2025. január 12. – 12:30
A közösségi médiában újra fellángolt a Squid Game-láz, és érdekes módon nem is az első évad után, hanem most, a második évad után került igazán előtérbe az, hogy mi inspirálhatta a sorozatot. Rengeteg elmélet és az elméleteknek rengeteg verziója kering a neten, de az biztos: a nyolcvanas években Dél-Koreában működött egy internálótábor, amit brutalitása és a magas halálozási szám miatt mostanában a valódi Squid Game-ként szoktak emlegetni.
A Brothers Home-nak, vagyis Testvérek Otthonának nevezett puszani internálótábor a hivatalos közlés szerint a hajléktalanokat volt hivatott segíteni és rehabilitálni. Valójában azonban különösen kegyetlen munkatábor volt, amit azért hoztak létre, hogy az 1988-as szöuli olimpiára megtisztítsák a város utcáit a hajléktalanoktól.
Ezt az Al Jazeera dokumentumfilmje szerint egyszerűen úgy oldották meg, hogy csavargókat és kéregetőket, sőt, gyakran ártatlan gyerekeket raboltak el az utcákról és zártak a puszani táborba. A propagandaanyagok szerint a hontalanokat „befogadták” ezekbe az „otthonokba”, de valójában ingyenmunkára fogták, kínozták, szexuálisan zaklatták őket, és nem volt ritka a gyilkosság sem a tábor területén.
A tábor vezetői, élükön az elítélt bűnöző és exkatona Park In-keunnal, pénzt kaptak a dél-koreai diktatórikus rezsimtől azért, hogy minél inkább megtisztítsák az utcákat a hajléktalanoktól, így nekik érdekükben állt akár olyanokat is bezárni, akiknek volt otthonuk, és nem is kéregettek. Az Al Jazeera filmjében egy internálótábort megjárt férfi azt nyilatkozta: őt gyerekként kapták el az utcán, amiért egy darab kenyér volt a táskájában, és azt állították, hogy lopta. Egy másik nyilatkozó azt mondta: a puszani vasútállomáson szakították el az anyjától, és miután a rendőrségen segítséget kért, az embereket a táborba szállító furgonhoz kísérték. Mindketten a Testvérek Otthonába kerültek. A dokumentumfilm szerint a táborba zárt több ezer ember mindössze tíz százaléka volt valóban hajléktalan és/vagy kéregető. Olyanok is oda kerültek, akik egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen:
A Testvérek Otthona a beszámolók alapján kísértetiesen hasonlított egy koncentrációs táborhoz: odaérkezés után a rabokat verni kezdték, leborotválták a fejüket, és azonosítószámot rendeltek hozzájuk. Szakaszokba osztották őket, és brutális parancsnoki hierarchiának kellett megfelelniük. A feljebbvalókat nem lehetett megkérdőjelezni, ha valaki mégis megpróbálta, kegyetlen büntetést kapott.
A rabok maguk építették a Testvérek Otthona épületeit, amíg azok nem készültek el, sátrakban aludtak. A vezetők bezsebelték a pénzt, amit a dél-koreai kormánytól kaptak az ételadagokra, és csak töredékét fordították tényleg élelmiszerre, a többit elsikkasztották. Az Al Jazeera szerint az építés kezdeti időszakában több százan haltak meg a kényszermunka közben. A haláleseteket nem jelentették, a holttesteket a helyszínen temették el.
A raboknak más ingyenmunkát is végezniük kellett: gyárakban dolgoztak, cipőket, horgászbotokat készítettek, amiket aztán a Testvérek Otthona tulajdonosai eladtak, bezsebelve a pénzt. Ha a rabok nem érték el a napi kvótát, baseballütővel verték meg őket.
Míg a Squid Game-ben a nehéz pénzügyi helyzetbe került résztvevők önként maradnak a játékban – legalábbis ha elég sokan szavaznak erre –, addig a Testvérek Otthonából nem volt menekvés. A párhuzam viszont valószínűleg onnan jöhetett, hogy a vezetők kifejezetten kegyetlenek voltak, és a büntetéseket gyakran „játékoknak” hívták. A gépkocsijáték például arról szólt, hogy amikor az őrök elkiáltották magukat, hogy „bal index”, a rabok bal szemét kezdték el ütlegelni, a túlélők szerint addig, amíg az be nem lilult. A Hirosima-játékban arra késztették a rabokat, hogy hajnalig lógjanak fejjel lefelé az ágyukról. Az Al Jazeerának nyilatkozó túlélők mind kegyetlen verésekről, szadista játékokról, szexuális erőszakról és gyilkosságokról számoltak be.
Az AP kiderítette azt is, hogy a létesítmény része volt egy örökbefogadási láncnak, ami a magán örökbefogadási irodák keresletét táplálta. A hírügynökség közvetlen bizonyítékot tárt fel arra vonatkozóan, hogy 19 gyereket küldtek külföldre és fogadtak ott örökbe a Testvérek Otthonából. Közvetett bizonyítékokat találtak arra is, hogy legalább 51 ilyen örökbefogadás történhetett 1979 és 1986 között. A dél-koreai igazsági és megbékélési bizottság megerősítette, hogy az országban több menhelyen – vagy menhelynek nevezett létesítményben – nyomást gyakoroltak a nőkre, hogy adják el gyerekeiket. Az örökbefogadók nem tudták, milyen módszerekkel kerültek hozzájuk a gyerekek.
Szintén párhuzam a Squid Game-sorozattal az, hogy a Testvérek Otthonában meghalt emberek holttestét eladták: míg a sorozatban szervkereskedelem volt a cél, a valóságban kutatók kapták meg a testeket orvosi kísérletekhez. Hivatalosan 551 rab halt meg az internálótáborban, de a valós szám valószínűleg ennél jóval magasabb volt.
A Testvérek Otthona igazgatója, Park a hozzá hűséges családtagjaival vette körül magát, és hierarchikus rendszert épített ki, amiben a dokumentumfilm szerint olyanok is kínozták és abuzálták a rabokat, akik maguk egyébként nem akarták, de rájuk is ilyen sors várt volna, ha nem teljesítik a parancsokat. Park felesége, Lim Sung-soon, a nő testvére, Lim Young-soon és sógora, Joo Chong-chan mind vezető pozíciót töltöttek be a Testvérek Otthonában, és egyébként állítólag hithű keresztények is voltak. A létesítményben egy óriási templom is helyet kapott, amit természetesen szintén a rabok építettek fel.
1986-ban a Testvérek Otthona vezetői elhagyták Dél-Koreát, Lim Young-soon Ausztráliába költözött, hogy új életet kezdjen a családjával. Az időzítés nem is lehetett volna szerencsésebb, nem sokkal ezután ugyanis egy ügyész egy névtelen bejelentő hatására a táborhoz utazott, és fényképeket készített arról, ahogy az őrök bánnak a kényszermunkásokkal. Néhány héttel később a rendőrség razziát tartott a táborban, és mai árfolyamon 5,5 millió dollárnál is több külföldi valutát találtak egy széfben.
1987 januárjában Park In-keunt letartóztatták sikkasztás és illegális elzárás gyanújával. Utóbbi alól azonban felmentették, annak ellenére, hogy rengeteg rab tanúskodott ellene. Ami a sikkasztást illeti: kiderült, hogy a Testvérek Otthona 12 éves működésének mindössze két évében mai árfolyamon nagyjából 11 millió dollárnyi von támogatást kapott az államtól, ennek egyharmadát a tulajdonosok saját céljukra fordították. Az a támogatás, amit a raboknak munkájukért cserébe fizetség gyanánt kellett volna kapniuk, szintén a család zsebében landolt. Mindezek ellenére Parkot csak 2,5 év börtönbüntetésre ítélték. Később ismét vállalhatott munkát a szociális szférában.
Lim Young-soon Ausztráliában lelkész lett, Park In-keun pedig feleségével követte, miután kiszabadult a börtönből. A család luxuskörülmények között élt a Testvérek Otthonából sikkasztott pénzen, de ekkor sem szerették különösebben fizetni az alkalmazottaikat: az Al Jazeerának nyilatkozott egy volt rab, akit a család kivitt magával Ausztráliába, ingyen dolgoztatta, és gyakran bántalmazta is.
2013-ban aztán Park megint a nyilvánosság középpontjába került Dél-Koreában, ismét sikkasztás miatt. A fiát három évre börtönbe zárták, de Park ekkor már demenciával küzdött, így őt nem ítélték el.
Hahn Jong-seon, az egyik rab, akit kilencévesen raboltak el és zártak a Testvérek Otthonába, 2012-ben saját maga által illusztrált könyvet írt a vele történtekről. Ez segített, hogy a történtek újra a figyelem középpontjába kerüljenek. Néhány rabtársával együtt azon dolgoztak, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon az, ami az internálótáborban történt. 2018-ban az akkori dél-koreai főügyész nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatoktól, 2021 májusában pedig az igazsági és megbékélési bizottság meghallgatásokat kezdeményezett a történtekkel kapcsolatban. Park azonban ezt már nem élte meg: 2016-ban meghalt. A család többi tagja továbbra is Ausztráliában él.
A bizottság 2022-ben megállapította, hogy az ország korábbi diktatórikus katonai kormánya felelős a Testvérek Otthonában elkövetett atrocitásokért. A nyomozás szerint az internálótáborban történt erőszak és visszaélések a korábban ismertnél is súlyosabbak voltak. Azt találták, hogy az eddigi feljegyzések alapján legalább 657 ember halt meg a tábor falai között. Megerősítették a rabok beszámolóit azzal kapcsolatban, hogy a puszani rendőrség véletlenszerűen rabolt el embereket az utcákról, hogy az otthonba szállítsa őket, függetlenül attól, hogy volt-e otthonuk vagy családjuk. A bizottság szerint a feljegyzések azt mutatják, hogy a tábor, amiben egy külön osztály működött a mentális problémákkal küzdő fogvatartottaknak, óriási mennyiségben vásárolt pszichiátriai gyógyszereket. Az ilyen kábítószereket valószínűleg a fogvatartottakra kényszerítették.
A közösségi médiában a Squid Game második évadával kapcsolatban kapták fel a Testvérek Otthona történetét, több olyan kép is kering a neten, ami a sorozathoz hasonló valós helyszíneket vél felvonultatni, ezek azonban valószínűleg mesterséges intelligencia segítségével készültek, de legalábbis semmi nem bizonyítja, hogy valóban a Testvérek Otthonát ábrázolják. Maga az író és rendező, Hvang Donghjok soha nem kötötte össze az internálótábort a fiktív történettel, és a különös kegyetlenségen kívül valószínűleg nincs is más párhuzam közöttük – az igazságukért harcoló egykori raboknak azonban talán még jól is jön a hírverés, hiszen jelenleg az a céljuk, hogy felelősségre vonják a tábort működtető család még élő, továbbra is jómódú tagjait. A mai napig ugyanis senkit nem vontak felelősségre a több száz halálesetért, nemi erőszakért és verésért, ami a Testvérek Otthona falai között történt.
