Mit véd a kormány, amikor a szuverenitást védi?

Közeleg a kormány által belengetett, úgynevezett szuverenitásvédelmi törvény beterjesztésének napja. Az eddigi nyilatkozatok alapján a törvény „a külföldi befolyásszerzési kísérletek visszaszorítását” célozza; Kocsis Máté azonban nem a magyar neonáci szervezeteket istápoló orosz katonai hírszerzésre, netán a kínai diaszpóra ellenőrzésére Magyarországon is árnyékrendőrőrsöket létrehozó pekingi rezsimre gondolt, hanem „a külföldről finanszírozott újságírókra, álcivilekre és dollárpolitikusokra”.

Arról egyelőre nem tudni, hogy milyen eszközökkel kíván védekezni a kormány, és arról sem, hogy pontosan mely szervezetekkel is van problémája. A precedenst a 2022 végétől kibontakozó botrány teremtette meg; ekkor a Rogán Antal alá tartozó Nemzeti Információs Központ arról tájékoztatta a parlamentet, majd a nyilvánosságot, hogy az országgyűlési választás előtt a Márki-Zay Péter vezette ellenzéki összefogás és más ellenzékhez köthető szervezetek összesen 4 milliárd forint külföldi támogatást kaptak. A támogatás az Action for Democracy (AD) amerikai szervezettől érkezett, amelynek elnöke Korányi Dávid, aki Karácsony Gergely főpolgármester városdiplomáciai tanácsadója volt, korábban pedig Bajnai Gordon miniszterelnöki tanácsadójaként is dolgozott.

Ahogy arról a bejelentés után részletesen írtunk, a magyar kormány 2013, a Norvég Alappal való vitája óta már többször is nekifutott a külföldről is finanszírozott szervezetek korlátozásának, e törekvései azonban csak részben sikerültek. A kormány a rá jellemző konspiratív stílusnak megfelelően a fenyegetést nem néhány szereplőre és esetre szűkítve mutatja be, hanem totális fenyegetettség vízióját vetíti a magyaroknak. Kocsis szerint például

„az ország gazdasági, kulturális és politikai szuverenitását is meg kell védeni”

– méghozzá a baloldali-liberális elit által irányított Európai Uniótól és persze Soros Györgytől. Ez az eurokrata-globalista-bármilyenista elit a visszatartott uniós támogatásokkal való „zsarolástól” a genderideológia „ránk erőltetésén” át magyarság etnikai-kulturális egységének megbontása érdekében a nyakunkra küldött migránsokig számos eszközzel támadja a magyar szuverenitást.

Fel kellett találni az államot

A szuverenitás felületes megközelítésben nem más, mint az állam függetlensége: az a jog és képesség, hogy egy állam a határain belül cselekvőképes legyen. Ez 2023-ban egyszerre tűnik banálisnak és problémásnak. Banálisnak azért, mert a kormányhivataloktól a kukaholdingig az állam (akár jól, akár rosszul végzett) aktivitását saját bőrünkön érezzük, és magától értetődőnek vesszük, hogy életünk legmeghatározóbb politikai-intézményi kereteit az állam biztosítja. Csakhogy közben az is mindennapi tapasztalat, hogy az állam cselekvőképessége egy ponton túl még saját polgárai számára is nyomasztó lehet; az állam egyéni ambíciók eszközévé silányul, netán saját polgárait sakkban tartó fegyverré válik.

Ez a feszültség valahol természetes, hiszen a szuverenitás, mint politikaelméleti fogalom, eleve egy olyan korszakban született meg, amikor a legitimitás addigi pillérei sorra porladtak el. A 16. századi Európában az uralkodókat addig szinte természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel, és ez nem a személynek, hanem magának a trónnak szólt. A „szent” német-római császárok akkor is viselték ezt a szentséget, ha épp ki voltak átkozva, a francia uralkodók pedig – elvileg – kézrátétellel tudtak gyógyítani. A reformáció fényében ez a szakrális aura gyorsan megfakult, a királyságok egy részét vallásháborúk rázták meg, az uralkodók hatalma elsikkadt a nemesi, céhes, egyházi vagy akár területi alapon élvezett kiváltságok labirintusában.

Azonnal sürgetővé vált a kérdés: Pontosan miből is áll, honnan ered és mire használható a politikai hatalom?

Ebben a bizonytalan korban próbálta egyértelművé tenni az uralkodó hatalmának alapjait és jellegét a francia Jean Bodin. Bodin az 1576-os Six livres de la République című könyvében először dolgozta ki a korábbi államelméleti munkákból kölcsönzött szuverenitás fogalmát. Szerinte a szuverenitás nem más, mint „egy állam állandó és abszolút hatalma”, a szuverén pedig a területe és népessége által meghatározott állam legfőbb vezetője, akinek kezét sem alattvalóinak akarata, sem pedig valamilyen már létező szabály vagy törvény nem kötheti meg. A szuverén felett tehát csak Isten áll.

Ez így 2023-ban elég durva totalitárius diktatúrának hangzik, de érdemes megjegyezni, hogy egyetlen uralkodó sem birtokolt ténylegesen ilyen mértékű szuverén hatalmat, a szuverenitás inkább a modern értelemben vett államok elvont ideológiai alapjául szolgált, amelynek nevében a központi hatalom lefegyverezhette a magánhadseregeket, egységesíthette a mértékegységeket és eltörölhette a belső vámokat.

És bár a szuverént könnyű egy személlyel, a királlyal vagy a császárral azonosítani, az államelméletben nem kellett megmászni olyan sok gondolati lépcsőfokot ahhoz, hogy eljussunk a népszuverenitásig. E szerint egy államban a legfőbb hatalom birtokosa már nem az uralkodó, hanem a nép. A népszuverenitás képezi a mai demokratikus államok alapját is, e szerint a nép gyakorolja a legfőbb hatalmat – többnyire választott képviselői útján, és a nép akaratával a törvények nem mehetnek szembe.

Persze, hogy ki is az a nép, amelynek akarata szent, és hogy pontosan mit is akar ez a nép, az igen képlékeny. A modern demokráciák egyik alapfeltevése, hogy közvetlenül a nép akaratából ritkán születik tartós intézményrendszer vagy következetes politikai cselekvés. Elvileg a parlamentarizmus csatornarendszere az, ami a népakarat szeszélyes áramlatainak medret szab, és az így megzabolázott akaratot a politikai cselekvés vízerőműve felé tereli. A szuverenitásból azonban következik, hogy a szuverénnek, azaz a legfőbb hatalom birtokosának elvileg mindig jogában állna az akaratát szabályzó meder újrakotrása is.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy minden jogrendszer elfogadja azt, hogy vannak olyan rendkívüli helyetek, például háborúk vagy természeti katasztrófák, amikor gyorsan kell dönteni, és nincs idő arra, hogy a nép kifejezhesse az akaratát. Ezekben a helyzetekben a szuverenitás talán leglátványosabb kifejeződése, a végrehajtó hatalom (a modern államokban általában a kormány) a cselekvés gyorsasága és hatékonysága érdekében ideiglenesen maga válik szuverénné, azaz az érvényben lévő törvények fölé emelkedve intézkedhet.

Hogy a szuverenitás mennyire nem csak elméleti kérdés, azt jól mutatja az a rugalmasság, ahogy a Fidesz 2010 óta a demokratikus felhatalmazás kereteit kezeli. Ahogy arról a 2022-es választás kapcsán részletesen írtam, a NER folyamatosan játszik a demokrácia fogalmával. Egyfelől a rendszer magát a demokratikus döntési folyamatot a lehető legszűkebbre szabja, a választókerületek átrajzolásától a népszavazási kezdeményezések elgáncsolásáig minden demokratikus mozzanatot szoros ellenőrzése alá vont. Közben azonban a választási győzelmet totális felhatalmazásként értelmezi; azaz szerinte a szuverén, azaz a nép jogai négyévente a kormánytöbbségre és a végrehajtó hatalomra szállnak, választástól választásig a kormánytöbbség képviseli a népet.

Egyébként kevés állam – és azok is csak szélsőséges esetekben – gyakorol totális szuverenitást saját területén, a saját lakossága felett. Magyarországot is kötik bizonyos nemzetközi szabályok, és a fejlett demokráciák mindegyikében önként is korlátozza saját cselekvési szabadságát az állam az egyén elidegeníthetetlen szabadságjogainak garantálása érdekében. Ezek mind oda vezetnek, hogy az állam nem tehet meg bármit, amit akar, ez pedig bizony a szuverenitás korlátozását jelenti. Ráadásul az európai uniós tagság is együtt jár a tagállami szuverenitás bizonyos részeinek átruházásával. Ezért is vált a Magyarország elleni retorziók egyik hivatkozási alapjává az, amikor a magyar kormány a határvédelem szuverén jogára hivatkozva úgy döntött, a kormány nem veszi figyelembe a – Magyarország felett is joghatósággal bíró – Európai Bíróság menekültügyben hozott elmarasztaló ítéletét.

Befolyás vagy betartatás?

Miután a modern államok legitimációját, a hatalomgyakorlás hierarchiáját a (nép)szuverenitás alakítja, nem csoda, ha főben járó bűnnek számít az, ha az egységes politikai közösségként felfogott szuverén döntését valaki kívülről téríti el. Az állami szuverenitás külső csorbításának vannak nyilvánvaló estei, mint a katonai megszállás, vagy a szuverént képviselő döntéshozó megvesztegetése, netán megzsarolása.

De alapesetben idetartozik az is, amikor egy külföldi állam vagy szervezet anyagi és/vagy politikai segítséget nyújt egy politikai erőnek, közvetett módon térítve el a politikai közösségen belüli demokratikus versenyt (amelynek egyenlő feltételei a kormány több százmilliárdos propagandaköltései miatt Magyarországon egyébként sem állnak fenn). Ahogy arra a „szuverenitásvédelmi” törvénykezést látatlanban is védő kormánypárti elemzők joggal hívják fel a figyelmet, az ilyen befolyásolási kísérletek ellen számos országban hoztak korlátozó törvényeket.

Azonban a NER a „szuverenitás elleni külső támadás” értelmezését kiterjesztette azokra a szervezetekre, amelyek valamilyen – még egyszer: az Alaptörvényben is szereplő – jog érvényesítéséért, betartásáért harcolnak, vagy ezen alapjogok értelmezésében vitában állnak a kormányzattal. Ezeket az entitásokat – korábban civil szervezeteknél, ma már a független sajtónál is – a kormány kizárólag a szuverenitás perspektívájából kezeli. Amennyiben külföldről is kapnak támogatást – függetlenül a támogatás jellegétől, mértékétől, és attól, a támogatás együtt jár-e valamilyen iránymutatással –, a kormányzat figyelmen kívül hagyja a hazai közéletben betöltött tényleges szerepüket, valódi ideológiai pozícióikat, az általuk felvetett problémákat, kérdéseket és ügyeket, és egyetlen attribútummal írja le őket: Működésük sérti a szuverenitást.

Ezzel a tendenciózus beállítással az Orbán-kormány szépen belesimul az illiberális/autoriter rendszerek civil- és jogvédő szervezetek elnyomását igazoló logikájába. Mivel az állami szuverenitást azonosítják a hatalmon lévő párt szuverenitásával, ebből fakadóan az ellenzék nem lehet a szuverenitás része, hanem szükségszerűen valamilyen idegen elv szerint, sőt idegen érdekek megvalósításának céljából működik. Az idegenség bélyege azonban nem csak a politikai ellenzéken virít: a politikai ellenzék nélküli rendszerekben a szuverenitás legnagyobb ellenfelei pont azok az entitások, melyek nem szuszakolhatók be a politikai sémákba, és tevékenységüket politikán túli/felüli elvekre alapozzák.

Ilyenek például a tudomány univerzális elveit követő kutatóintézetek, a legsúlyosabb rezsimek által is – legalább szlogenszinten – elismert emberi jogok betartatásán őrködő, azok érvényesülését kicsikaró civil szervezetek, vagy a működését a tények tiszteletére és számonkérhetőségére alapozó független sajtó. Oroszországtól Kínán át Törökországig jellemzően a politikusabb civil szervezetek vagy a független sajtó az, amelyek a politikai logikából kilógó, ámde a politikát mégis befolyásolni képes kényelmetlen entitásokként sokszor kapják meg az idegen jelzőt, és válnak törvényileg is korlátozott külföldi ágensekké.

A civileket sehol sem szeretgetik agyon

A kényesebb témákkal foglalkozó újságírók, civil szervezetek munkáját fejlett demokráciákban is igyekeznek ha nem is ellehetetleníteni, de elgáncsolni – Ausztráliában például 2018-ban a külföldi információszerzés és befolyásolás elleni törvénycsomag a bevándorlók jogvédelmével és segélyezésével foglalkozó szervezeteket, az újságírókat és a kormányzat eltitkolt ügyeiről szivárogtatókat is célba vette, de a törvényt végül enyhített formájában fogadták el. Ráadásul ahogy az az Európai Parlament Katargate-botrányából is kiderült, a külföldi befolyás bizonyos döntéshozó testületek esetében valóban kézzelfogható fenyegetést jelent.

Azonban nem csak Magyarország az, ahol az „idegen befolyás”-ra a jogsértések és pártpolitikai törekvések rendszerszintű elleplezését igazoló fenyegetésként hivatkoznak.

• Oroszországban 2012-ben – az előző évben kirobban tüntetéssorozat hatására – lépett életbe a külföldi ügynökök kötelező regisztrációjáról szóló törvény, amelyen 2017-ben, 2020-ban, majd 2022-ben is szigorítottak. A nem kormányzati szervezetek után a független médiára is kiterjesztett törvény alapján már nem szükséges a tényleges kapcsolattartás a megbélyegzéshez, elég egy külföldi támogatás, vagy akár egy külföldön rendezett szemináriumon való részvétel. 2020 óta a magánemberek is könnyen „külföldi ügynök”-ké válhatnak, ehhez elég lehet egy külföldi ügynöknek minősített szervezet bejegyzése alatt hagyott komment is. Ez a minősítés egyébként eredetileg csak egyfajta – eleve nem veszélytelen – morális megbélyegzés volt, azonban ahogy arról írtunk, az Ukrajna elleni invázió után már súlyos retorziókkal fenyeget. Egyébként az orosz kormányzat az egyebek mellett a hírhedt fasisztázó történelemkönyvet kitermelő tankönyvreformot is a kulturális szuverenitás győzelmeként ünnepelte.
• A jogállam leépítésében egészen 2023-ig az orbáni mintát követő Lengyelországban a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) 2020-ban beterjesztett egy paranoid nacionalista érvekkel körülbástyázott törvénytervezetet, amely a nagyobb civil szervezetekre nehezedő elszámolási kötelezettségen szigorítana, ezt azonban nem sikerült elfogadtatni, ám 2017-ben sikerült államosítani a civil szférának címzett külföldi támogatások elosztását.
• Izrael annyiban kilóg a sorból, hogy – amint azt az elmúlt hónapok ellenállási mozgalmának intenzitása is mutatja – az országban a jogállamisághoz kapcsolódó intézmények erős támogatottsággal bírnak. Emellett azonban a különféle jobboldali – ma már szélsőjobboldali – koalíciók élén egyensúlyozó Benjamin Netanjáhu a 2010-es évek eleje óta újabb és újabb korlátok közé szorítja a civil szervezeteket; 2016-ban a külföldről támogatott szervezeteknek előírták, hogy minden megnyilvánulásuknál fel kell tüntetniük, ha valamilyen külföldön bejegyzett támogató szervezet áll mögöttük. A „szervezet” kitétel azért is volt fontos, mivel szélsőjobboldali mozgalmak mögött jellemzően a néhai Sheldon Adelsonhoz hasonló gazdag támogatók állnak, a magánszemélyek által támogatott szervezetek azonban kivételt képeznek az „átláthatósági törvény” hatálya alól, miközben például a palesztin jogvédő szervezetek legnagyobb támogatói külföldi kormányok vagy, mondjuk, az Európai Unió. 2023-ban a kormány az adómentesség ellehetetlenítésével és a bevételekre kirótt 65 százalékos adóval tovább fenyítette volna a külföldről támogatott civileket, azonban ezt az ötletet végül heves nemzetközi tiltakozás hatására ejtette a több szélsőjobboldali pártot is magában foglaló kormánykoalíció.
• Természetesen az 1,4 milliárdnyi polgárát minden nemkívánatos külföldi befolyástól elszigetelni vágyó kínai kormányzatnak is megvan a maga törvénye a külföldről finanszírozott szervezetek kordában tartására. Az ilyen szervezetekre a „nemzeti egység, nemzetbiztonság, etnikai egység, nemzeti és társadalmi érdek veszélyeztetésének” legapróbb gyanúja esetén is bejelentés nélkül lecsaphatnak a hatóságok. És le is csapnak: az Amnesty International jelentésében számos kínai civil számolt be nemcsak az állami szervek, de a bankok és tanácsok szőrözéseiről.
• Indiában 2010-ben lépett életbe a „külföldi támogatást szabályzó törvény”, amely egyes szervezetek számára megtiltja a külföldi támogatások igénybevételét – ezek jellemzően a hindu nacionalista politika által sújtott kisebbségek jogaiért kiálló, netán a kormányzati korrupciót vizsgáló szervezetek. India számos neves nemzetközi szervezetet minősített „nyugati érdekek kiszolgálójának”, és vonta vissza működési engedélyüket, zárolta bankszámlájukat.
• A harcos államszocializmusa és a választások folyamatos elcsalása miatt – egészen az ukrajnai invázió utáni olajínségig – páriaállamnak számító Venezuelában idén januárban fogadtak el egy átfogó civil törvényt, amely az érintetteket bevételeik, vagyonuk, támogatóik teljes nyilvánosságra hozatalára kötelezi. Az országban mintegy 500 civil szervezet és alapítvány foglalkozik a tocoróni ostrommal is illusztrálható börtönviszonyokkal, a hatósági erőszakkal, az önkényes kivégzésekkel és más jogsértő gyakorlatokkal. A törvény előterjesztője nem is rejtette véka alá, hogy a külföldről finanszírozott szervezeteket el fogják tiltani a közéleti szerepvállalástól. A helyzetet bonyolítja, hogy az Egyesült Államok aktívan törekszik az illegitim Nicolás Maduro megbuktatására.