának. Aztán egy 2012-es dokumentumfilm, az A Band Called Death rávilágított arra, hogy bizony már a 70-es években Detroitban volt három testvér, akik Death néven egészen parádés punkzenét csináltak, csak akkoriban ez a kutyát sem érdekelte, így szép csöndben el is tűntek. Van azonban egy másik, kizárólag feketékből álló zenekar, amelynek tagjai még annyi figyelmet sem kaptak azóta, mint detroiti kollégáik. Ők voltak a Pure Hell, akik a Deathszel ellentétben sokáig együtt mozogtak a leghíresebb punk arcokkal, mégis totál megfeledkezett róluk az utókor.

A Pure Hellt Philadelphiában alapította négy fekete srác, akik odavoltak Iggy Pop, David Bowie, Alice Cooper és Jimi Hendrix zenéjéért, csak valami gyorsabbat és hangosabbat akartak. Hamar New Yorkban találták magukat, amely az egyik bölcsője volt a punkzene születésének. A 70-es évek közepén New Yorkban abban a Hotel Chelsea-ben éltek, ami a művészek központja volt, itt lakott kisebb-nagyobb megszakításokkal Janis Joplin, Jim Morrison, Bob Dylan, Patti Smith, Leonard Cohen, Dee Dee Ramone, Tom Waits, Iggy Pop és Sid Vicious is – utóbbinak itt találták meg holtan a párját, Nancy Spungent.

A zenekart hamar a szárnyai alá vette a New York Dolls, az egyik legnagyobb hatású amerikai punkzenekar. A tagok szoros barátságot kötöttek Johnny Thunders gitárossal, és sokáig a Dolls loftjában laktak, miután kitették őket a hotelből. A Pure Hell annyira belekeveredett a helyi színtérbe, hogy felléptek az összes, ma már ikonikusnak számító helyen: a Max’s Kansas Cityben, Andy Warhol alkotói főhadiszállásán, illetve a Mother’s klubban, ahol a Blondie adta az első fellépését.

Az undergroundból egyre erősebben feltörő punkzenekarok körül megjelentek a zenei menedzserek, a Pure Hellt azonban elkerülték. Ezért az egyik tag fogta magát, és felkereste Curtis Knightot, Jimi Hendrix első zenekarának a frontemberét, így lett végül a menedzserük a párja, Kathy Knight, akinek nevéhez Hendrix felfedezését is kötik. A pár annyira hitt ebben a négy fekete srácban, hogy stúdióidőt béreltek nekik, és még egy európai turnét is lekötöttek. Ekkor készült el a The Boots Are Made For Walking című kislemezük, ami Angliában a negyedik helyig jutott az alternatív zenei toplistán:

A Pure Hell angliai turnéja elég sikeres volt, de meglehetősen keserű szájízt hagyott a tagokban. Curtis Knight ugyanis úgy promózta a zenekart Angliában, mint a világ első és egyetlen fekete punkzenekara, ami kifejezetten zavarta az együttest. Azonban hiába kapott lassan mindenki lemezszerződést a punk színtéren, a Pure Hell egyik kiadónak sem kellett – a tagok szerint azért, mert feketék voltak. Ha valahol mégis szóba álltak velük, a kiadók az akkori feketezenei sztereotípiáknak akarták megfeleltetni őket, vagyis játsszanak valami táncolós, funkys zenét, mint a Motown-előadók.

Ők erre viszont nem voltak hajlandók, ezért soha többet nem álltak szóba kiadókkal. Ráadásul úgy összevesztek a második európai turnéjukon Curtis Knighttal, hogy otthagyta a brigádot, és egyedül hazarepült a már felvett lemezük master szalagjaival (amelyeket majdnem meg is semmisített, de végül a felesége kimentette a felvételeket). A Pure Hell pénz, felvett zenék és bármiféle segítség nélkül végül Los Angelesben kötött ki, ahol aztán a tagok szép lassan elkallódtak. 1980-ra abba is hagyták, pont akkor, amikor berobbant a szintén csupa feketéből álló Bad Brains.

Évekkel később Kathy Knight aukcióra bocsátotta az említett szalagokat, amelyeket a Welfare Records kiadó vezetője vásárolt meg, majd ki is adta – 28 évvel később a felvételek idejéhez képest. Ezzel párhuzamosan a punklegenda Henry Rollins is megszerezte valahonnan az első kislemezük eredeti felvételét, és kiadták az In the Red kiadónál. Rollins és egy másik élő legenda, Ian McKaye egy lemezboltban látták a kislemezt a polcon még 1979-ben, és utána évekig kutatták a nyomait a Pure Hellnek, ugyanis punk körökben már városi legendaként beszéltek arról, hogy a zenekar egyszer felvett egy komplett albumot, ami valamiért sohasem jelent meg. A végül 2006-ban kijövő albumról Rollins azt mondja, ha a maga idejében jelenik meg, az egész műfajt megváltoztatta volna. A 21. századra annyira sokan kezdtek el a Pure Hell fontosságáról diskurálni, hogy végül Michael Sanders dobos bőrdzsekijét kiállították a Smithsonian Nemzeti Afroamerikai Történeti és Kulturális Múzeumban.

Fotó: Pure Hell / Facebook
Fotó: Pure Hell / Facebook

A legenda szerint egyébként a Pure Hell újra összeállt, és felvett egy albumot az 1990-es évek közepén, méghozzá olyan tagokkal, akik megfordultak az LA Gunsban, a Nine Inch Nailsben, és maga Lemmy Kilmister, a Motörheadből háttérvokálozott. A The Black Box nevet kapó lemez máig nem jelent meg. A Pure Hell aztán 2012-ben újra összeállt egy punkfesztivál kedvéért, de azon kívül nem voltak aktívak.

A zenekar története azért is nagyon érdekes, mert hangzásban inkább a hardcore-hoz, mint a punkhoz voltak közelebb, vagyis egyértelműen úttörők lehettek volna a maguk idején, mégsem jött össze nekik. A Pure Hell ott volt a New York-i punkkörforgásban, ismertek és jóban voltak mindenkivel aki számít (lásd Sex Pistols, New York Dolls), és már akkor a színtér részei voltak, amikor a punkoknak még divat volt horogkereszttel és más náci jelképekkel provokálniuk.

Olyannyira, hogy a cikkhez forrásként használt Dazed-portréban is van egy kép: a Pure Hell frontemberén horogkeresztes póló van, illetve Sid Vicious is horogkeresztet visel egy közös fotójukon. Hiába volt a punk az egyik legvadabb, legőszintébb ellenkulturális zenei mozgalom, a színteret alapvetően fehér számkivetettek alkották, akiket később felszívott a zeneipar – ellenben a Pure Hell-lel, amellyel valami teljesen mást akartak csinálni, mint amik.

Kövess minket Facebookon is!