2025. január 25. – 09:45
Ida Pfeiffer élete és kalandori tevékenysége minden szempontból figyelemre méltó volt, különösen annak fényében, hogy egy olyan korban és társadalomban élt, amiben nőknek ritkán adatott meg az, hogy önállóan beutazzák a földet. Pfeiffer Bécsben született 1797-ben, egy gazdag textilgyáros, Aloys Reyer gyerekeként. Öt fiútestvérével és egy húgával együtt szinte katonás fegyelemben nevelkedett, mivel apja célja az volt, hogy gyerekeit felkészítse az élet nehézségeire. Ida különleges helyet foglalt el apja szívében, mert már egészen kicsi korában kijelentette, hogy fiúként szeretne viselkedni és öltözködni, már ekkor is vad és bátor természetével emelkedett ki testvérei közül.
Apja 1806-ban halt meg, ami után a fiatal lány anyja, Anna, megpróbált „igazi hölgyet” faragni belőle, de ezek az erőfeszítések sorra kudarcot vallottak. Ida nem fogadta el a ráerőltetett társadalmi normákat, gyerekkorának egyik emlékezetes pillanata volt, amikor 1809-ben Napóleon serege megszállta Bécset, ő pedig tiltakozásul hátat fordított a schönbrunni kastélyban tartott francia katonai díszszemlén.
Végül az anyja csak megtörte a lázadó szellemét, 1820-ban belekényszerítette egy házasságba egy nála 24 évvel idősebb férfival. Mark Anton Pfeiffer Lembergben (ma Lviv, Ukrajna) dolgozott jogászként, özvegy volt, és egy felnőtt fiú apja. A pár az esküvő után egy héttel Lembergbe költözött, de a közös életük nem indult jól, Pfeiffert hamarosan lemondatták, miután korrupciót leplezett le a galíciai kormányzat magas rangú tisztviselői között. Ezután nehezen talált új állást, emiatt a család anyagi gondokkal küszködött. Ida a család megélhetéséért Bécs és Lemberg között ingázva rajz- és zenetanítással foglalkozott, mindent megtett, hogy fenntartsa a családját. Sokszor nagy összegekkel tartozott az őket rendszeresen kisegítő testvéreinek.
A nehéz kezdetek ellenére két fiuk született. A házasságba kényszerített nő háromszor esett teherbe, de a lányuk csak néhány napot élt. A család anyagi helyzete csak akkor javult valamelyest, amikor Ida anyja 1831-ben meghalt. Az örökségből tudta fedezni a fiai oktatását, de a család időközben kettészakadt: Ida Bécsben maradt a gyerekeivel, míg a férje Lembergben élt, hogy közel legyen az elsőszülött fiához. Pfeiffer időnként meglátogatta a családját Bécsben, de szoros kapcsolat soha nem alakult ki közöttük. Ida a következő húsz évét a gyereknevelésnek szentelte, de 45 évesen, a férje halála után úgy döntött, hogy a kevés megtakarításával világ körüli utazásra indul, hogy valóra váltsa a gyerekkori álmát.
Első útja Jeruzsálembe vezetett, bár családjának Konstantinápolyt nevezte meg úti célként – ez kevésbé kockázatosnak tűnt. A Dunán hajóra szállt, és a kilenc hónapig tartó utazása közben valóban áthaladt Konstantinápolyon, de előtte bejárta a Közel-Kelet jelentős részét. Útja során csodálattal írt a törökök és a beduinok vendégszeretetéről, akik szerinte szívesebben fogadták az idegeneket, mint az európaiak, akikről gyakran megjegyezte, hogy arrogánsan és durván viselkednek a külföldiekkel. Megfigyelései során valóságos kulturális antropológussá vált. Gondosan vezetett útinaplója eleinte csak saját emlékeinek megőrzésére szolgált, de barátai rábeszélésére úgy döntött, megosztja a történeteit a világgal is. Az eredmény óriási siker lett: könyvét a közönség lelkesen fogadta, és Ida Pfeiffer hamar híres utazóként vált ismertté.
Ezután autodidakta módon megtanult angolul és dánul, majd Skandináviába utazott. Ott botanikai és zoológiai mintákat gyűjtött, amelyeket hazatérve eladott, hogy további utazásait finanszírozza. Folytatta az írói tevékenységét is, ami anyagi biztonságot hozott neki, mert a beszámolói, könyvei rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert.
Következő célja a világ körbehajózása volt, ezért hajóval Brazíliába indult, majd két éven át bolyongott az óceánokon. Találkozott IV. Pomaré tahiti királynővel, tigrisek vadászatára indult Indiában, és tevén utazott keresztül Irán sivatagjain. Közben ötvenéves lett, a születésnapját is útközben ünnepelte. Hihetetlen energiája gyakran kimerítette az őt kísérő vezetőket, miközben rendíthetetlenül haladt forró dzsungelekben és jeges hegyvidékeken.
Egy újabb könyv után Pfeiffer ismét útra kelt, ezúttal még távolabbi és egzotikusabb helyek felé vette az irányt. Indonéziába is eljutott, ahol a batakok között vendégeskedett, akiket Európában kannibálokként tartottak számon. Pfeiffer azonban nem félt tőlük. Tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy az idegen kultúrákról szóló rémtörténeteket gyakran eltúlozták az idegengyűlölő európaiak. A batakok kedvesen fogadták, és bár nyelvi akadályokkal szembesült, megfigyelései későbbi antropológusoknak is értékesnek bizonyultak. Még a batakok emberi hús elkészítésére vonatkozó receptjeit is lejegyezte.
Bár Pfeiffer néha elítélőn írt az általa meglátogatott kultúrákról – például lustának nevezte az arabokat vagy kritizálta a borneói emberek járását –, gyakran saját civilizációját sem kímélte. Úgy vélte, hogy az európaiak sem különbek azoknál a vadembereknek titulált őslakos törzseknél, amelynek tagjai az ellenségeik fejét lándzsára tűzik. Egyik alapállítása az volt, hogy valójában ugyanolyan rosszak vagy sokszor még rosszabbak vagyunk, mint a „megvetett vademberek”, hiszen a mi történelmünk is tele van árulásokkal, gyilkosságokkal és egyéb borzalmas tettekkel.
A bécsi kalandor utolsó útja Madagaszkárra vezetett, ekkor már 61 éves volt. A szigeten állítólag konfliktusba keveredett Ranavalona királynővel, aki Pfeiffert bűnözőként kezelte, mert kapcsolatba került egy európai összeesküvő csoporttal. Közben maláriával fertőződött meg, és hazatérve két évvel később ennek következtében halt meg.
Az életközepi krízist kimaxoló Ida Pfeiffer az egyik legismertebb és legünnepeltebb utazóvá vált, szerény anyagi helyzetből indulva érte el mindazt, amit más korabeli női utazók csak gazdag támogatással tudtak volna megvalósítani. Írásait lelkesedéssel olvasták az európaiak, akik csodálattal figyelték, hogyan küzdötte le egy nő a korából és társadalmi státuszából fakadó akadályokat. Örökségét olyan neves személyek is méltatták, mint Alexander von Humboldt, aki bátorságáért és éleslátásáért dicsérte, vagy Charles Darwin, aki munkáiban is említette őt.
(Források: Adventure-Journal; Women in Exploration; Explorersweb)
