Orbán szerint a demokrácia

Az elmúlt 12 évben a demokrácia nem gyengült, hanem megerősödött.

– értékelte Kovács Zoltán államtitkár a Fidesz győzelmét, a kormány egyik vezető papagájszervezete, az Alapjogokért Központ pedig a rendszerváltás utáni magyar demokrácia kiemelkedő eseményeként ünnepelte a vasárnapi választást. De miért vetíthet bele egy demokráciaünnepet a Fidesz egy 12 éve építgetett-csiszolgatott politikai gépezettel kicsikart, minden mozzanatában kicsinyes, acsarkodó, a pillanat uralására koncentráló választási sikerbe?

Talán segíthet a fideszes demokráciafelfogás megértésében, ha gyorsan leszögezem az eszmét átható ellentmondást:

Miközben magát a demokratikus döntési folyamatot a lehető legszűkebbre szabja, addig a döntést totális felhatalmazásként értelmezi.

Az, hogy a Fidesz előtt ekkora értelmezési tér tátong, részben a demokrácia ellentmondásos természetéből fakad. A demokráciának ugyanis két markáns jelentése van:

1. a demokrácia a politikai közösség (a nép, a nemzet, az ország) akaratának megnyilvánulása, ekképpen korunk legfontosabb legitimációs ideálja;
2. a demokrácia kevésbé magasztos jelentésében a tisztségviselők kiválasztásának puszta eszköze; a formátlan népakarat bürokratikus csatornákon való leszűrése, és különböző népképviseleti intézményekben való ülepítése.

A demokrácia „tág” és „szűk” értelmezésével való játék bizonyos fokig a politika természetes velejárója, és az áramlatot nemcsak a hatalmi harc szereplői kavarják, hanem az állampolgári elvárások is. A demokrácia ugyanis definiálatlan formájában is a „jó rendszer”, és a népakarat minden politikai rezsim legfontosabb támasza – ezt mutatja az a jelenség, hogy a demokratikus legitimációt ma már a diktatúrák sem merik/akarják megspórolni.

A Fidesz a demokrácia mindkét oldalát radikalizálta. Egyfelől a demokráciát, mint a nép formátlan akaratát a lehető legszűkebb, legszabályozhatóbb csatornába tereli, mellékágakkal, titkos víznyelőkkel és árterekkel szabdalja fel. Másfelől viszont a hiperszabályozott eljárásból kapott felhatalmazást a népakarat áradásaként fogja fel, amely totális felhatalmazást ad a kormánynak. Ez az illiberális demokrácia: akárhogyan sikerül is elérni a politikai többséget, az minden téren döntési monopóliummal ruházza fel a kormányzó pártot a kisebbséggel szemben.

A demokrácia technikai szabályzásának van egy fontos, a Fidesz által mindig szem előtt tartott ökölszabálya: A rendszernek tartania kell magát a demokratikus választás néhány minimálkritériumához, mint például az egyenlő, titkos és általános választójoghoz, illetve a politika erőszakmentességéhez. Ezek elsőre tényleg minimálnak hangzanak, de azért mégiscsak fontosak.

A Fidesz a hatalmát nem az önkény bárdjának suhogtatásával biztosítja; az ő módszere a ling-csi, a halál ezer vágással.

A Fidesz politikai eszközeinek és ötleteinek egy részét a demokratikus küzdelmekkel átszőtt amerikai politikából emelte át a kétpárti logika kiaknázásától a karaktergyilkosságokon át a választókerületek átrajzolásáig. De ezek hatékonyságát a párt igazi káeurópai sumáksággal biztosította be az állami intézmények és források kampányszolgálatba állításával, a választási és médiahatóságok, valamint az ügyészség politikai irányításával, a választási rendszer hipertendenciózus átalakításával.

Ezek a részben törvényes, de sokszor már a törvényesség határát súroló elemek egyenként nem számítanak döntőnek a demokratikus döntéshozatalban, de együtt annyi apró sebet ejtenek az állampárt mindenkori ellenfelén, hogy az egészen kivérzik. És ami ugyanilyen fontos: az állampolgárok többsége elől gondosan rejtegetik a sebeket ejtő pengéket, amelyek a maguk riasztó kendőzetlenségében ritkán villannak elő a demokratikus-jogállami intézmények leple alól.

A Fidesz ráadásul nemcsak a demokratikus döntéshozatal folyamatát igyekezett egészen a szavazófülke közmondásos magányáig felügyelete alá vonni, hanem a demokratikus döntéshozatal napirendjét is. Jellemző, a közvetlen demokrácia egyetlen eszköze, a népszavazás milyen sokféle formában jelent meg a politikájában:

• törvényi úton minden elemében megnehezítette egy sikeres népszavazás megrendezésének lehetőségét;
• a legvéleményesebb ügyekben – például a paksi bővítésben – állami szerveken keresztül elgáncsolta a népszavazási kezdeményezést;
• amikor pedig erre mégsem volt lehetőség – mint a boltok vasárnapi nyitvatartása, vagy a budapesti olimpia esetében –, akkor Szun-ce tanításait híven követve, azonnal visszavonult a kétes kimenetelű konfliktusból;
• viszont amikor érezte, hogy a menekültkérdésben rátenyerelt egy adura, akkor azonnal beleállt egy valódi döntéshozatalként nem értelmezhető, inkább érzület-, mintsem véleménynyilvánító népszavazásba;
• vagy amikor gyorsan szüksége volt egy új tematikára, akkor gyorsan benyögte a „gyerekvédelmi” népszavazást, aminek a kampánya azután teljesen elsikkadt.

Miközben ezzel a konzultációk és népszavazások segítségével a választások között (sőt, az idén az országgyűlési választásra rácsúszva) is szimulálni lehet azt, hogy a demokrácia, kösz, jól van, nézd, állandóan pörög, a kormány iszonyodik a demokratikus pózok és gesztusok mélyére dugott lényegétől, a döntéshozataltól, vagy akár a valódi kérdésekkel való szembenézéstől.

Miközben a Fidesz a tényleges demokratikus döntéshozatali folyamatot minden elemében igyekszik korlátozni, irányítani vagy elnyomni, a demokratikus eredményeket minden esetben totális felhatalmazásként értelmezi (ez a kétharmados győzelmek esetében pro forma jogos is, hiszen a kétharmados mandátumtöbbség jogilag tényleg rendkívüli jogosítványokat helyez a kormánytöbbség kezébe).

Csakhogy a NER lényegéhez tartozik, hogy ezt a totalitást nemcsak a politikai értelemben vett kisebbség ellen veti be, hanem azok ellen az intézmények, szervezetek ellen, amelyek legitimációjukat a többségi elven kívülről merítik: így válhattak főgonosszá a „brüsszeli” uniós intézmények, amelyek hiába működnek a Fidesz által is törvénybe emelt alapelvek és szabályok szerint, joghatóságukat a kormány ma már a magyar „szuverenitás” nevében nyíltan kétségbe vonja.

De a kormány hazai ellenfelei sem elsősorban a kétpárti struktúrában kontroll alatt tartott ellenzéki pártok (majdnem azt írtam: „erők”), hanem

• a „civilek”, amelyek a Magyarország által nemzetközi szerződésekben és a kormány alaptörvényében is vállalt elveket kérik számon a hatalmon;
• a bíróságok, amelyek a jog uralmát próbálják érvényesíteni, és így időről időre összeütközésbe kerülnek a kormány opportunista és korruptnak tetsző gyakorlataival;
• a tudományos intézmények, amelyeknek nem tetszik a kormány fogékonysága a nemzeti ezotéria iránt;
• és a függetlenség és tényszerűség gyakorlatához ragaszkodó sajtó, amelyet egyfelől igyekeznek bedarálni, másfelől pedig igyekeznek belegyömöszölni az „úgysem létezik függetlenség” hamis kényszerzubbonyába.

Tény, hogy ezen entitások tevékenysége sokszor politikai jelentőséggel bír, ennek ellenére nem kötődnek szorosan a monolitikus többségi akarathoz. Működésük olyan egyetemes elveken alapul (a bírói függetlenség, az emberi jogok elmélete, a tudományos módszertan stb.), amelyekkel lehet és érdemes is vitába szállni ugyan, de ezekben a vitákban a demokratikus többség nem lehet döntő érv. Ezeket a vitákat azonban a NER-nek esze ágában sincs lefolytatni, ugyanis ezzel a totális demokratikus felhatalmazással egyenrangúvá tenné az egyetemes jogokat, a racionális érvelésmódot, a tudományos kutatást és a média függetlenségét.

Érvek helyett jön a régi nacionalista/vulgármarxista mutogatás arra, hogy a civilek „idegen érdekeket képviselnek”, az uniós bíróságok „egy nemzetközi elit tervét szolgálják ki”, a független média kérdései pedig nem érdemelnek többet egy „fake news” típusú böffentésnél.