Senki sem adott sok esélyt a Benjámin Netanjahut 12 év után leváltó nyolctagú, de egyetlen mandátumos többséggel rendelkező izraeli kormánykoalíciónak, amelyben együtt ülnek zsidó ultranacionalisták és arab iszlamisták. De Naftáli Bennett kormánya ellenállt a járvány, a nemzetbiztonsági válságok és az ellenzék együttes szorításának, és az elmúlt évek legkomolyabb reformcsomagját is sikerült keresztülvinnie.
Most, hogy vége az előválasztásnak, és a felmérések szerint egy Márki-Zay Péter mögött összezáró ellenzék 2014-gyel és 2018-cal ellentétben a siker halovány reményével vághat neki a 2022-es tavaszi országgyűlési választásnak, mindenki azt latolgatja, okozhatnak-e üzemzavart a NER mandátumtermelő gépezetében a demokratikus úton kiválasztott ellenzéki jelöltek; és ha igen, akkor elég lehet-e ez az üzemzavar egy kormányváltó többséghez.
De közvetlenül a „Győzhetnek-e?” kérdése után máris jön a következő dilemma: kormányra kerülve mennyire lehet stabil, hatékony, egyáltalán: működőképes egy olyan koalíció, ami hat, sokszor egymással is civakodó frakcióból áll, és melynek élén egy olyan miniszterelnök áll, akinek egyetlen képviselőcsoport sem tartozik feltétlen lojalitással?
Annak ellenére, hogy ezekre a kérdésekre a pontos választ értelemszerűen csak 2022-ben kaphatjuk meg, már most sem kell a sötétben tapogatóznunk, vagy ha mégis, akkor matató kezünket érdekes nemzetközi tapasztalatok és párhuzamok mintázatai vezetik.
A politikát eluraló erős emberek kitermelik az erős ellenállást
Több országban megfigyelhető ugyanis az a jelenség, hogy a hagyományos politikai törésvonalakat áthidaló egységfrontok alakulnak az adott ország politikájára hosszú évek óta rátelepedő vezetők leváltására. Ők azok, akik az elmúlt évtizedben a hagyományos pártpolitikai eszközökkel megbuktathatatlannak bizonyultak, viszont riválisaik szerint a hatalomhoz való – sokszor a demokratikus normákra is fittyet hányó – ragaszkodásuk megmérgezi hazájuk közéletét, a feszítő válságok megoldása helyett inkább a belső ellenségeskedés elmélyítésén dolgoznak.
Csehországban ezen vízió mentén szerveződött az öt pártból álló két választási koalíció Andrej Babiš miniszterelnök pártja ellen (méghozzá sikerrel), és ezen az alapon formálódik a gigantikus gazdasági válság felé tántorgó Törökországban a 2023-as választásokra egy Erdoğan-ellenes széles választási koalíció (ami azonban nem olyan széles, hogy beférjenek az elnök elnyomó politikájától legjobban szenvedő kurd kisebbség pártjai).
Magyar szempontból a cseh modell a földrajzi-érzelmi közelség, a török pedig az Orbán és Erdoğan közti autokratikus párhuzamok miatt lehet fontos – még akkor is, ha a török elnök elnyomás, geopolitikai sakkozás és arcátlanság területén is más súlycsoportban mozog, mint magyar elvtársa. De egy leendő magyar szivárványkoalíció legérdekesebb kísérleti laboratóriuma nem más, mint Izrael. Az izraeli belpolitika néhány (és hangsúlyosan néhány) sajátossága ugyanis feltűnően rímel 2021 Magyarországára:
- az elmúlt 12 év politikája az ország jobboldali-populista vezetőjének, Benjámin Netanjahunak támogatása vagy elutasítása körül forgott, és ezt a kérdést azok sem kerülhették meg, akik szerint ez a fixáció csak kárára van az országnak;
- az izraeli politika fő törésvonala azonban egyre kevésbé követte az ideológiai vagy értékkülönbségeket, személyes sérelmek és elvi ellentétek miatt például több olyan jobboldali párt és jobboldali figura is a Netanjahu-ellenes blokkba sodródott, akik néhány éve még lojális miniszterekként ádáz harcot vívtak a centrista vagy baloldali erőkkel;
- a posztideologikus törzsi politika egyre duzzadó tornádója magába szippantotta a kormánytól független intézményeket, az Izraelben függetlenül működő ügyészség (melynek Netanjahu által kinevezett vezetője nem álltalt korrupció miatt vádat emelni a miniszterelnök ellen), az alkotmánybíróságként működő legfelsőbb bíróság és a civil szféra is a kormányzó Likud és koalíciós partnereinek célkeresztjébe került;
- az izraeli pártpolitika mindig is indulatoktól izzott, azonban ezeknek az indulatoknak a fenntartására és irányítására létrejött egy specifikus infrastruktúra a sorosozó helyi Riposttól kezdve az álhíroldalakig – ez a hasonlóság nem kis részben a Fidesz és a Likud politikájára egyaránt nagy hatást gyakorló néhai Arthur Finkelstein érdeme;
- a törzsi acsarkodás azonban elősegítette az ellenzék tömbösödését is, mivel idővel minden ellenzéki szereplő belátta, hogy a „normális” politikai konfliktusok csak akkor bontakozhatnak ki, ha az izraeli politikára rátelepedő Netanjahutól megszabadulnak.
Netanjahu helyzete azonban összehasonlíthatatlanul ingatagabb volt Orbán Viktorénál. Az izraeli politikus 2018-tól kezdve kisebbségben kormányzott, és három egymást követő választáson is csak döntetlent tudott elérni – azaz hiába lett a Likud a legnagyobb párt, és szerezte meg rendszeresen a kneszet mandátumainak harmadát, képtelen volt a kormányalakításhoz szükséges 61 mandátumot összegereblyézni. 2020 tavaszán még a koronavírus-járvány miatti szükségállapottal sikerült meggyőznie egy nagykoalíció szükségességéről akkori legfőbb riválisát, a centrista Beni Gancot, de miután az idei választáson sem tudta megtörni a patthelyzetet, már nem tudott friss erőket a maga oldalára állítania.
Arabok és arabgyűlölők fogtak össze
Így aztán Izrael leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnökét júniusban végül egy nyolctagú (!) koalíció válthatta, melyben egyaránt részt vettek telepespárti jobboldaliak és palesztin jogvédő baloldaliak, Likud-árvák és iszlamista arabok (bár korábban már voltak olyan izraeli kormányok, melyeket kívülről támogattak arab képviselők, a zsidó állam történelmében először vett részt a kormányalakításban arab politikai erő).
Az ultraortodoxok kivételével a teljes politikai horizontot átívelő szivárványkormányt megalakulásakor nem sokan tartották életképesnek.
Ugyanis a nyolc párt együttesen is csak 61 mandátummal rendelkezik a 120 fős kneszetben, azaz egyetlen kiszavazó, átlépő, tartózkodó képviselő is mindent boríthat. Mondjuk, közben az ellenzék sem alkot egységes tömböt, mivel a kormánykoalícióból kimaradó hat arab képviselő sem szimpatizál Netanjahuval. A miniszterelnök egy kevéssé karizmatikus politikus, a Netanjahu alatt több tárca élén álló szélsőjobboldali Naftáli Bennett lett, akinek pártja alig 6,2 százalékot kapott. Bennett mandátuma ráadásul csak 2023 nyaráig szól, amikor is a koalíciós megállapodás egyik motorja, a centrista Jaír Lapid fogja őt váltani – akiről egyébként Bennett a választási kampányban írásban jelentette ki, hogy soha nem fogja hatalomra segíteni.
A megalakuló kormányzat előtt ráadásul egy sor sürgető feladat tornyosult, az országba épp beköszöntött a koronavírus-járvány azóta berobbanó negyedik hulláma, és nem csengett le az előző hullámok által okozott gazdasági válság. És akkor még nem is beszéltünk az Iránnal sok szálon futó konfliktusról, az Izrael lakosságának 21 százalékát kitevő arab lakosságot sújtó bűnözéshullámról vagy a koalíciót napi önmeghasonlásra kényszerítő ciszjordániai telepesmozgalomról (melynek egyébként korábban Bennett volt az egyik legfontosabb szószólója).
A haza Izraelben sem lehet ellenzékben
Ráadásul Netanjahu – a 2006-os választási vereség utáni Orbánhoz hasonlóan – totális ellenállást és obstrukciót hirdetett meg a kormánnyal szemben. Ennek egyik leglátványosabb jele, hogy még mindig úgy tesz, mintha ő maradt volna Izrael miniszterelnöke. A kínos pillanatokat sem kerülve „Miniszterelnök úrnak” titulálja magát, nemrég bejelentette, felhívta a Pfizer és a Moderna igazgatóit, hogy – mintha még mindig 2020-ban lenne – új vakcinaszállítmányokat biztosítson az ország számára, utódját pedig „bábkormányfőnek” minősítette.
Bennett azért is szúrja a szemét Netanjahunak, mivel az ő visszacsábításával akarta átbillenteni a többséget a saját oldalára. És amióta Bennett inkább az egykori ellenzéki nagykoalíciót – és benne a kormányfői posztot – választotta, ugyanolyan árulónak kiáltotta ki, mint a kétezres években Orbán a jobboldali rendszerváltó pártokat bedaráló Fidesz elől menekülő Dávid Ibolyát. A kormányfőként való el nem ismerés mértékét jól illusztrálja ez a kneszetben elmondott beszéd:
Amikor hároméves voltam, felállítottam a székeket a nappaliban, szárnyakat fabrikáltam, leültem, és azt mondtam „Pilóta vagyok, én irányítom a repülőt”, miközben egy széken ültem, és úgy tettem, mintha pilóta lennék. Egy háromévestől ez cukiság, de amikor Bennett ül a miniszterelnöki székben, és állítja, hogy „én vagyok a pilóta, én irányítom a repülőt” – miközben nem ő hozza meg a döntéseket, akkor lehet, hogy a titulusa miniszterelnök, de valójában nem ő az igazi miniszterelnök. Ráadásul nem is cuki, hanem szánalmas, sőt, veszedelmes.
Netanjahu a nyers retorika mellett sokszor igen szofisztikált politikai húzásokat is bevet. A Likud képviselői például rendszeresen olyan törvényjavaslatokat terjesztenek be, melyekkel balról előzik a koalíciót, hogy így teszteljék, meddig mennek el a koalíció egyes tagjai az egység megőrzése érdekében. Sikerült is számos kellemetlen döntésbe belekényszeríteni a kormánykoalíciót: az arab képviselők például leszavazták azt az indítványt, hogy az arab nyelv legyen kötelező tárgy a zsidó iskolákban.
Netanjahu réme tartja össze a koalíciót
Csakhogy a koalíció a folyamatos csábítások, a kezdő képviselők bakijai, a dörzsölt képviselők zsarolásként meg-megejtett átszavazásai ellenére abszolút működőképesnek bizonyult, és nem igazolódott be Netanjahu Vlagyimir Putyin orosz elnöknek tett ígérete, miszerint „hamarosan visszatérek”. Gyorsan kiderült, hogy hiába állította be magát Netanjahu egy olyan államférfinek, aki egyedül képes garantálni Izrael biztonságát és nemzetközi tekintélyét, a zsidó állam államszerű működése nem rendült meg távozásával. Kiderült,
hogy igen, van élet Benjámin Netanjahun túl is, hogy Izrael túlél, működik, problémákat okoz és old meg, magas szintű nemzetközi kapcsolatokat ápol a volt miniszterelnök nélkül is.
Folynak az Irán elleni titkos műveletek, a kormányzat kézben tartja/szőnyeg alá tudja seperni a palesztin konfliktust, és zökkenőmentesen folytatódik a Trump-kormányzat segítségével elindított arab megbékélési folyamat is.
Az izraeli belpolitikára mindig is jellemző volt a helyezkedés és a dezertálás, a késhegyre menő alkudozás és a pártok közötti kézifékes kompromisszum, de az elemzőket meglepte a koalíciós partnerek eltökéltsége és fegyelmezettsége. Az ellentmondásokra és a morális dilemmákra az volt az egyszerű válaszuk, hogy nem törődtek semmivel, és leszegett fejjel mennek előre. Az ideológiai különbségeket kiélező ügyeket inkább jegelik (bár ezek sokszor spontán is felbukkannak), és inkább olyan ügyekre összpontosítanak, melyekben egyet tudnak érteni.
Ráadásul minden belső konfliktus felett ott lebeg az ultima ratio: Ha most borul a koalíció, akkor visszatér a hatalomba Netanjahu. Márpedig mindenkinek megvan a jó oka arra, hogy ezt kerülje: a koalíciós pártok egy része ideológiai szempontokból iszonyodik tőle, azok pedig, akik egykor vele dolgoztak, tudják, hogy egykori főnökük szemrebbenés nélkül képes őket átvágni és feláldozni.
Nem csoda, ha a koalíció kovászát az elemzők Netanjahuban látják, és a koalíció is elsősorban az ő hiperpolitikus, konfliktuskereső stílusa ellenpontjaként szereti magát láttatni. Jaír Lapid a kormányalakításkor kifejezte abbéli reményét, hogy „a politika végre unalmassá válik”, és Bennett is hangsúlyozta, milyen fontosnak tartja a váltást a konfrontációs politikáról „a párbeszéd és az együttműködés politikájára”:
Együtt ülünk le, és abba az irányba indulunk el, melyben egyet tudunk érteni. Márpedig sok mindenben egyet tudunk érteni: a közlekedéspolitikában, az oktatásban és így tovább. Azokat a dolgokat pedig, mely éket ver közénk, félretoljuk.
A jó kormányzás lett a legellenzékibb gesztus
A koalíció ráadásul megtalálta a „mi mások vagyunk”-identitás kifejezésének egy olyan eszközét, amellyel közben azt is be tudta bizonyítani, hogy nemcsak Netanjahu kormányon kívül tartása tartja össze, hanem képes komoly közpolitikai programot is megvalósítani: megírta és megszavazta a 2022-es költségvetést.
Ez a tett magyar szemmel nem tűnik nagy kunsztnak. Csakhogy Izrael költségvetési szerveinek finanszírozása a mai napig is a 2018 márciusában elfogadott 2019-es költségvetés alapján történik – és ez a tény a kiszámíthatatlanság fő forrása a koronavírus-járvány rendkívüli kihívása miatt rendkívüli stabilitást és forrásokat igénylő egészségügyben. Netanjahu ugyanis az elmúlt három és fél évben a költségvetési szavazást leginkább a kneszet feloszlatására és új választás kieszközlésére használta fel (az alaptörvény értelmében ha nincs költségvetés, akkor automatikusan feloszlik a törvényhozás, és jönnek az új választások).
A törékeny többség és az ideológiai konfliktusok ellenére a koalíció a november 14-i határidő előtt 10 nappal megszavazta a költségvetést; a szélsőjobboldal szemrebbenés nélkül nyomott igent az arab közösségnek szánt gigatámogatásra, az ökobaloldali Merec pedig ugyanilyen simán megszavazta a megcsontosodott állami monopóliumok vagy az izraeli mezőgazdasági piac liberalizálását.
A költségvetés ráadásul nemcsak az állami működésre szánt pénzeket osztotta el, hanem egy igen ambiciózus gazdasági reformcsomagot is magában foglal, ami a lakhatási válságtól a bankrendszer visszásságain át a szürkegazdaság kifehérítéséig egy sor kérdést próbál megoldani.
Elemzők szerint a költségvetés elfogadásával az új kormány közösen elért sikert aratott, mely megerősítette azt az önképet, miszerint a koalíció a napi politikával szemben a jó kormányzásban érdekelt, és a személyes ambíciókat félretéve a közjóért dolgozik. A valóban nagy hatásúnak tűnő gazdasági csomag ráadásul külön fricska volt Netanjahunak, aki piaci reformerként indult, de az utóbbi években képtelen volt az érdemi változtatásokra, egyes válságok – az arab közösségek elmaradottsága és erőszaknak való kiszolgáltatottsága – megoldására.
A siker tehet be a koalíciónak
Azonban amellett, hogy egyesek a kormány identitásteremtő sikerének tartják a múlt heti maratoni költségvetési szavazást, melyen több mint 700 részterületről kellett egyfős többséggel dönteni, könnyen lehet, hogy ez jelenti majd a vég kezdetét is. A legnagyobb felelősséggel járó szavazást követően ugyanis a pártok határozottabban kérhetik majd számon a kormánytól saját prioritásaikat, melyek lanyha képviselete miatt saját híveiktől az elmúlt hónapban kaptak hideget-meleget (érdemes elolvasni, ahogy a +972 radikális baloldali portál újságírója megizzasztja a Merec baloldali párt politikusát).
A Jeruzsálem arabok lakta részén zsidóknak épülő újabb lakópark vagy a Pegasus kémszoftverrel megfigyelt palesztin aktivisták ügye simán lehet annyira megosztó és annyira fontos, hogy valaki ebbe kapaszkodva próbáljon elmenekülni a koalícióból. Különösen annak fényében, hogy a tagpártok népszerűségét némileg megviselte a koalíciós kormányzás, miközben a Likud meg tudta tartani a szavazóit.
A szivárványkoalíció felbomlása azonban akkor lenne valószínűbb, ha megszűnne Netanjahu mindenkit összepréselő nyomása. A volt miniszterelnök vaskézzel tartja kézben saját pártját, és hiába kezdeményezett előválasztást a Likudban egykori egészségügyi minisztere, nincs esélye a győzelemre.
Egyelőre attól sem kell tartania, hogy elítélik, ugyanis a három különböző korrupciós ügyben ellene indított per lezárására is még éveket kell várni. Azonban az eljárásnak ítélet nélkül is óriási a súlya. Egyfelől a börtön fenyegetésére szokás visszavezetni, miért is kapaszkodik Netanjahu tíz körömmel a hatalomba; az elmúlt években óriási erőfeszítéseket tett egy olyan törvény érdekében, amely immunitást biztosítana a hivatalban lévő miniszterelnöknek az övéhez hasonló perek alól.
Csakhogy ellenzéke is legalább ugyanilyen régóta próbál a korrupciós perre hivatkozva átnyomni a törvényhozáson egy Netanjahura szabott összeférhetetlenségi törvényt.
Egykori minisztere, a jelenleg az igazságügyi tárcát vezető Gideon Szár nemrég be is nyújtott egy olyan tervezetet, mely kizárná a kormányalakításból azt a személyt, aki ellen egy „komoly”, azaz minimum három év börtönnel büntethető bűncselekmény miatt emeltek vádat. És ha végre sikerülne a 72 éves veteránt eltüntetni a politikából, akkor riválisainak reménye szerint megindulhatna egyfajta megtisztulási folyamat, azaz vissza lehetne térni a „normális” politikai torzsalkodásokhoz.
