Szent István nem szektát alapított, hanem országot

Tucatnyi felnőttel ülök egy körben – apukák és anyukák vannak itt Európa minden szegletéből. Főként angolul beszélünk, az a közös nyelv. Kivéve az ukrán házaspárt, ők csak az anyanyelvükön tudnak kommunikálni. De szerencsére itt egy orosz anyuka, ő tolmácsol nekik, mindenféle fenntartás nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Merthogy a távirányított magyar közgondolkodáson kívüli valóságban az is. Történik mindez Franciaországban, 2022 augusztusában. Egyesek szerint ez már posztnyugat, ahol az emberek eldobták az értékeiket, megrendültek az emberiség tartóoszlopai. Ahogy bemegyek a falucska templomába, a napi három alkalommal nagyjából kétezer együtt éneklő, imádkozó ember valahogy nem ezt az összképet sugározza. Vagy én álmodom, vagy valakik vaskos hazudozással vezetik félre a magyar társadalom erre fogékony részét.

Hogy mélyebbre evezzek, leülök beszélgetni az orosz édesanyával. Mit érez most ő, személyesen, egy olyan háború kapcsán, amit az országa kezdeményezett, amelyben ártatlanok tömegei haltak meg máris? Nagy levegő után olyan válasz érkezik, amely sokkal markánsabban érint minket, magyarokat, mint előzetesen feltételeztem. Ez az anyuka félt eljönni „posztnyugatra”, átutazni Európán. Merthogy mit fognak mondani őrá, aki nem tehet a háborúról? Szíve szerint azonnal véget vetne neki, de nincs rá lehetősége – szerinte bűnösként, társtettesként, megbélyegzettként fogjuk mi, európaiak kezelni.

Akkor nyugodott meg a lelke, amikor a nemzetközi találkozó helyszínére érve kiderült, vannak itt ukránok is, akik semmilyen más nyelvet nem beszélnek. Ó, hát ezért indította őt a szíve erre a nagy útra, lám, szükség van rá, küldetése van! Odahaza a plébánosa azt mondta neki, hogy bár az egyszerű emberek képtelenek megállítani a politikai hatalommal rendelkező zsarnokok erkölcstelen akcióit, de arra igenis lehetősége van neki is, hogy apró fényt gyújtson a sötétségben. Ez nem csupán békét adott a hölgynek és kedves családjának, hanem tettekre is váltották azt a bizonyos békét. Az orosz plébánia egyrészt gyűjtést szervezett ukránok számára, amit elvittek a háború sújtotta szomszédos országba, másrészt be is fogadtak menekülteket. Erről nem szólnak ugyan a hírek, de aki közel megy, mélyre evez, megismerheti a valóságot, az orosz emberek szerető szívét, akik nem azonosíthatóak egy hatalmaskodó politikussal és elvtársaival.

Miféle erők irányítják a hazai közéletet?

Az előbbi történet pedig úgy kapcsolódik Szent István ünnepéhez, hogy az államalapító király épp ehhez a nyugathoz csatlakozott, a barbár kelettel szemben.

A tájolás lehetne akár mindegy is, a lényeg a mentalitáson van. Fővezérek parancsainak követése, a konfliktusok nyers erővel való megoldása, háborúk által kierőszakolt „béke”, vagy együttműködés, tettekben megnyilvánuló morális értékrend, kompromisszumok, figyelmesség a másik iránt, az egoista világszemlélet háttérbe szorítása – ezer éve és ma is nagyjából ez a két lehetőség, ami között választhatnak a nemzetek. Hogy a jelen Magyarországa hol tart ezen az úton, leginkább azzal tudnám érzékeltetni, hogy nem nagyon volt kedvem visszatérni a „posztnyugati” valóságból a „szent” földre, amelyet egyes hangadók szerint Európa, sőt, talán az egész világ megmentője irányít, ahol túlcsordulnak a morális felsőbbrendűségből fakadó keresztény értékek... Eddig sem volt kétségem utóbbi mesés tájleírás képtelenségéről, de ennyire markánsan szembesülve a globális tények és a lokális propaganda közti szakadékkal, ez azért szíven üt.

Szíven üt megélni, hogyan pazarolja el legcsodálatosabb értékeit, szellemi kincseit, kiművelt emberfőit, sőt, belső társadalmi, nemzeti egységét egy ország, csupán azért, mert bizonyos erők hatalmi érdekei mindezt károsnak, korlátozónak tekintik saját szempontrendszerük alapján. Ha nem létezne se Biblia, se kereszténység, akkor is éreznék a tiszta szívű emberek, hogy nem lehet egyszerre morális nagyságról papolni, közben a politikusok felhőket karcoló saját fizetését a csillagos egekig tovább emelve a nép tagjait „háborús inflációra” hivatkozva sanyargatni – a markáns inflációs folyamat már 2021-ben is érzékelhetően jelen volt a világban, hazánkban is tavaly ősz óta létezik az „ársapka”, a háború viszont csak 2022 februárjában tört ki. De igenis van Biblia, s ha már annyira sokat hivatkoznak a saját vallásosságukat úton és útfélen hangoztatók a kereszténységre, lássuk, mit ír róluk a világ legnépszerűbb könyve:

„Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek. Szélesre szabják imaszíjukat és megnagyobbítják köntösükön a bojtokat. Szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első székeket. (...) Jaj nektek, írástudók és képmutató farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek és árvák vagyonát. Közben nagyokat imádkoztok, ezért nagyobb ítélet vár rátok. (...) Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vagytok rablással és mértéktelenséggel. Te vak farizeus! Előbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz. Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” (Máté evangéliuma 23. fejezet, 4-6., 14. és 25-28. versek)

Szívesen elfoglalják az első székeket, nagyokat imádkoznak, közben rablás, mértéktelenség, képmutatás… Évezredek óta létező módszer a vallásosság köntösének hatalmi érdekből való felöltése. Ez önmagában csupán egy eszköz, de hogy mi lóg ki a köntös alól, avagy milyen gyümölcsöket terem ez a fajta összefonódás állam és egyház között, azt az élet, a valóság mutatja meg igazán.

És itt jön ismét képbe Szent István, akinek életműve azért összeegyeztethetetlen a mostani rezsim törekvéseivel, mert teljesen ellentétes irányú érdekek motiválják az adott uralkodót. Noha sok szempontból nehéz összehasonlítani a bő ezer évvel ezelőtti állapotokat, az bizonyosan felismerhető, hogy István király szétszórtságba hozott rendet, egységet, irányt a kereszténységgel való összebútorozással – nem elkendőzve a tényt, hogy azért nem volt ő sem szeplőtelen ember.

Bár belpolitikai téren számos csatát vívott a vele szembehelyezkedő törzsekkel, a szomszédos népekkel kifejezetten kereste az együttműködés, partnerség lehetőségeit, a konfliktusoknak nem a kiélezésén, hanem az elsimításán fáradozott. Nem csupán megteremtette az egyházi és közigazgatási rendszer alapjait – utóbbi anakronisztikus, merthogy többnyire megszűnt várakhoz kötődő elnevezéseihez valamiért visszatérni vágynak hazánk politikai vezetői –, hanem a szerzetesrendek letelepítésével hosszú időre erős fedezetet biztosított a magyar kultúra gazdagodásának is. Egy kevésbé közismert kijelentés Istvántól: „a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”. Halálakor azt hagyta örökül a magyarság számára, hogy törekedjenek az igazságosságra. A magát Nemzeti Együttműködés Rendszere néven illető politikai képződményt ehhez képest nem az intelmekben is nevesített befogadó, felkaroló, sokszínűséget értéknek tekintő szándék vezérli, hanem kirekesztő koncepcióval bontja le a társadalmi hálózatokat, legyen szó kultúráról, oktatásról, sajtóról, tudományról, gazdaságról, de még az egyházi közösségeket is erodálja ez a megosztósdi. Hol vagyunk attól, hogy a politikai hatalom aktuális képviselőit a szeretet gyakorlásával hozzuk összefüggésbe? Mennyi köze van a jelen kormányzásnak az igazságossághoz? Napjaink állami működési logikája szinte teljes egészében megfeleltethető a vallási életben jól ismert szektásodási folyamatnak. Az ilyesmiből azonban nem csupán történelmi, de egyházi szempontból sem származott még semmi jó.

Hogyan építsünk országot?

Létezik azonban módszer a szekták térnyerésének korlátozására: például az, hogy nem lépünk bele az általuk alkotott körbe. Igen, napjainkban az országépítés első lépése az, hogy markánsan és határozottan a NER nevű képződményen kívül határozzuk meg magunkat. Mondjuk ki bátran: néhány politikus nem azonos Magyarországgal, bizonyos emberek személyes szándékai nem egyeznek nemzetünk közösségének sokszínű vágyaival. Konkrétabban: Orbán Viktor aktuális ütközete ezzel meg azzal a kijelölt ellenséggel nem a mi harcunk.

Magyarország igenis egy ország – szeretne lenni, ha érdekel még valakit az államalapítás szándéka –, nem pedig olyan szekta, amely kritikátlanul követi vezérét, a tényekkel nem törődve vakhitűen drukkol neki, már-már imádja, (be)hódol neki. Szent István alighanem akkor lenne büszke ránk, magyar emberekre, ha az általa is fontosnak tartott értékeket követnénk. Úgy is, mint tisztesség, becsületesség, alázat, nyitottság mások felé. Akkor működnénk valóban országként, ha saját nemzettársaink szidalmazása, gyalázása helyett tisztelettel meghallgatnánk egymást, megbeszélnénk közös dolgainkat, kompromisszumokat keresve haladnánk abba az irányba, amely felé együtt helyesnek érezzük.

Hogy lehet-e Magyarország újra olyan hely, ahová öröm hazatérni, amelyet otthonnak, hazának érezhetnek a NER tagjain kívül más magyar állampolgárok is? Csak akkor fog ez megvalósulni, ha minden olyan erő ellenére, amely a behódolás, vagy a távozás felé terelget bennünket, nem szűnünk meg minden nap, újra és újra fényt gyújtani, világosságot hordozni az életünkkel. Nem baj, ha nem látják a Holdról – kik is látnák? Az ilyesmit hagyjuk meg a válságban is tűzijátékozóknak. Mi csak építsük tovább Magyarországot, hogy a gyermekeinknek, unokáinknak is legyen mit ünnepelniük augusztus 20-án!

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!