Ellenálltak az illiberális reformkísérletnek, de Netanjahu meghátrálásának ára volt

Úgy tűnik, saját magának állított csapdát az izraeli politika legravaszabb szereplőjének tartott Benjámin Netanjahu, amikor novemberi választási győzelme után alakított hatodik (!) kabinetje legfőbb törvényhozási céljaként az igazságügyi reformot nevezte meg. Annak ellenére ugyanis, hogy Izraelben 2019 óta először állt fel stabil többséget maga mögött tudó kormány, a pártpolitikai megosztottságon felülemelkedő társadalmi ellenállás, a kitartó utcai mozgalmak és az alapvetően Izrael-barát nemzetközi entitások részéről érkező éles kritika együttes hatására az igazságügyi rendszert a mindenkori parlamenti többség alá gyűrő változtatások körül elfogyni látszik a levegő.

Hétfőn Netanjahu kénytelen volt – nagy politikai árat fizetve – egy hónapra felfüggeszteni törekvéseit. De mi is a jelentősége a reformcsomagnak az izraeli demokrácia szempontjából, miért váltott ki ilyen indulatokat?

A jobboldalon mindenki megtalálta, mit is utál a független bíróságokban

Az igazságügyi reform szükségességét Jariv Levin igazságügyi miniszter azzal indokolta, hogy helyre kell állítani a bírósági túlhatalom és túlzott aktivitás miatt megbillent hatalommegosztási egyensúlyt, vissza kell adni a demokratikus intézmények kezéből kivett hatalmat.

A reformtervezet szerint az izraeli törvényhozás, a kneszet egyszerű többséggel felülbírálhatná az amerikai mintára alkotmánybírósági és fellebbviteli bíróság szerepét is betöltő legfelsőbb bíróság döntéseit. Ezen kívül megváltoztatná a bírókat jelölő bizottság összetételét, garantálva a mindenkori parlamenti többség akaratának érvényesülését.

Az igazságügyi reformtervezet – melynek politikai és társadalmi hátteréről itt írtunk részletesen – túlzás nélkül a kormánykoalíció kovásza, melyet eltérő hangsúlyokkal és vehemenciával bár, de a koalíció mind a hat tagpártja saját ügyeként tud képviselni.

A legfőbb ellenség a szekuláris alkotmányjogi tanokra épülő legfelsőbb bíróság: egyesek az ultraortodox közösségek államalapításkor kialkudott privilégiumainak megnyirbálására, mások (az egyébként 1967 óta igen agresszívan terjeszkedő) ciszjordániai telepesmozgalom visszahúzására és a palesztin terroristák „védelmére”, megint mások a Likud törzsszavazóinak számító közel-keleti és észak-afrikai származású „mizráhi” zsidók elleni – egyébként valóban létező – diszkriminációra hivatkozva tartják szükségesnek a testület függetlenségének letörését. Kritikusai előszeretettel emlegetik a testület ősbűneként a Gázai övezet 2005-ös, összesen 21 települést érintő teljes izraeli evakuációjának jogi támogatását.

Netanjahu személy szerint az ellene indult korrupciós eljárás törvényességének kimondása miatt kritizálta a legfelsőbb bíróságot (ezekről bővebben itt), de a miniszterelnök az elveszejtésére irányuló összeesküvéssel vádolt számos nyomozó szervezetet – köztük a vádiratot összeállító, egyébként általa kinevezett legfőbb ügyészt, Aviháj Mandelblitet.

A bírói függetlenség elleni küzdelem élharcosa nem is Netanjahu, hanem a Likud igazságügyi minisztere, Jariv Levin, illetve a kneszet igazságügyi bizottságának a Vallásos Cionizmus szélsőjobboldali frakciójából delegált elnöke, Szimcsa Rothman. A miniszterelnök inkább a jó zsaru szerepét próbálja játszani, és hónapok óta igyekszik nyugtatni a közvéleményt, hogy Izrael továbbra is liberális demokrácia marad, és ő személy szerint garantálja a nők vagy a szexuális kisebbségek jogait.

A tiltakozók a fodrászhoz is elkísérték Netanjahu feleségét

A bíróságok működése Izraelben mindig is túlmutatott az egyszerű igazságszolgáltatáson. Az ország ugyanis nem rendelkezik a hagyományos értelemben vett alkotmánnyal, ezért a bírói gyakorlat fontos ellensúly szerepét tölti be az egykamarás törvényhozással és a kormányzati szervekkel szemben.

Sokan az igazságszolgáltatás függetlenségének megnyirbálását újabb diszkriminatív intézkedések előkészületének látják.

És valóban, egyes befolyásos kormánytagok nyíltan beszélnek arról, hogy a bíróságok megregulázását a nemzetközi jog alapján nem Izraelhez tartozó Ciszjordánia részleges vagy teljes annexiója, a szexuális kisebbségek jogainak csorbítása, az izraeli fegyveres testületek erőszakos fellépését korlátozó szabályainak fellazítása követheti. Elterjedt az az aggodalom is, hogy az igazságszolgáltatás legyűrése egy Orbán-rendszerhez hasonló illiberális demokráciának ágyaz meg – a magyar miniszterelnök negatív példaként számos elemzésben, véleménycikkben és molinón jelenik meg.

Izraelben ezért rengeteg csoport, szervezet és réteg tudott azonosulni a jogállam védelmével. A reformtervezet januári bejelentése után kirobbant néhány ezres utcai tiltakozások februárra már tízezres, március végére pedig százezres méretűvé duzzadtak. Tel-Avivon és Jeruzsálemen kívül számos más városban is utcára vonultak az emberek. Annak ellenére, hogy a tiltakozásokat a vezető ellenzéki pártok és politikusok is támogatják, az akciók spontán szerveződnek, és az egyszerű utcai jelenléten túl radikálisabb eszközöket is bevetnek.

Elterjedt az utak lezárása (haditengerészeti veteránok a haifai kikötő forgalmát is blokkolták egy időre), a kormánypárti politikusok által tartott előadások megzavarása. Március elsején például közösségi felületeken elterjedt, hogy a miniszterelnök nem túl népszerű felesége, Sara Netanjahu beült egy tel-avivi hajszalonba, a szalont hamarosan tiltakozók vették körül, és lovasrendőröknek kellett biztosítaniuk a first lady elvonulását. A tiltakozások fontos szimbolikus motívumaként értékelték, hogy a tüntetők mindenhol Izrael Dávid-csillagos kék-fehér zászlóját lengették, visszakövetelve-visszahódítva a nemzeti jelkép használatát a „nemzeti oldaltól” (hasonló törekvés zajlik egyébként a poszt-bolsonarista Brazíliában is).

A tiltakozó mozgalom elejétől fogva feltűnő volt az, milyen sok, amúgy magát a belpolitikai kérdésektől rendszerint távol tartó szervezet fejezi ki nemtetszését. A jogászi-értelmiségi tiltakozók mellett ugyanis a reformcsomag ellen testületileg kiáll az izraeli gazdaság motorjának számító techszféra, a katonai-titkosszolgálati elit számos prominens szószólója. Különösen nagyot szólt, hogy a fegyveres erők több száz tartalékosa – a kiberbiztonsági szekciótól a különleges erőkig gyakorlatilag minden fegyvernemből – emelte fel szavát a jogállam védelmében. Az egyik F-15-ös repülőszázad például testületileg úgy döntött, hogy gyakorlatozás helyett „a demokráciáról és a nép egységéről folytatott megbeszéléseknek és gondolkodásnak szenteljük az időt”.

Kellemetlen meglepetésként érte a kabinetet, hogy nemzetközi zsidó szervezetek is kiálltak az igazságszolgáltatás védelmében. A legnagyobb zsidó közösségnek otthont adó Egyesült Államokból különösen nagy politikai és informális nyomás nehezedik Netanjahura, hogy hagyjon fel a zsidóságot megosztó reformtörekvéseivel. Az izraeli kormány tagjait minden külföldi útjukon tüntetők várták, az ellenállás mikroszintre való kiterjedését mutatja, hogy Netanjahu olaszországi útján a demokrácia állapota miatti aggodalmára hivatkozva megtagadta a munkát a tolmácsa.

Március 15-én az amúgy ceremoniális jogkörökkel bíró köztársasági elnök, Jichák Herzog előállt egy kompromisszumos csomaggal, melyet azonban a kormányzat elutasított, és bejelentette, hogy még a kneszet április eleji szünete előtt keresztülviszi a reformot. Ez a konokság újabb tömegeket mozgósított, és a hétvégén már Izrael történelmének legnagyobb tömege, közel 630 ezer ember vonult az utcákra a kilencmilliós ország több városában.

Szombaton Joáv Gallant védelmi miniszter arra hivatkozva, hogy „a folyamatosan táguló társadalmi hasadék már a hadsereg és a titkosszolgálatok működésében is érezhető”, a reformfolyamat felfüggesztésére szólította fel saját kormányát. Netanjahu vasárnap menesztette a saját pártjából verbuvált politikust, de ez csak új szintre emelte az ellenállást. Hétfőn túlzás nélkül leállt az egész ország: bezártak az óvodák, a bevásárlóközpontok; az egyetemek többségében felfüggesztették az oktatást, a szakszervezetek egyeztetéseket kezdtek az általános sztrájkról, a reptéri dolgozók lezárták a tel-avivi Ben Gurion repülőteret, de

egészen rendkívüli módon a washingtoni és a londoni nagykövetség működését is fel kellett függeszteni, mert a képviseleti dolgozók csatlakoztak az általános munkabeszüntetéshez.

A Netanjahu-kabinet egy alapvetően ideológiai-identitáspolitikai ügy erőltetésével általános instabilitást idézett elő, mely nemcsak a politikában, de a gazdaságban is érezteti hatását: a sékel árfolyamát is megrázták a tüntetések, a bizonytalanság miatt külföldi befektetéseket vonnak vissza, a jogállamiság szétzilálását pedig az ország leminősítése követheti.

Sokba került a vészfék behúzása

Hétfőn este aztán Netanjahu – lényegében igazat adva egy nappal korábban menesztett miniszterének – behúzta a vészféket, és a tévécsatornákon közvetített beszédében bejelentette, hogy „a valódi párbeszéd lehetőségének megteremtése érdekében” egy hónappal elhalasztja az igazságügyi reformcsomag napirendre vételét. Azonban beszédéből világossá vált, hogy a reformtervekből nem hajlandó engedni, és az ország instabilitásáért is a tiltakozó mozgalmak „szélsőséges elemeit” hibáztatta, akik „szét akarják szakítani a nemzetet”, és zaklatják a „nemzeti” kormány tagjait és támogatóit.

A nyilatkozatból is jól látható, hogy a pillanatnyi enyhülés – amit a pénzpiacok és Izrael szövetségesei is díjaztak – ellenére a válság megoldásához egy jottányit sem került közelebb sem az ország, sem pedig a kormány.

Netanjahu hosszú és hajtűkanyarokkal teli politikai pályafutása talán legnehezebb pillanatait élheti át (írom ezt úgy, hogy a miniszterelnöknek háborús helyzetben is helyt kellett állnia). Ugyanis miközben korábban általában sikeresen gyűrte saját akarata alá – vagy játszotta ki egymás ellen – koalíciós partnereit, hatodik kabinetjében mozgástere beszűkült.

A vészfék behúzásáért is komoly politikai árat kellett fizetnie legharsányabb koalíciós partnere felé: miután a botrányt botrányra halmozó, korábban terrorizmus támogatásáért és rasszizmusért elítélt Itamar Ben-Gvír belbiztonsági miniszter a koalícióból való kilépéssel (azaz a kormány felrobbantásával) fenyegette meg miniszterelnökét, a halasztásba való beleegyezésért cserébe ígéretet kapott régi vágya, a Nemzeti Gárda felállítására. Ennek a fegyveres testületnek a pontos felépítése és hatásköre homályos, de Ben-Gvír korábbi elképzelései alapján egy, a megszállt palesztin területeken működő milíciáról lehet szó.

A Netanjahu által – ráadásul egyelőre egy rövid haladékért – fizetett árat az ellenzék hajmeresztőnek nevezte, különösen azok után, hogy Ciszjordániában – a palesztin terrorszervezetek mellett – komoly biztonsági problémává váltak a területet bibliai alapon kolonizáló szélsőséges telepesmozgalmak is. Néhány hete az egyik palesztin merényletre válaszul közel 400 szélsőséges zsidó telepes rohanta meg a Nablúsz közelében található Huvara városát és három környékbeli falut; a településeken házakat, üzleteket rongáltak meg, több száz autót gyújtottak fel és egy palesztint megöltek – az akcióra a terület izraeli katonai parancsnoka a „pogrom” jelzőt használta.

Netanjahu koalíciós partnereit egyébként nem rendítette meg a politikai válság. A felmérések szerint miközben a Likud az izraeli politikában ritkán látható mélyrepülésbe kezdett, addig a vallásos cionista és ultraortodox pártok a tiltakozásokból nagyrészt kimaradó szavazótábora nem változott (ahogy arról korábban írtunk, ezt részben az izraeli pártok szavazótáborainak szubkultúra-jellege magyarázza),

így ők nem is érdekeltek a szavazóik által követelt igazságügyi reformcsomag elemeinek kompromisszumos átalakításában.

Azonban annyiban nekik is tekintettel kell lenniük a politikai realitásokra, hogy ha valóban szakításig viszik a reform ügyét, akkor egy esetleges új választáson szinte biztos, hogy elvész a kormánytöbbség, és visszatérhet a világi nacionalistáktól a zöld baloldaliakon át az iszlamista arabokig ívelő szivárványkoalíció.