Bár jóval a karrierje befejezése után, de egyre többen jönnek rá, mekkora hatása volt egy félig indián gitárosnak a következő évtizedek rockzenei hangzására. Link Wray története mutat rá igazán arra, hogy az '50-es évek Amerikájában nem volt elég jókor, jó helyen lenni, és a „mindenki bekaphatja” attitűd akkor még nem vezetett sehová.
Fred Lincoln Wray Jr. enyhén szólva nem túl ideális környezetben nőtt fel, és kész csoda, hogy végül összejött neki a zenei karrier. Az észak-karolinai Dunn városában született, apja vízvezeték-szerelő volt, édesanyja pedig amerikai őslakos az oklahomai shawnee törzsből. Kifejezetten rossz körülmények között éltek másik két fiútestvérével, gyakorlatilag egy kalyiba volt az otthonuk, ahol nem volt rendes padló, ahogy áram vagy fűtés sem. Édesanyja mozgássérült volt, miután gyerekkorában egy fehér lány úgy hátba rúgta, hogy eltört a gerince.
Wray és a családja később több interjúban is elmondta, hogy nem volt elég, hogy gyakran ételre se futotta, a helyi fehérek is megkeserítették az életüket. Ezen a környéken ugyanis nagyon erősen jelen volt a Ku-Klux-Klan, amely ugyanúgy utazott az indiánokra, mint a feketékre. Jimmy McDonough újságíró és életrajzíró 2006-os portrécikkében Link Wray visszaemlékszik arra, hogy gyerekként rendszeresen az ágy alá kellett bújniuk, ha jöttek a fehér csuklyás klántagok a lángoló kereszttel, és a környékbeli feketéket otthonaikból kirángatták, fához kötözték, majd kegyetlenül megverték. Különösen Linknek volt nehéz sorsa, mert míg a többi testvére inkább a fehér apjukra hasonlított, ő igazi shawnee gyerek volt.
Később a család elköltözött Virginiába egy önkormányzati lakásba, ahol végre egy kicsit jóra fordult a sorsuk. Volt náluk víz, áram, fűtés, bőven akadt munka is a portsmouthi kikötőben. Link két testvérével hamar a zenében találta meg önmagát, Rayjel és Douggal a ‘40-es években különböző jazz- és countryformációkban fordultak meg, de valahogy egyik sem volt Linknek az igazi, és közben teljesen beleszeretett a bluesba. Aztán megérkezett az ’50-es évek, Link Wrayt besorozták katonának, és három évet húzott le a hadseregben úgy, hogy megjárta Németországot és Koreát is.
A katonaság alatt tuberkulózisos lett, és annyira megromlott az állapota, hogy ki kellett műteni a bal tüdejét, egy évig ápolásra szorult, az orvosok azt mondták neki, hogy soha többet nem fog tudni énekelni. A kórházi kezelése alatt látta, ahogy a testvére Jimmy Dean műsorában, egy bizonyos Elvis Presley mögött veri a dobokat. Wraynek azt mondták az orvosok, hogy élete végéig kanapén kell ülnie, és adja fel a zenei álmait. A halálközeli élmény és a kórházi tapasztalatok hozták el neki végül a megvilágosodást, és született meg Link Wray karaktere és a Rumble című szám gitárhangzásának ötlete, ami később elképesztő hatással volt a rockzene hangzására, ami addig kifejezetten szépen, tisztán szólt.
A Wray testvérek végül összepakoltak, és Washingtonba költöztek, hogy ott indítsák be a zenei karrierjüket. A legenda szerint a Diamonds nevű énekcsapat kérte meg a testvéreket, hogy legyenek a háttérzenekaruk, és játsszák el a formáció egyik legismertebb slágerét, a The Strollt.
Linknek fogalma sem volt a dalról, életében nem hallotta még, ezért elkezdtek valami nagyon egyszerű, háromakkordos témát játszani, mire Ray egyszer csak fogta a mikrofont, és hozzányomta Link erősítőjéhez.
Ez ma már teljesen bevett színpadtechnikai fogás, de maga volt a szentségtörés 1958-ban. Az elképesztő zajtól és gerjedéstől a legenda szerint teljesen megőrült a tömeg (ami Wray szerint 10-15 ezer ember volt, más beszámolók szerint csak pár száz fiatal), többen felrohantak a színpadra, mások verekedni kezdtek, a Diamonds pedig annyira megijedt, hogy elmenekültek a helyszínről. Így született meg a Rumble (magyarul kb. bunyót jelent), ami egy életre megváltoztatta azt, ahogyan a torzított gitárok szólnak.
Link Wray hamar felismerte, hogy ő alapvetően szeret hangosan játszani, ezért az erősítőhöz nyomott mikrofon keltette nyers, vad, zabolázatlan hangzás sokkal jobban illik hozzá, mint Elvis Presley szelídebb stílusa. A legendák szerint Wray egy ceruzával szúrta ki az erősítőjét, hogy így hozza létre azt a védjegyszerű gitárhangzását, amit ma már leginkább fuzznak szoktak hívni. A Rumble-ben hallható gitárnyitánnyal pedig népszerűvé tette az úgynevezett power chordot, ami később alapvetés lett a punkban, a metálban és a hard rockban is. Ennek a lényege, hogy a gitár alaphangja mellé egyszerre játszik kvintet és egy oktávot is, létrehozva egy nagyon markáns, erőteljes torzított gitárhangzást.
A kiadók szabályosan megijedtek a zenekar (amelynek a neve akkor Link Wray & the Wraymen volt, és kiegészült egy negyedik taggal, Shortyval, a basszusgitárossal) hangzásától, több elutasítás után keveredett el a demójuk Archie Bleyerhez, a Cadence Records fejéhez. Bleyernek a lánya mutatta meg a zenét, aki teljesen el volt ájulva az új hangzástól, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy vegyék fel a hamis basszusgitárt újra New Yorkban. Link jelezte neki, hogy bassza meg magát, és vagy így veszik meg a dalt, vagy felejtsék el, hogy ő elutazik New Yorkba.
Ahhoz képest, hogy a Rumble egy instrumentális dal, tehát nincs rajta ének, a kislemez a Billboard-lista 16. helyén találta magát. Később több helyen, például New Yorkban és Bostonban is betiltották, mert a helyi városvezetés szerint a zene alkalmas volt a rend megzavarására, és agresszívvé tette a fiatalokat.
Ezzel a Rumble lett a történelem első és eddig egyetlen dala, amelyet úgy tiltottak be, hogy nincs rajta ének, nincs egyáltalán dalszövege.
A helyzetet némileg árnyalja, hogy később kiderült, Link Wray neve nem szerepelt sokáig a szerzők között, hiszen minden üzleti és adminisztratív feladatot testvére, Ray látott el, aki Link helyett a szerzők közé tette a saját apjukat, illetve Milt Grantet is, aki beindította a zenekar karrierjét. Wray sosem kapta meg az őt megillető jogdíjakat, csak éppen annyi pénzt, hogy vehessen édesanyjának egy házat és ne haljon éhen. Végül a Cadence a Rumble megjelenése után szakított Link Wrayjel, a hírek szerint Archie Bleyer sosem kedvelte igazán a zenészt, és rossz szemmel nézte, milyen hatással volt a zenéje a fiatal amerikaiakra.
Pedig ahhoz képest, hogy Wrayt egy ideig úgy festették le mint magát az ördögöt, a zenész nem ivott, nem dohányzott, nem drogozott, és húst sem evett egyáltalán. Cserébe rengeteg vitamint szedett, mélyen vallásos volt, és azért volt mindenhol napszemüvegben, mert rosszul látott, és szüksége volt dioptriás szemüvegre. Két szenvedélye volt csak: a kávé és a tévé.
Később sikerült több dalt is felvennie (és elkezdett énekelni is) 1958 és 1961 között az Epic Recordsnél, de ott se jött ki igazán jól a kiadóval, és végül a Washingtonban stúdiót nyitó testvérével kezdett el dolgozni. Olyan tempóban haladtak, hogy pár kiadványát már más néven kellett kihozni, mert félő volt, hogy ráunnak Link Wray nevére az emberek. Később kikötött a philadelphiai Swan Records független kiadónál, és évekig prímán együtt tudott dolgozni velük. Mindezek ellenére Wrayt nem izgatta annyira a mainstream siker, és ki sem mozdult a keleti partról turnézni, mert remekül érezte magát motorosbárokban, lebujokban és más késdobálókban, ahol rosszabbul keresett ugyan, de legalább azt játszott és úgy, amit és ahogy akart.
Az más kérdés, hogy emiatt például mindig kést hordott magánál, de arra is volt példa, hogy a zenekara basszusgitárosa egy megtöltött pisztolyt tartott az erősítője mellett, ha Wray aktuális barátnőjének dühös expasija esetleg megjelent volna bosszút állni. A különböző motorosbandák jelentette állandó fenyegetettség miatt Wray hamar ráállt arra is, hogy a fellépésein mindig közel legyen a vészkijárathoz, ha kitör egy késelés vagy verekedés a közönségben, hamar le tudjanak lépni. Ő maga mesélte el azt a történetet, hogy amikor egy ilyen bárban egy férfi odalépett hozzá, hogy ő csak Elvis Presley-t utánozza, a zenész később megtalálta a hely előtt teljesen összeverve. A motorosok ugyanis imádták Link Wrayt, és az állandó balhék ellenére neki soha semmi baja nem lett. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Wray általában tényleg úgy nézett ki, mint Elvis Presley ördögi indián mása egy másik univerzumból.
A '60-as évekre megszűnt a Swan Records, és Wray is kicsit visszavonult, mert nem igazán tudott mit kezdeni azzal, amerre a rockzene iránya haladt. Nem kedvelte a Beatlest, ahogy a drogos hippiket sem, és ahogy McDonough portréjában is mondja:
„amíg ment a hippizene, és az emberek LSD-t szedtek, addig én Elvist és Creedence Clearwatert játszottam vidéki redneckeknek”.
A '70-es évekre azonban megváltoztak a dolgok. Rayjel az arizonai Tucsonba költöztek, Doug kiszállt, és fodrászatot nyitott Marylandben, továbbá ledózerolták a családi stúdiót is, benne jó pár masterfelvétellel. Link Wray lemezei sem fogytak igazán jól, meg sem tudta közelíteni a korábbi sikereit, pedig még Angliába is elutazott, ahol Richard Bransonnal a háta mögött vehetett fel lemezt a Virginnél. Testvérével, Rayjel is megromlott a viszonya a soha nem tisztázott anyagi kérdések miatt. Rayről a lánya azt mondja, hogy rákos volt, és tudta, hogy nem fogják tudni megmenteni, ezért 1979-ben kisétált a telkén a szabadba, és fejbe lőtte magát. A zenék forgalmazására létrehozott céget Ray nem Linkre, hanem a lányára, Sherryre hagyta. Link onnantól kezdve soha többet nem beszélt az unokahúgával. Ez később további bonyodalmakat gerjesztett, hiszen a halála után Link Wray zenéinek a jogai a testvére lányánál maradtak, nem pedig a négy nőtől született nyolc gyerekénél.
1984-ben elvitte a szíve a másik testvérét, Dougot is. Link egy évvel később még adott egy koncertet Amerikában, majd elköltözött új szerelmével Dániába, és 12 évig nem is lépett fel az Egyesült Államokban. Próbálkozott kisebb-nagyobb visszatérésekkel, illetve egy-egy kiadó néha elővett és kiadott tőle igazi ritkaságokat, de végül Link Wray csöndben, a családja körében hunyt el 2005-ben Koppenhágában, 76 évesen.
Visszanézve Wray karrierjét, könnyű látni, hogy ilyen tehetséggel miért nem tudott igazán befutni. Nem volt hajlandó kompromisszumokra, nem haladt, sőt, direkt szembe ment az árral, nem jött ki a kiadóvezetőkkel, más zenészekkel és a végén már a saját rokonaival sem. Ráadásul rettenetesen bánt a barátnőivel, akiket folyamatosan megcsalt, majd időközönként lecserélte őket fiatalabbra. A zenei hatása viszont megkerülhetetlenné vált mára.
A power chordok, a Rumble-ön hallható gitározás és a sajátos kapcsolata az erősítőkkel valódi úttörő munka volt a műfajon belül. Olyannyira, hogy később a legnagyobb rockgitárosok is őt emlegették példaképként, mint Pete Townshend, Jimmy Page, Bob Dylan, Jimi Hendrix, Neil Young, Iggy Pop, Bruce Springsteen vagy Eric Clapton.
Link Wray zenéjét a 90-es évek amerikai filmipara is elkezdte felfedezni magának. A legnagyobb slágerei, mint a Rumble, a Rawhide vagy az Ace of Spades (aminek semmi köze a Motörhead későbbi nagy slágeréhez) sorra bukkantak fel kultikus filmek kulcsjeleneteiben, mint a Ponyvaregény, a Desperado, a 12 majom, a Betépve (bár ez már 2001-es), de még A függetlenség napjában is. És azt se felejtsük el, hogy egy nagyon pici szerepre felbukkan Martin Scorsese Alice már nem lakik itt című 1974-es filmjében is.
Indián származása és több ilyen tematikájú dala (Comanche, Shawnee, Apache) miatt a mai amerikai őslakosok körében is egyre nagyobb kultusza van Wraynek, hiszen meglehetősen kevés indián tudott ekkora hatással lenni a nyugati könnyűzenére úgy, hogy egész élete során büszkén vállalta a származását.
