Izrael: a Közel-Kelet egyetlen demokráciájából a Közel-Kelet illiberális demokráciája felé

Legfontosabb

2023. január 12. – 13:14

Izrael: a Közel-Kelet egyetlen demokráciájából a Közel-Kelet illiberális demokráciája felé
Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és a kabinet tagjai az új kormány eskütételéről szóló ülésen az izraeli parlamentben 2022. december 29-én – Amir Levy / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Túlzás nélkül történelmi mérföldkőhöz ért Izrael, miután Benjámin Netanjahu egy minden eddiginél szélsőségesebb koalíció élén tért vissza a hatalomba. A bíróságok politikai felügyeletét, a nők, az arabok és az izmos LMBTQI-közösség nyílt szegregációját célzó tervek miatt pedig sok izraeli érezheti úgy, hogy hazája is az illiberális demokráciák sorába kerülhet – ráadásul ebből a sorból az izraeli politika vastörvényének köszönhetően még generációkig nem léphetnek ki. A kormányra került szélsőségesek első számú célpontjai a palesztinok, miközben Ciszjordániában már felcseperedett a terroristák TikTok-generációja.

A demokratikus rendszerek illiberális hanyatlástörténetének egyik legfontosabb fejezete a bírósági rendszer megtörése, kezdve a politikai döntések lendületét a jog oldaláról visszafogó alkotmánybíróságokkal. Recep Tayyip Erdoğan török elnök a 2016-os – a mai napig tisztázatlan hátterű – puccskísérletre hivatkozva 4000 bírót távolított el az igazságszolgáltatásból, majd a 2017-es népszavazás eredményeképp megszerezte a legfelsőbb bíróság tagjainak kinevezési jogát. 2011-ben az Orbán-kormány saját alaptörvényének életbe lépését sem kivárva duzzasztotta fel az Alkotmánybíróság létszámát, hogy saját bizalmasain keresztül alakíthasson ki többséget, majd jogköreinek csorbításával kiherélte a korábban komoly hatalmi egyensúlyt képező testületet.

Ciszjordánia biztonságpolitikai érdekekre hivatkozva fenntartott megszállása, illetve az izraeli közjogi rendszer zsidó és a demokratikus jellegének párhuzamos érvényesítése által termelt feszültségek eddig is rengeteg jogállamisági aggályt vetettek fel, azonban az ügyészi szervezet, az amerikai mintára alkotmánybírósági szerepet is betöltő legfelsőbb bíróság, meg úgy általában az igazságszolgáltatási rendszer valódi jogállami fékként működött (Izraelben az intézmények szerepe annál is fontosabb, mivel az ország nem rendelkezik a hagyományos értelemben vett alkotmánnyal).

Éppen ezért számos izraeli hazája illiberális pillanataként éli meg a novemberi választások után december legvégén az ország élére szélsőséges erőkkel összefogva visszatérő Benjámin Netanjahu kormánya által bejelentett bírósági reformot. Ez egyszerű parlamenti többséggel is felülírhatóvá tenné a legfelsőbb bíróság döntéseit, és megnövelné a törvényhozás (kneszet) beleszólását a vezető bírói posztokra való kinevezésbe.

Az új kormány első komoly intézkedésének számító reformot január első hetében bejelentő Jariv Levin igazságügyi miniszter azzal érvelt, hogy a kormány csak a bírósági túlhatalom és túlzott aktivitás miatt megbillent hatalommegosztási egyensúlyt teszi helyre, „a reformok megerősítik az igazságszolgáltatást és helyreállítják a közbizalmat”. A kormány a reformot még a kneszet húsvétig tartó ülésszakán törvénybe akarja iktatni.

A kormányzástól búcsúzó ellenzék természetesen apokaliptikus frázisokkal kritizálta az igazságügyi reformot. Beni Ganc egykori védelmi miniszter szerint „polgárháborúhoz fog vezetni”, volt koalíciós partnere, Jaír Lapid exminiszterelnök pedig a „demokrácia eltörlésével” vádolta meg utódját, és mindkét politikus arra biztatta az izraeli polgárokat, hogy vonuljanak az utcára, és ott vívják meg a „hazánk jövőjéért folyó háborút”. Az ellenzéki politikusok mögé felsorakozott az izraeli jogásztársadalom is, Aharon Barak, a legfelsőbb bíróság volt elnöke úgy fogalmazott, hogy a reformmal a törvényhozási többség

egy olyan láncot kovácsolt, ami megfojtja az izraeli demokráciát.

A bírói függetlenség politikai szervek alá gyömöszölése a Netanjahu oldalán álló pártok régi törekvése; a szélsőségesebb formációk a telepesmozgalom lendületének fékezése, az ultraortodox erők a nemi diszkriminációs törekvések gáncsolása, a miniszterelnök pártja, a Likud pedig a Netanjahu ellen jelenleg is folyó korrupciós perek miatt haragszik a bírói elitre.

Egy tüntető egy Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök fényképét ábrázoló plakátot tart a kormány igazságügyi reformra vonatkozó terve elleni tüntetésen Tel-Avivban 2023. január 8-án – Fotó: Amir Levy / Getty Images
Egy tüntető egy Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök fényképét ábrázoló plakátot tart a kormány igazságügyi reformra vonatkozó terve elleni tüntetésen Tel-Avivban 2023. január 8-án – Fotó: Amir Levy / Getty Images

Nem az igazságszolgáltatás politikai hatalom alá rendelése az egyetlen lépés, ami a kedélyeket borzolja:

  • A decemberben tető alá hozott koalíciós szerződés preambuluma azzal adja meg a kormányzás alaphangját, hogy deklarálja a zsidók „kizárólagos és elidegeníthetetlen jogát Izrael földjének teljes területéhez” – amibe az „Izrael földje” bibliai értelmezése alapján beletartozik a több mint kétmillió palesztin lakossal bíró Ciszjordánia is. A koalíciós megállapodás sejteti a nemzetközi jog által el nem ismert ciszjordániai izraeli telepek annexióját is.
  • A komoly ultraortodox kontingens nyomására „kiegészítik” (értsd: felvizezik) a diszkriminációs törvényt az oktatásra és kulturális eseményekre vonatkozó, vallási alapú kivételekkel – például a nők szegregációjával.
  • Módosítani akarják a bevándorlási törvényt, az Izraelben letelepedni készülők számára nem lesz elég a zsidó származás nagyszülői szinten való igazolása.
  • A kabinet kommunikációs minisztere pedig hétfőn bejelentette, hogy „a médiapiaci verseny feltételeinek javítása érdekében” felszámolják a Kan közszolgálati tévécsatornát és az izraeli hadsereg – igen befolyásos és komoly tartalmakat sugárzó – rádióját.

Azért az egy csokorban olvasva sokkoló ígérethalmaz mellé érdemes megjegyezni, hogy ezek közül több is évek óta fel-felbukkan a különböző Netanjahu-kormányok napirendjén, de végül soha nem valósult meg. A mostani kabinet azonban elődjeinél markánsabban képviseli az ultraortodox pártok, illetve a vallási és nacionalista elemeket vegyítő, ún. „vallásos cionista” erők prioritásait. Netanjahu korábban mesteri módon tudta tompítani vagy leszerelni a radikális elképzeléseket, 73 évesen, büntetőperekkel a nyakában azonban nem biztos, hogy ez most is sikerülni fog.

Elítéltek és egy büszke homofób a kormányban

Különösen nehéz dolga lehet az arabmentesítő etnikai tisztogatás propagálása miatt sokáig betiltott Zsidó Hatalom (Ocma Jahudit) karizmatikus vezetőjével, Itamar Ben-Gvirrel. A korábban palesztin csecsemőt felgyújtó terroristákat is képviselő – gyűlöletkeltés miatt többszörösen elítélt – ügyvéd-aktivistaként jelentős hírnévre szert tett Ben-Gvir a határrendészeti felügyelettel kiegészített belbiztonsági tárcát kapta meg, mellyel fontos kinevezési és rendeletalkotási hatalomhoz jutott: máris megtiltotta például a palesztin zászló köztereken való használatát vagy az útelzárással járó demonstrációkat. Ahogy azt a provokatív templom-hegyi látogatása mutatta, Ben-Gvir nem elégszik meg a kormánykatona szerepével, és előszeretettel tör borsot főnöke orra alá is.

Itamar Ben-Gvir a jeruzsálemi Mahane Jehuda piacon tartott kampányeseményen 2022. október 28-án – Fotó: Mostafa Alkharouf / Anadolu Agency / Getty Images
Itamar Ben-Gvir a jeruzsálemi Mahane Jehuda piacon tartott kampányeseményen 2022. október 28-án – Fotó: Mostafa Alkharouf / Anadolu Agency / Getty Images

A Zsidó Erővel közös listán induló Vallásos Cionista Párt elnöke, Bezazel Szmodrics a pénzügyi tárca mellett „Szamária és Júdea” – azaz Ciszjordánia – ügyeit is felügyelni fogja, ami előrevetíti a telepesmozgalom fellendítését, a palesztinokat provokáló, eddig még az izraeli állam számára is elfogadhatatlan illegális telepek elismerését (az első ilyen legalizáció már meg is történt).

Emberi jogi szervezetek azt is kifogásolták, hogy a magát „büszke homofób”-nak tartó, a négyfős kormánytöbbség miatt jelentéktelen pártja egyetlen képviselőjeként is komoly lobbierővel bíró Avi Maoz megkapta a zsidó identitásért felelős miniszterhelyettesi posztot. A szefárd (az ibériai-félszigeti felmenőkkel rendelkező) és a mizrahi (észak-afrikai és közel-keleti diaszpórából Izraelbe települt) ultraortodox zsidókat képviselő Sasz politikusa, Arjeh Deri nem elsősorban azért került célkeresztbe, mert megkapta az egészségügyi és belügyi tárcát, hanem azért mert a legfőbb ügyész úgy gondolta, hogy egy vesztegetésért, adócsalásért többszörösen elítélt – 2002-ben 22 hónapot rács mögött ülő – embert nem kéne kormányzati pozícióba emelni.

A demográfia hosszú jobboldali fölényt vetít előre

Az igazságszolgáltatás feletti ellenőrzés törekvései felvetik a kérdést: ugyan mitől olyan biztos az izraeli ultrakonzervatív és/vagy ultranacionalista jobboldal abban, hogy az állandó politikai válságoktól dúlt Izraelben a többségi elv erőltetése nekik fog kedvezni?

Izrael az illiberális tendenciák által érintett országoktól annyiban különbözik, hogy a domináns koalíció óriási demográfiai tartalékkal rendelkezik, és választói tömbjének zártságához nincs szükség egy NER-szintű alternatív valóság megteremtéséhez.

A Dalia Schnederlin közvélemény-kutató egyik előadásában ismertetett adatok alapján a kilencvenes évek végéig az izraeli választók mintegy 40 százaléka vallotta magát jobboldalinak, ez az arány a kétezres évek eleji események, az Izraelt megrázó terrorhullámmal járó második intifáda és a Gázai-övezetből történt 2005-ös kivonulás után ugrott 50 százalékra, a zárt ultraortodox szavazói csoportok népszaporulat-fölényének köszönhetően mára 60 százaléknál is több a jobboldali.

És bár a jobboldal és a centrista/baloldali szavazók között a fő törésvonal a palesztin „kérdés” (melyről 2023-ban már nehéz megmondani, mi is voltaképpen maga a kérdés), a jobboldali blokk demográfiai fölényét biztosítja a hagyományosan kizárólag saját vezetőire szavazó ultraortodox közösség gyarapodása, mely 2030-ra az izraeli lakosság 16 százalékát fogja kitenni. Ez egyébként nemcsak politikai előnyt, hanem közpolitikai gondot is jelent, és a szegregációs elképzelések is részben arra a törekvésre vezethetők vissza, hogy a közoktatásból kimaradó rétegeket muszáj valahogy az oktatási intézményekbe és a munkaerőpiacra csábítani.

Az izraeli Ocma Jehudit (Zsidó Hatalom) szélsőjobboldali párt támogatói ünneplik a koalíció győzelmét 2022. november 1-jén, az országos választások szavazásának végeztével – Fotó: Jalaa Marey / AFP
Az izraeli Ocma Jehudit (Zsidó Hatalom) szélsőjobboldali párt támogatói ünneplik a koalíció győzelmét 2022. november 1-jén, az országos választások szavazásának végeztével – Fotó: Jalaa Marey / AFP

Tóra&Terület

Az izraeli politika vallási-nacionalista radikalizmusa azonban ennél komplexebb jelenség.

A Tablet amerikai zsidó magazinnak az izraeli judaizmus radikalizálódásáról szóló cikke alapján a cionizmus – minden gyarmatosító felhangja mellett – eredetileg egy olyan keretet akart létrehozni, amiben vallásosok és laikusok, askenázik és mizráhik (azaz európai és nem európai származásúak), sőt zsidók és nem zsidók a „zsidó állam” politikai nemzetének védelmében tudnak együtt élni és prosperálni. A cionizmus atyja, Theodor Herzl és Izrael függetlenségi nyilatkozata egyaránt deklarálta, hogy a nemek, felekezetek és meggyőződések védelmét a liberális jogállam eszközeivel kell biztosítani.

Azonban amikor 1967-ben, a hatnapos háborúban Izrael ölébe esett egy csomó, szimbolikusan fontos, ámde a nemzetközi jog szerint egyértelműen nem hozzá tartozó terület, az ultraortodoxok körében is periférikus vallásos cionizmus megerősödött. Ez a vallásos cionizmus lényegében

átformálta a judaizmust egy olyan területi vállalkozássá, melyben a Tóra és a terület megbonthatatlan egységgé vált, és a vallási-nemzeti cél eszközévé az „Ígéret földjeként” felfogott területek meghódítása vált.

Az ultraortodox pártok korábban minden párttal szívesen alkottak koalíciót, mivel céljuk elsősorban saját vallási-életmódbeli kiváltságaik megőrzése volt, azonban az utóbbi évtizedben pragmatizmusuk eltűnt, és kizárólag jobboldali konfigurációkban kezdtek el gondolkodni, ráadásul egyre aktívabban vonódnak be általános identitáspolitikai kérdésekbe is.

A folyamat fontos és aktuális politikai mérföldköve a Netanjahu-ellenes pártok 2021-es egységfrontja, a kormányra került szivárványkoalícióban ugyanis Izrael történelmében példátlan módon felbukkant az iszlamista Egyesült Arab Lista zöld színe is. És bár a lakosság több mint 20 százalékát kitevő, teljes körű állampolgári jogokat élvező arab lakosság (akiket el nem ítélhető módon sokan összekevernek az izraeli megszállás alatt élő ciszjordániai arabokkal) politikai integrációja és kormányzati részvétele logikus fejlemény, az izraeli jobboldalon ez volt az „Obama-sokk”; ugyanaz az identitáspolitikai megrázkódtatás, amit az Egyesült Államokban az első fekete politikus elnökké választása jelentett a republikánus szavazótábornak.

Ezt a sokkot tetézték a 2021-es izraeli–palesztin összezördüléshez kapcsolódó izraeli arab zavargások, melyek főleg a zsidó–arab vegyes lakosságú településeken sok választót fordítottak el a baloldali és centrumpártoktól, és tereltek a harsányan arabellenes vallásos cionista szavazói blokkba. Ennek a blokknak a diadalára reagálva fordította ki a Tablet hivatkozott cikke keserű iróniával a zsidó állam kedvelt öndefinícióját, „a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját” úgy, hogy „a Közel-Kelet egyetlen illiberális demokráciája”.

Felnőtt a TikTok-terroristák generációja

Az izraeli kormányzat radikalizálódása, az arabellenes retorika és a palesztin lakosság rovására történő ciszjordániai terjeszkedés borítékolható felívelése azért is aggasztó, mivel a palesztin területek eleve forronganak. A Gázai-övezetben tavaly is lezajlott a már szokásosnak mondható, meglehetősen kötött koreográfia szerint zajló gázai miniháború, az Izrael által megszállt, sokszor több tízezres várossá duzzadt zsidó telepekkel és az autonómia különböző fokán álló övezetekkel szabdalt Ciszjordániában pedig a 2022-es év több mint másfél évtizede nem látott erőszakot hozott.

Az izraeli fegyveres erők legalább 166 palesztinnal végeztek, különösen azután pörögtek fel a palesztin településeken – elsősorban az Iszlám Dzsihád és más terrorszervezetek fészkének számító Dzsenínben – a rajtaütések, hogy tavasszal öt merényletben összesen 19 embert öltek meg palesztin terroristák Izrael határain belül.

Az áldozatok „civilként” vagy „terroristaként” való azonosítását megnehezíti, hogy a terrorszervezetek sokszor minden alap nélkül, a család ellenkezése ellenére is saját mártírjuknak állítják be őket. Ez a gyakorlat Izraelnek sincs ellenére, mivel így kevesebb civil áldozattal kell elszámolni a zsidó állam antiterrorista/rendfenntartó/elnyomó tevékenységét élesen kritizáló emberi jogi szervezetek felé. A likvidálások körüli szómágiát jól mutatja, hogy az izraeli hadsereg rajtaütésekről szóló közleményeiben soha nem szerepel palesztinokkal kapcsolatban a „civil” kifejezés.

 Korszerű M4-es karabélyokat és kevéssé korszerű M16-osokat villantó fegyveresekegy izraeli katonák által lelőtt palesztinokat búcsúztató nablúszi temetésen – Fotó:Issam Rimawi / Anadolu Agency via Getty Images
Korszerű M4-es karabélyokat és kevéssé korszerű M16-osokat villantó fegyveresekegy izraeli katonák által lelőtt palesztinokat búcsúztató nablúszi temetésen – Fotó:Issam Rimawi / Anadolu Agency via Getty Images

Az elharapózó erőszaknak egy új elégedetlenség ágyazott meg, mely nemcsak a megszállók, hanem megcsontosodott helyi intézmények ellen is irányul. A 87 éves Mahmúd Abbász vezette egykori forradalmi szervezet, a Fatah jól elvan a Palesztin Hatóság élén, azonban alig nyújt értékelhető kormányzati teljesítményt, Abbász alatt ráadásul illúzióvá vált az önálló államiság is. Abbász egészségi állapota egyre gyorsuló ütemben romlik, elemzők a vezetés berkein belülről kiszivárgó konfliktusokból azt olvassák ki, hogy

erős legitimációjú örökös híján a Palesztin Hatóság energiáit hosszú időre le fogják kötni az utódlási küzdelmek.

A palesztin TikTok-generáció azonban nemcsak a bürokratikus kvázikormányzattól idegenedett el, hanem a szintén bürokratizálódó hagyományos terrorszervezeteitől, az Iszlám Dzsihádtól vagy a – Ciszjordániában kisebb szereppel bíró – Hamásztól is, és kitermelte a terrorszervezetek olyan új nemzedékét, mint a tavaly zászlót bontó Oroszlánfészek.

És bár az Oroszlánfészket októberre már ki is füstölték izraeli kommandósok, a kilátástalanság és az évtizedes mártírkultúra nyilvánvalóan újabb milíciákat fog kitermelniegy felmérés szerint a palesztinok 72 százaléka támogatja új „fegyveres szervezetek” létrehozását. Az erőszak elharapózását a Ciszjordániába becsempészett rengeteg lőfegyver is elősegíti, még akkor is, ha a fegyverkezést egy bennfentes szerint nem elsősorban az Izraellel szembeni ellenállás fűti, hanem a rivális családok konfliktusai, de a Fatah különböző frakciói is serényen fegyverkeznek az Abbász utáni zavaros időkre készülve.

Összeomlott az atomalku, közel az iráni atombomba

A borús kilátások természetesen Izrael nemzetközi kapcsolataiban is éreztetik hatásukat. Ben-Gvir kormánytagsága ellen számos nemzetközi zsidó szervezet tiltakozott, és a Netanjahuval már alelnökként is számos csörtét vívó Joe Biden amerikai elnök adminisztrációjának illetékesei is számos fórumon fejezték ki nemtetszésüket.

De a diplomáciai kifogások nem csak a szélsőjobboldali figurákra terjednek ki. Az új kormány külügyminisztere, a Likudból érkező Éli Kohen első beszédében azt kezdte el fejtegetni, hogy nem kéne annyit beszélni az orosz–ukrán háborúról, ami az izraeli diplomáciai elitben és az amúgy Izrael mellett minden ügyben kiálló amerikai republikánusoknál is kiverte a biztosítékot (egyébként Izrael a szíriai légtérbe való zavartalan berepülés garantálása miatt eddig is igyekezett a tettek szintjén való konfrontációt kerülni az oroszokkal).

A zsidó államnak azonban elemi érdeke a nemzetközi konszolidáció. Egyfelől a jelenlegi kormány egyik fő diplomáciai törekvése továbbra is az előző Netanjahu-kabinet által megkezdett arab nyitás marad, amit nem lenne bölcs megzavarni a jeruzsálemi szent helyek státusza körüli perpatvarokkal. Másfelől az orosz–ukrán háború maga alá temette az újabb iráni atomalkut, és a Moszkvával ha nem is véd, de dacszövetséget kötő Teherán egyre közelebb kerül az Izrael számára – amúgy jogosan – vörös vonalnak tartott atombomba minőségű és mennyiségű dúsított uránhoz. Így többen azzal számolnak, hogy a zsidó államnak nemcsak katonai-hírszerzési, hanem a diplomáciai fronton is meg kell kezdenie a megelőző csapás előkészületeit.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!