Most már tényleg el kéne érkeznünk ahhoz az időszakhoz, hogy olyan filmek, mint az Elektronikus állam egyszerűen ne készüljenek el. A Covid és a hollywoodi sztrájk után eljött a konszolidáció kora, és látszik, hogy a szórakoztatóipar nagy szereplőinek már nem új streamingfelületekre meg több százmilliós B filmekre, hanem kézzelfogható bevételre van szükségük. A nemrég a Netflixen megjelent Elektronikus állam (The Electric State) valószínűleg az egyik – ha nem az – utolsó maradványa annak a hurráoptimista korszaknak, amikor minden nagy szereplő a Netflix nyomába eredve komoly összegeket szórt el bármilyen ötletre, ami egy kicsit is jónak tűnhetett. Az viszont még ezt a pár évvel ezelőtti mentalitást ismerve is döbbenetes, hogy az Elektronikus állam így, ebben a formában és ennyi pénzből megjelenhetett.
Az Elektronikus állam a svéd Simon Stålenhag képeskönyve (nem képregénye!), ami 2018-ban jelent meg, de már 2017-ben megvásárolták a megfilmesítési jogait. Stålenhag a 2010-es évek felkapott vizuális művésze, akinek a retrofuturista illusztrációi bejárták az internetet (hasonló módon, mint az 1920-as évek Kelet-Európáját dieselpunk elemekkel vegyítő Jakub Rozalski esetében), a képei pedig idővel saját történetet és regényeket kaptak. Az Amazonnál készült Történetek a Hurokból (Tales From the Loop) is Stålenhag retró sci-fi világából nőtte ki magát, és ezt követte később az Elektronikus állam is.
A svéd alkotó világa szinte túl könnyű préda volt az amerikai szórakoztatóiparnak: nagyon egyedi a vizualitása, és azonnal megjegyezhető világokat talált ki, ahol kombinálja a lenyűgöző, magányos tájképeket a technológiai fejlettség hajnalával vagy éppen végnapjaival úgy, hogy rengeteg részlet kibontását ráhagyja a fantáziánkra. Vagyis prímán adaptálható, hiszen kevés az olyan kőbe vésett állítás, amihez igazán illeszkedni kéne.
Az Elektronikus állam apró történeteinek egy lány a főszereplője, aki robotcimborájával indul útnak megtalálni a testvérét egy olyan világban, ahol nemrég ért véget a háború emberek és gépek között. Ebből aztán tényleg bőven ki lehetett volna hozni bármit még úgy is, hogy egy ilyen adaptáció azért elég sokba kerül. El is költöttek rá 320 millió dollárt úgy, hogy a 2019-es Bosszúállók: Végjáték költségvetését saccolják 350-400 millióra.
Papíron ez az elköltött összeg hatalmas, viszont tényleg megtettek mindent, hogy ennyi pénznek legyen némi értelme is. A filmet az utolsó két Bosszúállókért felelős Russo testvérek rendezték, a két főszerepet a Z és az Y generáció két nagy kedvence, Millie Bobby Brown és Chris Pratt kapta, rajtuk kívül pedig olyan nevek bukkannak fel kisebb-nagyobb szerepekben, mint Ke Huy Quan, Woody Harrelson, Giancarlo Esposito, Colman Domingo, Stanley Tucci, Anthony Mackie vagy Brian Cox. Ilyen nevekkel, ennyi pénzből pedig azért tényleg illik már egy közepesen sikeres filmet összehozni. Na, ez az, ami nagyon nem sikerült.
Nyilván lehetne rögtön azzal jönni, hogy a film Metacriticen borzalmasan áll, és az általában jóval megengedőbb felhasználói pontszáma is pocsék, ahogy az IMDb-n, a Letterboxdon vagy a Rotten Tomatoeson sem derűs a helyzet – bár utóbbi esetében a felhasználók pontszáma azért vállalhatóbb. Ha úgy nézzük az Elektronikus államot, mint igazából bármit, amit csak úgy elénk tol a Netflix, akkor simán elmegy egyszer nézős filmnek, amiben rengeteg látványos jelenet van.
Szóval ha valaki csak ki akarja kapcsolni az agyát valami nem túl mély, cserébe látványos filmmel, ami simán hozza a gyengébb Marvel-filmek színvonalát, az ne is olvasson tovább, csak kapcsolja be a Netflixet.
Sok hűhó semmiért
Az Elektronikus állam képes úgy két órán át (leszámítva az első, mondjuk, 10 percet) dögunalmas lenni, hogy van benne tényleg minden: 90-es évek nosztalgia, emberek kontra robotok háború, családi dráma, sci-fi, popkulturális utalások, rengeteg akció és CGI. Az egész olyan, mintha nem is filmesek és alkotóművészek találták volna ki, hanem negyedéves beszámolókhoz szokott, Excel-táblákra maszturbáló marketingesek, akik biztosak benne, hogy a sikerhez nem alkotói szabadság, hanem egy alapos piackutatás szükséges, és majd úgyis dőlni fog a lé.
Amíg Stålenhagnak tényleg volt víziója a saját világáról, a Russo testvérek láthatóan képtelenek szabadulni a Bosszúállókban megismert receptjüktől. Az Elektronikus állam szimpla családi akciófilm sci-fi elemekkel, amelynek a legmélyén egy valóban izgalmas történet lapul, a felszín azonban csak lelketlen pénzégetés. A film forgalmazási jogait eredetileg a Universal vásárolta meg még 2020-ban, de két évvel később átvette tőlük a Netflix, amikor híre ment, hogy nem tervezik a mozis bemutatóját.
Az Elektronikus állam esetében érthetetlen, hogy miért nem mutatták be a mozikban. Alig kapott sajtót, szinte egyáltalán nem marketingelték, sőt sokan a létezéséről is csak akkor értesültek, amikor március közepén felkerült a Netflixre, ahol ezen cikk írásának idején a harmadik helyen található a Magyarországon legnépszerűbb filmek listáján.
A film gyártása közel sem volt zökkenőmentes, mégis megdöbbentő, hogy ennyire elengedtek egy ilyen drága produkciót. A forgatás egy ideig leállt, amikor egy stábtag életét vesztette egy autóbalesetben, majd egy évvel a felvételek befejezése után két hét újraforgatásra is szükség volt. Közben a szereplők listája is gyakran változott, és az sem segített, hogy a közönség elég rosszul fogadta a hírt, hogy az adaptáció radikálisan eltér majd Stålenhag vizuális és történetmesélési stílusától. Így jutottunk el oda, hogy az elmúlt évek egyik legdrágább filmjét soha a büdös életben nem fogják moziban vetíteni.
Nem ezek azok a droidok, amiket keresnek
A történet szerint véres polgárháború alakult ki az Egyesült Államokban 1990-ben, amelyet végül egy új technológiának köszönhetően az emberek nyertek meg. A robotokat gyakorlatilag egy zárt rezervátumba száműzték a semmi közepére, az emberiség pedig a transzhumanizmus legsötétebb jövőképét idéző állapotba került az új technológiának tulajdoníthatóan. Ez az új technológia kb. annyi, hogy az emberek képesek a tudatukat egy gépi testbe vagy virtuális világba projektálni, így tömegek élnek már-már vegetatív állapotban, hogy sose kelljen tudomást venniük a valódi életükről. Ezt a cyberpunk állapotot alig dolgozza ki rendesen a film azon kívül, hogy főhősünk, Michelle (Millie Bobby Brown) egy igazi lázadó, aki nem hajlandó hordani ezeket a VR-szemüvegeket, és megtagadja a technológiát.
Ebben a világban betiltottak minden robotot, ezért Michelle is meglepődik, amikor egy Cosmo nevű kis robot a segítségét kéri elhunytnak hitt testvére felkutatására. Az út során nemcsak Cosmóról és testvéréről tud meg egyre többet, hanem magáról az új technológiáról és arról is, mi történt azzal a rengeteg robottal a háború után. És persze mellészegődnek mindenféle flúgos vagy fura karakterek, mint John D. Keats (Chris Pratt), egykori háborús veterán, akinek a nevéhez fűződik a legelső rettentő béna mondat a filmben, amikor a gépek és az emberek közti legnagyobb különbségről beszél még talpig hadi felszerelésben. Ez amúgy nem más, mint hogy az emberek pislognak, a gépek viszont nem, tehát az emberiségnek semmi esélye nyerni.
John a háború alatt megismerte a robotok másik oldalát, ezért amolyan nepperként, csencselő vagányként dolgozik egy trágárkodó robothaverrel az oldalán. Természetesen John és Michelle először nem kedvelik egymást, de aztán összefognak a közös cél elérése érdekében. A végén kiderül mindenféle turpisság, és a néző levonhatja a konklúziót, hogy minden élet számít, még az is, amiről nem gondolnánk azt elsőre.
Az Elektronikus állam egyik legnagyobb bűne, hogy egy ilyen komplex alaphelyzettel az égvilágon semmit sem akar mondani. Vannak nagyon szájbarágós üzenetek emberek és gépek közti különbségekről vagy hasonlóságról, de mindennek csak a felületét kapargatják. Ahogy ez a háború utáni, transzhumanizmus felé tartó világ, úgy az öntudatára ébredő robotok világa sincs semennyire sem kidolgozva a szokásos popkulturális kikacsintásokon, egymondatos félvicceken és öklendezésre alkalmas ömlengéseken kívül, de még az összes szálat mozgató főgonosz (Stanley Tucci, mit csinálsz itt, ember?!) motivációja sem lesz tisztább. Olyannyira nem, hogy a film végén Tucci mintha magukat az írókat és készítőket idézné egyik mondatával. Tucci karaktere itt azt fejti ki, hogy őt igazából semmi és senki nem érdekli, és meg sem próbál logikát keresni a saját tetteiben.
Marketing és nosztalgia mindenekfelett
Tucci csak egyike a sok eltékozolt tehetségnek a filmben. A hol kiskamaszt, hol késői tinédzsert alakító Millie Bobby Brown esetében lassan ki kell mondani, hogy érdemes kerülnie a jövőben minden olyan szerepet, ahol többet kell mondania, mint Elevennek a Stranger Thingsben, mert borzalmas nézni, amit színészkedés címen művel a képernyőn.
Chris Pratt pedig igazából ugyanazt a karaktert hozza, mint az összes többi filmjében, vagyis a jópofáskodó, de szerethető antihőst, aki állandóan 20. századi popkulturális utalásokkal dobálózik. Pratt olyannyira kilóg az egészből, hogy a film felénél (valószínűleg az újraforgatások miatt) teljesen más fizimiskája lesz, amit elintéz annyival, hogy azért lett jobb fej, mert fodrásznál volt.
Szinte sírhatnékom van, ha belegondolok abba, kinek pontosan mi a funkciója ebben a filmben:
- Pratt a szegény ember Űrlordja, aki gyakorlatilag ugyanolyan dolgokon nosztalgiázik, mint a karaktere A galaxis őrzőiben.
- Brown a szegény ember Elevenje a Stranger Thingsből, aki a borzalmas gyerekkorából erőt merítve mutat középső ujjat a társadalmi elvárásoknak, csak most itt képességek helyett mindenféle robotbarátai vannak.
- Ke Huy Quan már megint egy bohókás tudós-szemüveges-okosembert alakít, mint a Lokiban.
- Giancarlo Esposito természetesen ismét egy negatív karaktert alakít, hiszen a Breaking Bad óta alig kap másmilyen szerepet, lásd A mandalóri, Amerika Kapitány: Szép új világ, Far Cry 6, A fiúk, Úriemberek.
- Az új Giancarlo Esposito (vagyis akit mostanában kötelező berakni mindenbe) egyértelműen Colman Domingo, aki szintén felbukkan egy teljesen érdektelen karakter szerepében a filmben.
- Stanley Tucci pedig valószínűleg annyit sem foglalkozott ezzel a munkával, hogy új szemüveget vegyen a szerepéhez.
- És akkor még nem beszéltünk a mindenféle robotok hangját adó nevekről, mint Anthony Mackie, Woody Harrelson, Rob Gronkowski (!!!), Brian Cox, Alan Tudyk vagy Hank Azaria, akiknek a hangját fel sem lehet ismerni a sok elváltoztatás miatt.
- De a poén, hogy több színész nem is szerepel rendesen, csak mindenféle robotok meg droidok hangját és/vagy arcát adják.
Az egész szereposztásról üvölt, hogy marketinges ötletelésen dobhatták össze, hiszen ezek mind nagyon menő, sok esetben abszolút kurrens nevek, mégsem adnak semmi olyat a végeredményhez, amit ne láttunk volna korábban. Mindenki azt hozza, amit várnak tőle, csak gyengébben és érdektelenebbül.
És ha ez nem lenne elég, az egész robotos tematikát elcseszték. Ugyan az eredeti illusztrációkon sem futurisztikus gyilkológépek szerepelnek mindenhol, azonban a Russo testvérek valószínűleg annyira hozzáidomultak a családbarát Disney-hez az évek során, hogy átestek a ló túlsó oldalára. Alapból szinte semmit nem mondanak arról, mit keresnek intelligens, komplex, de mégis hétköznapi robotok a 90-es években, de oké, fogadjuk ezt el.
Na de az, hogy a lázadó robotok vezetője egy mogyorós termék robotkabalája, vagy hogy egy drámai helyzetben egy postás robottal kéne empatizálnunk, az nevetséges. Egyszerűen se túl komolyan, se túl könnyedén nem lehet venni ezeket a masinákat, mert mesének túl felnőttes a hangvétel, komoly drámának vagy sci-finek viszont túl limonádé a körítés az idióta robotszereplők miatt. Egy ponton még konkrétan fel is merült bennem a kérdés, hogy tényleg együtt tudok érezni mindenféle késő kapitalista robotgéppel csak azért, mert személyiséggel ruházták fel őket? Ráadásul az esetek többségében ezek a személyiségek faék egyszerűek, és azon túl, hogy el vannak nyomva, nem igazán van ok arra, hogy empatizáljunk velük. De egyébként is, miért akarnék együttérezni egy beszélő bankautomatával?
