Megszületett a tűzszünetről szóló egyezség az izraeli hadsereg és a palesztin Hamász között. Ezzel befejeződhetnek a Gázai övezetből és a Libanonból izraeli területre irányuló rakétatámadások és az izraeli válaszcsapások, de ez nem jelenti azt, hogy az izraeli–palesztin konfliktus a végéhez közeledne. Az önálló – a Gázai övezetből és Ciszjordániából álló – Palesztin Hatóság területének pontos határairól sosem sikerült megegyezni, a legnagyobb vita Kelet-Jeruzsálemet érinti, amelyet a palesztin fél is magának követel.
Tűzszünet lép életbe magyar idő szerint pénteken éjjel egy órakor a Hamasz és az izraeli hadsereg között, miután az izraeli kormány csütörtök este megszavazta az egyiptomi közvetítő fél közbenjárására, hogy kölcsönös előfeltételek nélkül mindkét fél felhagy a rakétacsapásokkal – írta a BBC. A tűzszünetről szóló megállapodást a felek megerősítették, majd beszámolt róla az Egyesül Államok elnöke is. Joe Biden kijelentette, hogy országa teljes mértékben elismeri Izrael jogát az önvédelemre és segíti abban is, hogy tovább erősítsék a rakétaelhárítást biztosító Vaskupola rendszerét. (A Vaskupoláról ebben a cikkünkben olvashat bővebben.)
Reggel még – néhány órás nyugalom után – folytatódtak a rakétatámadások Izrael és a Gázai övezet között, bár kisebb erővel, mint a május 10-én kiszélesedett konfliktus korábbi napjaiban, amelyek során több mint 220 ember halt meg (ebből 12 az izraeli oldalon). A palesztin áldozatok között sok a civil, több mint tíz gyerek is meghalt, de Izrael hangsúlyozza, hogy támadásai a Hamász ellen irányulnak és igyekeznek előre figyelmeztetni a célpontnak kijelölt épületek lakóit, hogy otthonuk környékét a palesztin fegyveres szervezet katonai bázisként használja. A támadások ellenére az elmúlt napokban egyre több szó esett a közelgő tűzszünet lehetőségéről, bár előtte egy elhúzódó forró konfliktus sem volt kizárt.
Azt azonban nem tudni, hogy a tűzszünet életbe lépésével együtt véget érnek-e az utcai zavargások, amelyek során több vegyes településen palesztin tüntetők Molotov-koktélokkal támadtak zsidó otthonokat és zsinagógákat, máshol pedig zsidó civilek lőttek le tiltakozó palesztinokat.
A fellobbanás kapóra jött, most a vége is jól jöhet
Május 10-én az elmúlt 15 év legintenzívebb kölcsönös rakétacsapásai indultak meg – ahhoz csak a 2014-es helyzet fogható, de akkor hosszabb idő alatt kevesebb rakéta pusztított –, azután, hogy izraeli rendvédelmi erők összecsaptak a Templom-hegyen a magukat elbarikádozó több tízezer palesztin tüntetővel. A tüntetés közvetlen oka az volt, hogy a Kelet-Jeruzsálemben lévő Sejk Dzsarrában küszöbön áll több palesztin család kilakoltatása egy évtizedes ingatlanper lezárása után. A tüntetést követően több izraeli vegyes, muszlim és zsidók lakta városban zavargások voltak, több városban Molotov-koktélokkal dobáltak meg zsinagógákat és zsidó otthonokat, ami új jelenség volt az elmúlt évekhez képest, amikor az Izrael-ellenes tüntetések a Gázai övezetre és Ciszjordániára korlátozódtak. Ez a legbizonytalanabb része a tűzszünetnek, hiszen kérdéses, hogy ettől rögtön helyreáll-e a rend az utcákon.
A mélyen húzódó, a modern Izrael állam 1948-as létrejöttétől, de legkésőbb az Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak által indított, ám izraeli győzelemmel végződött 1967-es hatnapos háború óta meglévő arab–izraeli (és azon belül a palesztin–izraeli) konfliktus legújabb fejezetéhez az is kellett, hogy a harcok kiújulása mindkét oldalon megfelelt rövid távon. A Gázai övezetet uraló Hamász régóta rivalizál a Ciszjordániában domináns Fatahhal, amelynek vezetője a Palesztin Hatóság elnöke is 2006 óta. Mahmúd Abbász befolyása érezhetően gyengül, a Hamászé erősödik, amit a május 22-re terveztt törvényhozói és a július 31-re tervezett államfőválasztás erősíthetne meg. A 85 éves Abbász azonban elnapolta a választásokat, arra hivatkozva, hogy Kelet-Jeruzsálemben nem biztosított a szavazás. A Hamász elismeri, hogy Kelet-Jeruzsálem nélkül nincs értelme a választásnak, de elutasítja, hogy Abbász így lényegében meghosszabbítja mandátumát, amely választások nélkül tart 15 éve. (A Palesztin Törvényhozó Tanács 2006-os megválasztásakor is a Hamász szerezte meg a többséget, ám a Ramallahban működni hivatott testületet felfüggesztették. 2014-ben újabb választást tartottak volna, ám a Fatah és a Hamász ellentéte miatt végül erre sem került sor. 2018-ban Abbász hivatalosan is feloszlatta a parlamentnek szánt intézményt, amit az akkor frissen létrehozott palesztin alkotmánybíróság gyorsan meg is erősített.)
A május 7-én a Templom-hegyről indult zavargások egyrészt Abbásznak érvet adhattak a kezébe a választások további elnapolására, másrészt a Hamász is lehetőséget kapott arra, hogy a Gázai övezeten kívül élő palesztinok védelmezőjeként lépjen fel azzal, hogy rakétatámadásokat indított Izrael több városát, így Tel-Avivot is célozva, követelve, hogy az izraeli erők vonuljanak ki a Templom-hegyről és Sejk Dzsarrából.
Eközben kapóra jött a konfliktus az izraeli kormányfőnek is. Az ország leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu a Likud élén többször előrehozott választással tudott időt nyerni – két év alatt már a negyedik előrehozott parlamenti választáson volt túl Izrael –, ám legutóbb már nem sikerült összehoznia a koalíciót, így fennált az esélye, hogy 2009 után először Netanjahu és a Likud nélküli kormánya lesz Izraelnek. Ehhez az izraeli szélsőjobbtól a 9,1 milliós Izrael lakosságának ötödét adó arabokat képviselő pártnak kellett volna összefognia, ami nem volt lehetetlen, egészen a mostani konfliktus kirobbanásáig. Netanjahunak – aki ellen több korrupciós eljárás is folyamatban van, amit a kormányfő az ügyészség, a bíróságok és Soros György összeesküvésének tekint – ismét jó esélye van rá, hogy nélküle és a relatív többséget még mindig birtokló Likud nélkül ne alakulhasson kormány.
A tűzszünet ennek nem lesz akadálya: az ellenzéki koalíció a tervezett formában már aligha tud összeállni. Közben a Hamász is elégedett lehet, mert a palesztinok szemében erősödhetett a Fatahhal szemben. Egyúttal a Hamász elleni kemény fellépést szorgalmazók is azt érezhetik, hogy Izrael jelentősen meggyengítette a palesztin fegyveres szervezetet – ami megint csak Netanjahut erősítheti a jelenlegi helyzetben.
Rakéták nélkül is megmarad a konfliktus
Bár az Egyesült Államok elnöke az előrelépés nagy lehetőségeként értékelte a tűzszünetet, az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy azzal a hosszú távú békéhez a felek nem kerülnek sokkal közelebb, hiszen mindaz, ami a feszültséget okozza, megmarad:
- a palesztin területeken lévő izraeli telepek kérdése;
- további kisebb, de stratégiailag fontos területi viták;
- az egykor kitelepített palesztinok és utódaiknak visszatérésére vonatkozó követelés izraeli részről való teljesíthetetlensége: elvégre a területet hetven éve kényszerűen elhagyó 700 ezer ember három generációval később 4,6 millió embert jelentene a 9,1 milliós, területét tekintve viszont Magyarország harmadát kitevő Izraelben;
- és főként Jeruzsálem, azon belül a Kelet-Jeruzsálem feletti kontroll kérdése.
Izrael 1948-as létrejötte, az arab–izraeli háború lezárása nyomán Ciszjordánia a Jordán folyó nyugati oldala és Kelet-Jeruzsálem – az óvárossal, a Templom-heggyel együtt – az akkor brit fennhatóság után függetlenné vált Jordánia ellenőrzése alá került, a Gázai övezet Egyiptomé lett, a többi – Nyugat-Jeruzsálemmel és a Negev-sivatagon át a Vörös-tengerre vezető kijárattal együtt – Izraelé lett. Az arab szomszédok által el nem ismert Izrael – ahonnan palesztinok százezreit telepítették ki, miközben az arab országokból zsidók százezreit üldözték el, akik így főként Izraelbe érkeztek – 1967-ig ezen a demarkációs vonalon belül létezett. Az Egyiptom, Szíria, Jordánia, Irak által indított hatnapos háború azonban Izrael fölényes győzelmével végződött, megszerezve Szíriától a Golán-fennsíkot, Egyiptomtól a Gázai övezetet és a teljes Sínai-félszigetet, Jordániától pedig Kelet-Jeruzsálemmel együtt egész Ciszjordániát.
A 60 ezer négyzetkilométeres, sivatagos – Izraelnél kétszer nagyobb – Sínai-félszigetet Egyiptom az 1979-ben Izraellel kötött megállapodása nyomán kapta vissza, cserébe az arab ország elismerte Izrael államot. Tizenöt évvel később így tett Jordánia is. Mindez már az 1993-ban elindult oslói békefolyamat idején történt, amikor a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) vezető Jasszer Arafat és Jichak Rabin izraeli kormányfő aláírták az oslói egyezményt, lefektetve a ciszjordániai területek nagy részéből és a Gázai övezetből való izraeli kivonulás menetrendjét. (Rabint két évvel később egy szélsőjobboldali zsidó férfi lőtte le, tiltakozva az oslói békefolyamat ellen.)
A területet a békéért elv lényegében előrevetítette a két állam elvét, azaz Izrael mellett a Palesztin Állam létrehozását, bár ekkor még csak részleges önkormányzatról volt szó. Ez a Likud győzelme és Benjamin Netanjahu első, 1996-től 1999-ig tartó kormányfősége alatt sem állt le teljesen, több palesztin településen jöhetett létre önkormányzat, az izraeli erők Hebronból is kivonultak. Igaz, a korábbi években létrejött zsidó telepek felletti ellenőrzést fenntartották, és tovább zajlott Jeruzsálem bővítése is, növelve a zsidó lakosság arányát, kiterjesztve a város közigazgatási területét. Ennek azért volt jelentősége, mert a Palesztin Hatóság igényt formált Kelet-Jeruzsálemre – a muzulmán szent helyekkel, a Templom-heggyel és a rajta lévő Sziklamecsettel és az al-Aksza mecsettel együtt. (A hagyomány szerint innen emelkedett a mennybe Mohamed, ám a terület a zsidóságnak is kiemelten fontos, itt állt Kr. u. 70-ben a római Titus császár által leromboltatott második jeruzsálemi templom is.)
A békefolyamat azonban a megállapodások ellenére csak akadozva haladt a kilencvenes évek második felében, ám Netanjahu és a Likud vereségével kormányfővé lett munkáspárti Ehud Barakkal ismét lendületet vett. 2000 első felében közelinek tűnt a végleges béke, reális volt a Golán-fennsík legalább egy részének visszaadása is Szíriának. Komolyabb kockázat nélkül lehetett közlekedni Izrael és a palesztin területek között. Emellett olyan szimbolikus, de jelentős projektek is az asztalra kerültek, mint a Vörös-tengerhez kijáratot jelentő izraeli Eilat és a szomszédos, jordániai Akaba közös repülőterének megépítése, jelezve, hogy Izrael egyre szélesebb értelemben normalizálhatja kapcsolatait az arab világgal.
Béke helyett intifáda
Csakhogy 2000 júliusában az akkori amerikai elnök, Bill Clinton meghívására indult Camp David-i tárgyalás eredménytelenül zárult Arafat és Barak között. A megbeszélések akkor is a Kelet-Jeruzsálem feletti fennhatóság és a palesztin menekültek visszatelepülésének kérdésén futottak zátonyra. A PFSZ – és azon belül a Fatah – dominanciáját is gyengítette a helyzet, teret adva a Hamásznak és az Iszlám Dzsihádnak.
Két hónappal később kitört a második intifáda – akkor is a Templom-hegyen kezdődött, ahol a palesztinok szerint provokatív látogatást tett Ariel Saron, aki egy évvel később a Likud színeiben legyőzte Barakot az egyedülálló kormányfőválasztáson – visszavetve a békés rendezés esélyét. A palesztin lázadás nagyjából 2005-re zárult le, több száz palesztin fogoly szabadon engedésével. A palesztin áldozatok száma több mint négyezer, az izraelieké ezer körül volt. A lezárás megint nem rendezést jelentett, csupán azt, hogy egy időre véget értek az izraeli védelmi erők palesztinokkal szembeni fellépései és a palesztinok izraeliek elleni öngyilkos merényleteinek sorozata.
2006-ban a Palesztin Hatóság területén választásokat tartottak, Ciszjordániában a Fatah, a Gázai övezetben azonban a radikálisabb Hamász nyert, a megosztottság a mai napig fennáll, újabb választásokat azóta nem tartottak – épp ez lett volna esedékes most májusban és júniusban, de a Fatahot vezető Abbász április végén a választások elhalasztását jelentette be.
Az elmúlt 15 évben is több tárgyalás volt Izrael és a Palesztin Hatóság között, de mindig ugyanazokon a kérdéseken buktak el, akár Abbász kezdeményezte a tárgyalásokat, akár Izrael és az Egyesült Államok. Abbász helyzetét nehezíti az is, hogy a Hamász ellenzi a kompromisszumos békét, így a Palesztin Hatóság feje nem tud meggyőző biztonsági garanciákat nyújtani.
Kelet-Jeruzsálem marad a vita középpontjában
A radikálisabb Hamász tárgyalásokat elutasító érvelését erősíthette az is, hogy 2017-ben Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, ami jelezte, hogy Kelet-Jeruzsálem egyre kisebb eséllyel lehetne a Palesztin Hatóság elismert fővárosa. Trump alatt megkezdődött az amerikai nagykövetség átköltöztetése is Tel-Avivból. Nem sokkal később Magyarország, az EU tagállamai között elsőként, diplomáciai – egészen pontosan külgazdasági – képviseletet nyitott Jeruzsálemben. Igaz, a magyar nagykövetség maradt Tel-Avivban.
Ezzel a lépéssel összhangban van az Orbán-kormány keddi döntése is, amellyel megvétózta a konfliktusról szóló EU-s állásfoglalást, mert a kormány szerint túl egyoldalú volt, és nem ítélte el eléggé a Hamász akcióit. A vétó ugyanakkor egybevág Washington álláspontjával, amely a lényegét tekintve nem változott Trump után sem. A demokrata Joe Biden ugyan nem sietett januári beiktatása után beszélni Netanjahuval, ám az elmúlt napokban négyszer is beszélt az izraeli kormányfővel, ami után Netanjahu arról beszélt, hogy folytatódnak a Hamász elleni izraeli akciók. Washington az ENSZ Biztonsági Tanácsában is megfúrt egy inkább Izrael felelősségét hangsúlyozó határozatot, amely kötelezte volna az országot a tűzszünet mielőbbi megkötésére. Ez csütörtök este ugyan megtörtént, de ez csak egyike az elmúlt 20 év időleges fegyvernyugvásának a palesztin fegyveresek és az izraeli hadsereg között, akiknek egymás elleni akcióik kölcsönösen elfogadhatónak tartott békefeltételek híján elkerülhetetlenül újabb civil áldozatokhoz vezetnek.
