2024. december 9. – 04:48
A White Stripes a kétezres évek egyik legmeghatározóbb zenekara, a Guardian 2001-ben például azt írta róluk, hogy ők a legjobb élő fellépők Jimi Hendrix óta. Amellett, hogy a nagybetűs szakma is elismerte őket, rendkívül ismertté és kedveltté váltak mainstream körökben is, ők lettek az ügyeletes garázsrockerek, akiknek a dalait bátran be lehetett játszani bármilyen reklámban, mert az emberek ismerték őket. Az pedig már csak egy kis adalék, hogy összehozták az évtized egyik legmeghatározóbb zenés videóját is, a Hardest Button to Button klipje a Simpson családot és a Coca Colát is megihlette.
A furának vagy legalábbis elég különcnek tűnő Jack White frontember nemcsak az egyedi, sokszor kifejezetten együgyűnek ható zenei stílusával és minimalizmusával vált híressé, hanem a hangszerhasználatával is. Bármennyire is túlhasznált, elcsépelt és eredeti jelentéséből teljesen kiforgatott az ikonikus szó, mégis ez illik a legjobban White olcsó, műanyag gitárja, ami lényegében megadta a zenekar kezdőhangját.
Műanyag gitáron játszani nem számított kifejezetten rocksztár dolognak
Jack White egyik legismertebb gitárja egy hatvanas években gyártott Montgomery Ward Airline Res-O-Glass modell. Ez a gitár tulajdonképpen nem is teljesen műanyag, hanem egy üvegszálas anyagból (a gyártó Res-O-Glassnek nevezi, de lényegében üvegszálról van szó) készült, amit akkoriban olcsó alternatívaként használtak a hagyományos fatestek helyett. Az olcsó kivitel és a szokatlan anyaghasználat miatt ezek a gitárok az eredeti kiadásuk idején nem számítottak különösebben keresettnek, főleg kezdők és hobbizenészek körében voltak népszerűek.
White meglátta ezekben a gitárokban azt, amit mások talán nem: egyedi karakterük volt. Az Airline gitár nyers, erőteljes és kissé durva hangzása tökéletesen illett a White Stripes szaggatott, energikus stílusához. A hangszer nem kínált kifinomult technikai lehetőségeket, de a korlátai kvázi inspirációt jelentettek. Ez a korlátozott funkcionalitás lényegében kikényszerítette az innovatív játékstílust, ez a stílus pedig a gerincévé vált a White Stripes hangzásának, ami egyszerre volt nyers, primitív és zsigeri erejű.
Ahogy a White Stripes népszerűsége nőtt, egyre többen felfigyeltek ezekre a gitárokra. A zenekar a 2001-es White Blood Cells és a 2003-as Elephant albumok (utóbbin jelent meg a Seven Nation Army) sikere után szupersztár kategóriába került, a jellegzetes kinézetű, piros-fehér gitár pedig szimbólummá vált.
Az együttes népszerűségének köszönhetően az eredeti Res-O-Glass gitárok ára elindult fölfelé. Amit egykor olcsó és könnyen elérhető hangszerként árultak, az ekkorra a gyűjtők és rajongók keresett kincse lett. A kétezres évek közepére az eredeti Airline modellek ára az egekbe szökött, és még a használt piacon is nehezen lehetett hozzájuk jutni. Jelenleg sem kifejezetten olcsó egy ilyen gitár, egy eredeti 1966-os modellt több mint 1,2 millió forintért árulnak az eBayen.
Eközben a zenekar sikere és az a hatás, amit Jack White az új generációs zenészekre gyakorolt, arra inspirálta a gitárgyártókat, hogy újragyártsák ezt a modellt. Az Eastwood Guitars például új verziókat kezdett kínálni az Airline gitárokból, modern anyagokkal és technológiával, de az eredeti design tiszteletben tartásával. Az ilyen új modellek, bár már nem üvegszálból készülnek, megőrizték a gitár jellegzetes megjelenését és hangzását.
Jack White és az Airline gitár története tökéletes példája annak, hogy egy zenész hogyan tud egy egyszerű, alulértékelt eszközt ikonikus tárggyá emelni. White nemcsak az Airline gitár hangzását tette világszerte ismertté, hanem megmutatta, hogy a művészetben a legnagyobb érték gyakran nem a drága és kifinomult eszközökben rejlik, hanem a kreativitásban és a szenvedélyben, amivel használjuk őket.
