1 főpolgármester, 32 fővárosi képviselő, 23 polgármester, 397 kerületi képviselő – és ez mind egy településről
2024. június 8. – 21:05
Egy nap múlva az ország fővárosában egy főpolgármestert, 32 fővárosi közgyűlési képviselőt, 23 polgármestert és 397 települési képviselőt fognak megválasztani. Ez ugyan a június 9-én kiosztandó mandátumoknak csupán 2,2 százaléka, de ezek a pozíciók a város lakosságszámából és jelentőségéből fakadóan mindig is nagyobb jelentőséggel bírtak. A közvetlen köztársaságielnök-választás vagy a prezidenciális rendszer hiányából fakadóan ugyanis a főpolgármester kapja a legnagyobb közvetlen választói felhatalmazást a hazai közjogi környezetben, mellyel a főváros a központi kormányzattal szembeni hatalmi központot is képezhet.
Az ebből fakadó egymásnak feszülések pedig nem új keletűek, hiszen ahogy ezt a későbbiekben látni fogjuk, Budapest megalapítása óta vita tárgyát képezi a főváros autonómiája.
A főváros önkormányzatisága 1873 és 1920 között
Óbudát, Budát és Pestet 1873-ban vonták össze, onnantól beszélhetünk fővárosról és annak önkormányzati autonómiájáról. A főpolgármester abban az időben viszont még olyan funkciót töltött be, mint jelenleg a főispánok, a kormány is jelölte ki a személyét. A főpolgármester sok esetben csupán reprezentatív és ellenőrző szereppel bírt, Budapest tényleges vezetője pedig a főváros polgármestere volt, akit a közvetlenül megválasztott törvényhatósági bizottság tagjai közül választottak ki. Az első polgármester Kamermayer Károly (a belváros jelenlegi országgyűlési képviselőjének, Csárdi Antalnak a szépapja) volt, aki 1873 és 1896 között töltötte be a tisztséget.
A dualizmus kori kvázi nyílt szavazás (hivatalosan titkos, de a szavazók saját szavazólapot használtak, így annak beazonosítása később lehetséges volt) emellett lehetővé tette azt, hogy egyéni szinten vizsgálják a választói magatartást. Az 1800-as évek végén a főváros lakosságának mindössze 5-6 százaléka rendelkezett választójoggal, körülbelül 20 ezer fő, hiszen vagyoni, iskolázottsági és foglalkozásbéli cenzus volt érvényben, valamint kizárólag a 20. életévüket betöltött férfiak vehettek részt a választásokon.
A választható személyek köre is korlátozva volt, hiszen a közel 400 fős törvényhatósági bizottság felét virilista rendszerben választották meg, tehát Budapest legnagyobb 1200 adózója volt csupán jogosult ennek a 200 mandátumnak a megszerzésére. Emellett pedig a többi jelölt állítását is nagyrészt a kerületeket irányító „törzsfőnökök” vagy „klikkek” határozták meg, így a testület összetételét ezek az érdekcsoportok közötti tárgyalások előre meghatározták. Ezért jellemzik Feitl István és Ignácz Károly könyvükben „a népképviselet karikatúrájaként” az ekkori választásokat.
A meglévő elitek hatalmát aztán a századfordulóhoz közeledve a Vázsonyi Vilmos nevével fémjelzett, elvszerű politizálást folytató, liberális demokraták törték meg időlegesen. Ehhez kapcsolódik Bárczy István polgármester megválasztása is, akinek 1906 és 1918 közötti hivatali idejében a főváros hatalmasat lépett előre az energetikai és a közlekedési infrastruktúra társadalmi ellenőrzésében, illetve az iskolarendszer és a kulturális intézmények fejlesztésében.
A választási részvétel a választásra jogosultak szűkre szabott körétől függetlenül hasonló tendenciákat mutatott, mint manapság: míg az országgyűlési választáson 50 és 90 százalék között alakult, addig az önkormányzati választásokon 50-60 százalék fölé alig ment. Viszont az, hogy kik vettek részt a voksolásokon, egészen más képet mutatott akkor, mint napjainkban. A választási részvétel ugyanis inkább az alacsonyabb társadalmi státuszúak körében volt magasabb, míg a magasabb státuszúak maradtak inkább távol a szavazástól.
A választói magatartást ezenkívül nemcsak a státusz, hanem a foglalkozás, az etnikai-felekezeti hovatartozás, a családi kapcsolatok, egyedi szituációk és a képviselőjelölt személyéről alkotott kép, illetve a lakókörnyezet is befolyásolta, ráadásul olyan módon, hogy a helyi körülményektől függően más-más tényező volt a leginkább hatással az egyes választókerületeken belül. Fontos továbbá leszögezni, hogy míg a különböző cenzusok mellett érvelők a szélesebb tömegeket az irracionális vagy érzelmi alapú (és ezáltal könnyen befolyásolható) választói magatartásuk miatt akarja kiszorítani a választásra jogosultak köréből, addig Gerhard Péter könyve pont arra szolgál bizonyítékként, hogy a társadalmi-gazdasági elit tagjai is többnyire a társadalmi jellemzőik és érzelmeik alapján hozták meg döntéseiket, így a cenzusok teljesen indokolatlanok.
Budapest a két világháború között és a második után
Az első világháborút követő forradalmak bevezették az általános választójogot és a virilizmus eltörlését, amit a későbbi keresztény-konzervatív hatalom sem érvénytelenített, a bethleni konszolidáció idején és a zsidótörvények miatt viszont folyamatosan szűkült. Ráadásul a fővárosban (a vidéktől eltérően) 1920-tól titkosan tartották a választásokat, így az eredmények jobban tükrözték az adott társadalom véleményét is.
Az adott kor választási eredményeit és azok társadalmi viszonyait többek között Ignácz Károly kutatja politikatörténeti irányból. Kutatásaiból megtudhatjuk, hogy erre az időszakra tehető a modern tömegpártok kialakulása. A két világháború között az akkor kormányzó politikai elitek különböző eszközökkel folyamatosan akadályozták a parlamenti váltógazdálkodás kialakulását.
Új elem volt ebben a korszakban, hogy a részvétel kötelező volt a választáson, így a nem- vagy az érvénytelen szavazás is egyfajta véleménynyilvánítás volt, mint az MSZDP (Magyarországi Szociáldemokrata Párt) szavazóinak esetében, mely pártnak jelöltjei több választáson sem indulhattak. Így annak ellenére, hogy a választások egy részében meglett volna a szociáldemokraták és a liberálisok többsége, mégsem irányíthatták ők a várost.
A főváros akkori vezetése a Wolff-pártként emlegetett ellenforradalmi, nemzeti jobboldali Keresztény Községi Párt volt, mely a korábbi liberális Bárczy-féle városvezetést összekötötte a zsidósággal, és Budapest minden problémájának okozójaként láttatta, valamint antiszemita politikát folytatott. Végül Bethlen István csorbította a fővárosi vezetés jogköreit azzal, hogy kormánybiztost nevezett ki az élére. Innentől kezdve pedig a Wolff-párt együtt irányította Budapestet a kormánypárttal.
Ebben az időszakban a fővárosban két tengely mentén lehetett látni a választói magatartás törésvonalait: egyrészt státusz (vagy foglalkozás), másrészt vallási felekezethez való tartozás alapján. A főként a budai oldalon élő magas státuszú keresztény népesség inkább az akkori jobboldalra (kormánypártokra és keresztény pártokra), a pesti belváros északi részén (Lipótváros, Újlipótváros, Belső-Terézváros) élő magas státuszú izraelita népesség inkább a liberális pártokra, Budapest külső negyedeiben élő alacsonyabb státuszú munkásság pedig inkább a szociáldemokratákra voksolt. Bár ez utóbbi terület szavazóinak nagy része a 1939. évi országgyűlési választásokon már az akkor felemelkedő szélsőjobboldal, a Nyilaskeresztes Párt felé fordult.
Habár a második világháborút közrefogó két választás között csak hat év telt el (1939 és 1945), összehasonlításuk több szempontból is problémás. Az 1939-es választás nem volt demokratikus, többek között az izraelita és az ellenzéki szavazók tömeges kizárása és az ellenzéki pártok indulásának korlátozása miatt, az 1945-ös választás viszont már általános, titkos, közvetlen és egyenlő volt. A szélsőjobb és a korábbi kormánypártok eltűnésével és új pártok alakulásával teljesen megváltozott a pártszerkezet is.
Némi folytonosság azért megfigyelhető: a fővárosban polgári-konzervatívként induló FKgP a korábbi jobboldali bázison – a budai oldalon, a belvárosban, valamint belső-Józsefvárosban – szerezte a legtöbb szavazatot, addig a baloldali pártszövetség (Dolgozók Egységfrontja – DEF) a korábbi liberális és szociáldemokrata bázison volt erős.
Liberális-jobboldali hegemónia a rendszerváltozás után
Az 1990-es évek változó választói magatartása a fővárosban is jellemző volt. Az első országgyűlési választáson mindkét nagy párt, a később kormányt alakító mérsékelt jobboldali Magyar Demokrata Fórum (MDF) és az ellenzékbe szoruló liberális Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) négy-öt százalékponttal jobban szerepelt Budapesten, mint országosan, előbbi 23, utóbbi 9 egyéni győzelmet szerezve a fővárosban.
Érdekesség, hogy ekkoriban a jobboldal bázisa Békásmegyeren, Kőbányán, Árpádföldön, Kispesten és Pesterzsébeten volt, míg a liberális SZDSZ-re Csepelen, Angyalföldön, Újpalotán, Erzsébetvárosban és Józsefvárosban szavaztak leginkább. A térképen sárgászölddel jelölt területen a két nagy párt támogatottsága kiegyenlített volt, a főváros többi részéből kizárólag a feltűnően magas részvétel emeli ki ezeket a területeket.
A helyzet azonban az első önkormányzati választásra jelentősen megváltozott, az SZDSZ ugyanis elsöprő győzelmet aratott, és a 22 kerületből 17 élére állított önállóan polgármestert, köztük volt a később Fidesz-színekben főpolgármesterként működő Tarlós István a III. kerületben és a Ferencváros jelenlegi kampányát felborzoló Gegesy Ferenc a IX. kerületben. Nem véletlen, hogy az akkor még a Fővárosi Közgyűlés által megválasztott főpolgármester az SZDSZ színeiben pár hónappal korábban a VII. kerület egyéni választókerületében parlamenti mandátumot nyert Demszky Gábor lett, aki egészen 2010-ig töltötte be a már nem csak reprezentatív funkcióval rendelkező szerepet.
Az MDF önállóan csak az I. kerületben (Ligeti Imre), míg koalícióban az SZDSZ-szel a XVIII.-ban (Molich Endre), a Fidesszel és a KDNP-vel pedig a XX.-ban (Perlaki Jenő) tudott győzni. Kis liberális pártként a Fidesznek viszont már ekkor volt két önálló polgármestere Fekete Gábor a XVI., és György István a X. kerületben.
Látszik, hogy a főváros politikai irányát az 1990-es évek elején még egyáltalán nem a baloldali, hanem sokkal inkább a liberális-jobboldali erők határozták meg.
Baloldali hatalomátvétel a fővárosban 1994 és 2002 között
Az 1994-es országgyűlési választáson a fővárosban minden harmadik szavazat a szocialistákra érkezett (35 százalék), 15 százalékponttal megelőzve a második SZDSZ-t (20 százalék) és 20-szal a hivatalban lévő MDF-et (15 százalék). A hatalomra kerülő liberális-baloldali kormánykoalíció pár hónappal az önkormányzati választás előtt bele is nyúlt a szabályokba, és közvetlenné tették a polgármesterek választását. Elősegítve a korábbi helyi erősemberek (például korábbi tanácselnökök) településvezetői megválasztását.
Az önkormányzati választáson ennek ellenére nem volt teljes sorcsere, csupán öt helyen váltotta le szocialista polgármester a korábbi jobboldali kerületi vezetést. Ez nyilvánvalóan részben az SZDSZ-szel való koalíciónak és a helyben jól beágyazott jobboldali városvezetőknek volt köszönhető. Viszont ekkor lett polgármester a tisztséget azóta is betöltő Tóth József a XIII. kerületben vagy a Csepelt 1994 és 2010 között irányító, a lovagkeresztes kitüntetését Bayer Zsolt miatt visszaadó Tóth Mihály is.
A fővárosi baloldal teljes hatalomátvételére 2002-ig kellett várni, amikor 23 kerületből 16-ban már ők adták a polgármestert. Egyedül Budavárban, Óbudán, Újpesten, Hegyvidéken és Zuglóban maradt kifejezetten fideszes vagy jobboldali a polgármester.
A liberális-baloldali fővárosi irányítást megrengette ugyan az őszödi beszéd, a polgármesterek tekintetében öt helyen történt jobboldali váltás 2006-ban. A II. kerületben Láng Zsolt, az V. kerületben Rogán Antal, a XVI. kerületben Kovács Péter, a XVII. kerületben Riz Levente, a XXII. kerületben pedig Szabolcs Attila győzött a Fidesz színeiben. A kerületi vezetők tekintetében azonban továbbra is liberális-baloldali többség (15-8) volt, és Demszky Gábor szoros (két százalékponton belüli) újrázásával a Fővárosi Közgyűlésben is megvolt az egyfős szűk többsége az MSZP–SZDSZ-koalíciónak.
Jobboldali gőzhenger a 2010-es és a 2014-es választáson
A Fidesz–KDNP kétharmados hatalomátvétele után négy kerületet kivéve mindenhol a kormánypártok jelöltjei szerezték meg a polgármesteri széket, ráadásul Tarlós István személyében a főpolgármestert is ők adták, a közgyűlési többség mellett, amelyet még arányos rendszerben választottak meg a szavazók, mint ahogy azt már idén is tenni fogják.
2014-től kezdve azonban mostanáig nagyrészt a kerületi polgármesterek alkották a Fővárosi Közgyűlést, ezzel pedig előbb Tarlós Istvánnak, majd 2019 óta Karácsony Gergelynek biztosítva a többséget. Így az elmúlt két választáson ez mindig az éppen hivatalban lévő főpolgármestert segítette. Az arányos rendszer visszaállítása pedig pont a következő főpolgármester helyzetét fogja megnehezíteni. Ebből az is kiolvasható, hogy a kormánypárt már jóval korábban lemondott a főváros vezetésének visszahódításáról.
A baloldal 2010-ben azt a Horváth Csabát állította Tarlós Istvánnal szemben, aki már két különböző kerületben volt polgármester (2002 és 2006 között a II. kerületben, majd legutóbb Zuglóban), és akinek az újrázását jelenleg nem a Fidesz, hanem a szintén ellenzéki Momentum fenyegeti. 2014-ben pedig Falus Ferencet állította ki a baloldal, aki az ice bucket challenge után vissza is lépett a jelöltségtől, és a korábbi pénzügyminiszter, Bokros Lajos indult Tarlós ellenében. A megszorító intézkedéseket tartalmazó Bokros-csomagról elhíresült politikus jobb eredményt ért el, mint négy évvel korábban Horváth Csaba.
A Fidesz bázisának átalakulása és ellenzéki győzelem Budapesten
A 2018-as országgyűlési választás azonban már a Fidesz–KDNP szavazótáborának átalakulását és az ellenzék fölénybe kerülését mutatta Budapesten. Akkor ugyanis a 18 választókerület csupán harmadát nyerte meg a kormánypárt, az átszavazás magas fokával az ellenzék képes volt egyéni mandátumokat szerezni. Az akkori szavazóköri választási eredmények azt mutatták, hogy ha egy integratív jelölt képes lehet a Fidesztől független választókat megszólítani, akkor Tarlós István legyőzhető. Az ellenzék ennek kiválasztására előválasztást tartott, melyet Karácsony Gergely nyert meg. Annak ellenére, hogy a korábbi parlamenti választási eredmények alapján ellenzéki fölény volt prognosztizálható, a győzelmét egy közvélemény-kutató sem jósolta, mégis hat százalékponttal verte meg a hivatalban lévő főpolgármestert.
A másfél évvel korábbi országgyűlési eredmények felhasználásával csak olyan kerületi polgármesteri győzelmeket nem sikerült előre jeleznie a Választási Földrajznak, amelyekben a helyi tényező rendkívül fontos: az V. kerületben Szentgyörgyvölgyi Péter (Fidesz), a VIII. kerületben Pikó András (ellenzék) és a XII. kerületben Pokorni Zoltán (Fidesz) rendelkezett pártokon átívelő támogatottsággal, így ők felülírták a parlamenti eredményekből számított várakozásokat. A fővárosi ellenzéki jelöltek jó szerepléséhez viszont legalább két dolog kellett 2019-ben: egységes indulás és a Borkai-féle botrány.
Botrányoktól az idei kampány sem volt mentes, viszont az egységes indulás sok esetben nem jött össze Budapesten. Pedig a 2022-es eredmények alapján még több kerületben lenne keresnivalója a Fideszen kívüli politikai világnak.
Ellenzéki egymásra indulások a fővárosban
Az idei választás fővárosi egymásra indulásait már sokszor tárgyaltuk, így itt most csak a legizgalmasabbakat vesszük górcső alá.
Mivel mással lehetne Budapest választásának esélylatolgatását kezdeni, mint a főpolgármesteri versennyel, ahol Karácsony Gergelyt a technokrata szakpolitikusként megjelenő Vitézy Dávid, a kormánypártok részéről pedig Szentkirályi Alexandra hívta ki. Bár utóbbi visszalépése előtt a váltás mindenképp meglepetés lett volna az eddigi információk alapján, a kormánypártok jelöltjének visszalépésével azt a körülményt sem szabad elfelejteni, hogy a Fidesz mozgósítási potenciálja jóval magasabb szintű, mint az ellenzéké, valamint Vitézy pont azokat a szavazókat tudja megszólítani, akik 2014 óta elhagyták a kormánypártokat, és akik 2019-ben minden valószínűség szerint Karácsonyra szavaztak. Mindezeket figyelembe véve közel sem lefutott a főpolgármesteri bársonyszék sem.
Az I. kerületben nagyon érdekes helyzet alakult ki 2019-ben, ugyanis a rendszerváltozás óta a kerületnek nem volt baloldali polgármestere, hiszen a fideszes Nagy Gábor Tamás előtt is MDF-es vezetői voltak Budavárnak. Váradiné Naszályi Márta győzelme így nagyon szúrta a jobboldal szemét, és hatalmas kampánnyal próbálja visszahódítani a kerületet. A jelenlegi polgármester kihívója a Fidelitas korábbi elnöke, Böröcz László lesz június 9-én, aki az ATV-ben még vitázni is kiállt V. Naszályi Mártával szemben.
A IV. kerületben az öt éve nyertes Déri Tibor nem indul újra, helyette a DK-s alpolgármester Trippon Norbert méretteti meg magát a kerületi polgármesteri címért. A kampány azonban nem botrányoktól mentes, hiszen május 21-én öt adónyomozó szállt ki a politikushoz, számlagyár működésének gyanújában. A kormánypárti kihívója Wintermantel Zsolt, aki 2010 és 2019 között már vezette a kerületet, de versenyt megzavarhatja a Kutyapárt pártigazgatója, Nagy Dávid is.
Az V. kerületben öt évvel ezelőtt az összellenzéki jelölt a későbbi főpolgármester-helyettes Tüttő Kata volt, idén viszont az ellenzéki előválasztást megnyerő Juhász Péter indul a kerületet tíz éve irányító Szentgyörgyvölgyi Péter ellen. A korábban az Együttben tevékenykedő politikus eredetileg a Kutyapárt jelöltje volt, de a Momentum színre lépésével támogatásukat inkább visszavonták. Juhász azóta szinte a teljes ellenzéki paletta támogatását élvezi, annak ellenére, hogy rendkívül heves vitája volt a Partizánban a Kovács Alex Gáborral. A kerületben egyébiránt elindul a kizárólag választásokkor felbukkanó Schmuck Andor is.
A VI. kerületben a Momentumos Soproni Tamás hivatalban lévő polgármesterként indul, viszont mind az MSZP, mind a Kutyapárt indít ellene és csapata ellen jelölteket. Utóbbi még valamennyire érthető, viszont a Szocialista Párt még öt évvel ezelőtt támogatta Soproni indulását, idén viszont már külön jelöltjeik vannak.
Kutyapártos – Terdik Roland – és majdnem Tisza pártos – Lajos Béla – kihívót Niedermüller Péter is kapott a VII. kerületben, de a korábban őt támogató pártok itt idén is összeálltak. Nem úgy, mint a VIII. kerületben Pikó Andrásnál, aki ellen az MSZP, a Jobbik is állított polgármester-jelölteket. Öt évvel ezelőtt nagyon kevéssel nyerte meg az alapvetően nem pártpolitikus Pikó a választást, viszont kihívója az a Sára Botond lesz, aki ezen a területen már többször is kikapott. A hét jelölt pedig mindenképpen érdekessé fogja tenni Józsefváros választását.
Baranyi Krisztina jelenlegi polgármester ellen Ferencvárosban pedig a korábban már emlegetett Gegesy Ferenc indul az MSZP és a DK hallgatólagos támogatásával. Az ügy pikantériája, hogy Gegesy Baranyi tanácsadójaként dolgozott, utóbbi szerint súrlódásmentesen.
A XII. kerületben a kutyapártos Kovács Gergely nagy fölénnyel nyerte az előválasztást, így ő indul közös ellenzéki polgármesterjelöltként. A DK ugyan polgármesterjelöltet nem indít rá a Kutyapárt társelnökére, de azokban az egyéni kerületekben, ahol a megállapodás alapján MKKP-s jelölt szerezte meg az indulás jogát, DK–MSZP–MLP-jelöltek is lesznek a szavazólapon. Ezzel csökkentve a Kutyapárt képviselő-testületi többségének esélyét.
Zuglóban öt éve a már korábban emlegetett Horváth Csaba volt az összellenzéki jelölt, aki Karácsony Gergely főpolgármesteri indulása miatt lett a baloldal aspiránsa 2019-ben. A 2021-es ellenzéki előválasztás során azonban a kerületben a szavazók a Horváth körébe tartozó Tóth Csaba helyett a Momentum támogatását élvező Hadházy Ákost támogatták szavazatukkal, aki meg is nyerte a kerületét 2022-ben. Idén is van momentumos kihívója a regnáló polgármesternek, ráadásul a verseny nem feltétlenül a veterán szocialista politikus és a kormánypárti jelölt között fog eldőlni.
A Pesterzsébetet 1998 óta vezető Szabados Ákos 2019-ig a baloldal jelöltje volt, öt éve azonban már függetlenként, a kormánypártok külsős támogatásával indult el, mely modellt idén is követi. Így a polgármester személyének változása nélkül vette át a jobboldal a XX. kerületet.
A főváros politikai életét nagyrészt ellenzéki belharcok határozták meg, de Csepelen a jelenlegi jobboldali polgármesterrel romlott meg a helyi pártvezetés (Németh Szilárd) viszonya, így a Fidesz–KDNP Borbély Lénárd helyett Dudás Zoltánt támogatja. Borbély sem akarja ezt azonban annyiban hagyni, így saját csapattal ő is indul a választáson. Hasonló történt tíz éve Békéscsabán, akkor a kiugrott kormánypárti győzött.