Mióta pár kattintással elérhető szinte minden zene, ami valaha hivatalosan megjelent, a zenetörténészek egyre régebbre és egzotikusabb helyekre vezetik vissza a punkzene gyökereit. Hol a Kingsmen zenekar Louie, Louie című számát hozzák fel az elsők között, hol a Stoogest, de minél több idő telik el és minél több ritka zene kerül fel az internetre, annál messzebb megyünk vissza időben. Egyesek úgy tartják, hogy az első punkzenekar nem is Amerikában alakult, hanem Peruban, de olyan vélemények is vannak, hogy az első rendes punkzenekart három fekete detroiti srác alapította meg, akiket csak hosszú évtizedekkel később fedezett fel magának a rocktörténelem.
A téma egyik legnagyobb szakértője talán Legs McNeil, aki amatőr zenei újságíróként elsőként kezdte el pár amerikai zenekarra a punk jelzőt használni. McNeil a Please Kill Me: a punkzene cenzúrázatlan története című interjúkötet szerzője, amelyben egészen a Velvet Undergroundig vezeti vissza a punk előzményeit. McNeil évekig csinálta a Please Kill Me honlapot is, ahol ő és más vendégszerzők éveken át kutatták a punkzenét, interjúkat készítettek az egykori hősökkel, és sokáig a legjobb forrásnak számított, ha valaki hiteles képet akart kapni a műfaj eredetéről.
Itt publikálta a vendégcikkét Deke Dickerson rockabilly gitáros is, aki egy új választ adott arra az ezerszer feltett kérdésre, hogy mi volt az első punkzene a világon. Dickerson szerint egy 13 éves kisfiú olyannyira megelőzte a korát már az ötvenes években, hogy nemcsak a punkzenei hangzást és gitározást találta fel idő előtt, hanem még azt a Dick Dale-t is inspirálta, akit a szörfzene koronázatlan királyának szokás hívni.
A punk mint műfaj definiálása mindig problémás, hiszen a punk inkább attitűd, mint konkrét zenei műfaj. Ettől függetlenül azért abban nagyjából konszenzus van, hogy az őspunk (vagy protopunk) igazából csak nagyon egyszerű, gyors, hangos, kicsit szarul szóló rock and roll nem éppen a legkristálytisztább énekléssel. Itt egy példa a perui Los Saicostól, akik már a hatvanas évek elején olyan zenét játszottak, ami később Amerika keleti partjának korai punkzenéire emlékeztet:
A punk indulását a hatvanas évek végéhez, hetvenes évek elejéhez kötik, azonban egy tinédzser testvérpár – legalábbis Dickerson szerint – már 1958-ban írt egy olyan dalt, aminek bizonyos részei évekkel később a punkzene alapjait képezték.
A Collins Kids nevű formációt egy fiú és egy lány testvérpár, Lorrie és Larry Collins alkotta. Lorrie volt az énekesnő, Larry pedig a feltűnően fürge ujjú gitáros, akit már 9-10 évesen csodagyereknek tartottak a gitártehetsége miatt. A páros rendszeresen fellépett a Town Hall Party nevű countryzenei műsorban, és itt egész szép kis ismertségre tettek szert. Azonban mivel mindketten kamaszok voltak még, a műsor készítői és később a lemezkiadók is alapvetően gyerekeknek szánták a páros zenéit.
Pedig sok zenész már akkor felfigyelt Larryre, aki olyan dolgokat művelt gitárral a kezében, amikre akkoriban nem igazán volt példa. Főleg úgy, hogy Larry védjegyének számító hangszere egy böhöm nagy, kétnyakú Mosrite gitár volt, amit egy kifejlett felnőtt embernek is kihívás volt használni, nemhogy egy tininek. És ez a tini nemcsak fantasztikusan használta ezt a hangszert, hanem még úgy is táncolt közben, hogy attól valószínűleg még Chuck Berry is csak pislogott volna:
A rock and roll alapja a rhythm & blues, és az ötvenes-hatvanas évek gitárhősei bármekkora zsenik voltak is, alapvetően ugyanazokkal az akkordmenetekkel dolgoztak, mint az elődeik. Gyorsabb, hangosabb, de mégiscsak bluestémákról beszélünk. A punk később éppen ezt a bluesos gitározást hagyta el később egy sokkal egyszerűbb, már-már primitív forma kedvéért. Az nyilván más kérdés, hogy kik voltak azok, akik azért játszottak kétakkordos dalokat, mert csak ennyit tudtak, és kik azok, akik direkt ezzel lázadtak a rhythm & blues öröksége ellen.
Larry Collins esetében fel sem merülhetett a képzetlenség, a Whistle Bait című számában mégis megtalálni mindent, ami később a punkzene alapvetése lett. A dal mindössze másfél perces, elképesztően vad és nyers a gitár, Lorrie nővére pedig kicsit affektálva, kicsit hamiskásan szinte kiabál éneklés helyett. Larry ugyanazt az egy, nagyon egyszerű, kőbuta dallamocskát darálja izomból, mindenféle akkordmenet nélkül. Dickerson a cikkében rá is mutat arra, hogy ez az akkordnyúzás később olyan zenekarok dalaiban is megjelent, mint a Sex Pistols, a Clash, a Ramones, a Cramps vagy a Circle Jerks. Ezzel az ifjú Larry Collins gyakorlatilag megírta a világ egyik első punkszámát:
A dal – ahogy sok más korai punkszerű próbálkozás – a maga idejében egyáltalán nem keltette fel az emberek figyelmét, Larrynek is csak évtizedekkel később derült ki, hogy a Whistle Bait a rockabilly körökben ma már alapvetésnek számít. Így az is szinte teljesen kizárt, hogy a Ramones, a Clash vagy a Sex Pistols hallotta ezt a dalt egyáltalán. Viszont annyiban Larry és Lorrie mindenképpen úttörők voltak, hogy ők voltak az első fehérek Amerika nyugati partján, akik rock and rollt játszottak. Az ötvenes években ugyanis a rock and roll megítélése még nagyon más volt, mint később, hiszen alapvetően a feketék zenéjeként tekintettek rá, és például Buddy Holly vagy Elvis Presley is csak az évtized második felében bukkant fel.
A testvérpár később szinte teljesen eltűnt a szem elől, és sosem jött össze nekik a nagy áttörés. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy ahhoz a Columbia Recordshoz voltak leszerződve, amelynek a vezetője, Mitch Miller az ötvenes-hatvanas évek legbefolyásosabb figurája volt az amerikai zeneiparban. Miller közismerten gyűlölte, megvetette a rock and rollt, aminek következtében olyan fiatal, feltörekvő előadók maradtak nála szerződés nélkül, mint az előbb említett Elvis Presley vagy Buddy Holly, de nemet mondott még a Beatlesre is. Dickerson szerint a testvérpár azért nem tudott befutni, mert a rock and roll hőskorában egyszerűen túl fiatalok voltak, és alapvetően nem vették elég komolyan őket, és a kiadójuk sem tett meg semmit annak érdekében, hogy a dalaik eljussanak a rádiókba.
Pedig nemcsak a punkzenében előzték meg jóval a korukat, hanem más műfajokban is úttörők voltak. A rockabilly mellett legalább ekkora hatással voltak a szörfzenére, amelynek jellegzetes gitárhangjai a Whistle Baitben is hallhatók. A szörfzene koronázatlan királyának Dick Dale-t tartják, akinek a Misirlou című számát az is ismeri, aki még sosem hallott róla, legalább a Ponyvaregény vagy a Taxi című filmeknek köszönhetően.
A három éve elhunyt Dale több interjúban is bevallotta, hogy a jellegzetes gitártechnikájára Joe Maphis és Larry Collins játéka volt a legnagyobb hatással. A legendák szerint a Town Hall Party forgatásain gyakran megforduló Dale mindig kereste a Collins testvérek társaságát. Larrytől tippeket kért, milyen akkordokat hogyan érdemes fogni a gitáron, Lorrie-nak pedig folyamatosan udvarolt, de hiába. Végül amikor Larry megtanította Dale-nek a saját staccato gitártechnikáját, akkor Dale hazament, és addig próbálgatta és formálta a saját stílusára, amíg abból megszületett a szörfzene. Larry mentora egyébként Joe Maphis countryzenész volt, tőle leste el például azt az alternatív pengetési technikát, amikor lefelé és felfelé pengetsz gyors egymásutánban. Ezt kombinálta a staccatóval, ami gyakorlatilag szaggatott pengetést jelent, és ettől van olyan „darálós” érzete a gitárjátékának.
A Collins testvérek története azért is érdekes, mert rámutat arra a problémára, hogyan kezelte az amerikai szórakoztatóipar a gyerekeket. A tévében jól mutatott, hogy két gyerek vad rock and rollt játszik, de ezen túl nem tudtak és nem is akartak velük mit kezdeni, így hiába vettek fel rengeteg dalt az ötvenes-hatvanas években, rádiós játszás híján azokat csak az internetkorszakban kezdték igazán felfedezni. Lorrie esete különösen problémás, hiszen a korához képest kifejezetten kihívóan öltözködött, és dalszövegei gyakran szexuális témákat is feszegettek, ami különösen bizarrnak hatott egy 13-14 éves lánytól. Főleg úgy, hogy aztán 16-17 évesen hozzáment Johnny Cash 35 éves menedzseréhez, és onnantól inkább háztartást vezetett, nagyjából elengedte énekesi karrierjét. Ő 2016-ban halt meg. Larry viszont az elmúlt 20 évben rengeteget zenélt és turnézott főleg rockabilly körökben, még öt éve is volt élő fellépése a védjegyévé vált kétnyakú gitárjával.
A cikkhez forrásként a Please Kill Me, a New York Times és a Los Angeles Times írásait vettük alapul.
