A városka nevét nem tudom, persze némi kutakodással jó eséllyel meg bírnám találni az interneten. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy két napon keresztül folyamatosan esett az eső, úgyhogy szóba se jöhetett, hogy fölverjük a sátrat. Ez egyben azt jelentette, hogy a tervezettnél jóval kevesebb időt tölthetünk Svájcban, miután az oda szánt összeg nagy részét panzióra kell költeni, kemping helyett.
Nyugati körutazáson voltunk, fapados változatban: szűkös valutakerettel és vajszínű Daciával, amelyet minden kempingben megcsodáltak, apám a középiskolai némettudását felelevenítve mutogatta a nyitott motorháztető mellől a kíváncsi, sörszagú sofőrtársaknak, hogy merre tart a szocialista autóipar. Valamint kölcsönsátorral, amelyet igazság szerint már mindannyian untunk estéről estére fölállítani. Pedig még csak az út felénél tartottunk, Ausztrián túl, az NSZK előtt, némi svájci kitérővel. Egyikünk se mondta ki, de kemény valuta ide vagy oda, voltaképpen nagyon is jólesett az a panziós szünnap, pláne, hogy volt hozzá rendes reggeli. Azaz nem konzerv, téliszalámi, szintén otthonról hozott, megbarnult zöldpaprika és valamelyik helyi diszkontban vásárolt akciós, zacskós kenyér. Igaz, nem mertünk sokat enni. Anyámék tartottak tőle, hogy hiába bizonygatják a panziósok – talán a miénknél is nagyobb csodálkozással – a szűnni nem akaró faggatózásunkra, hogy tényleg bármiből annyit ehetünk, amennyi belénk fér, a végén mégiscsak elkérnek emiatt is egy számunkra legalábbis képtelenségnek tűnő összeget.
– Ott a Détári – mondta váratlanul apám.
Ez annyira hihetetlennek hangzott, több száz kilométerre otthonról, hogy meglepetésemben elejtettem az indulásra készen a kezemben lóbált sporttáskát.
Tényleg ott volt. A recepciós pult melletti újságállványon, a helyi napilap címlapján. Fotóval és öles betűkkel szedett címsorral tudatták, hogy milliós világsztár érkezett az egyébként elbűvölően snájdig, patyolattiszta alpesi városkába, ahol a jelek szerint momentán mégse mi vagyunk egyetlen magyarok.
Az újságot elhoztuk. Apám hosszasan böngészte a fejlécet, hogy vajon hány frankot kell ezért is leperkálni, mire elnéző mosollyal integetni kezdtek a recepción, hogy vigye csak el, ingyenes. Ilyet se láttunk még. Onnantól fogva a svájci napilap az út folyamán végig ott hevert mellettem, a Dacia hátsó ülésén. Úgy voltam vele, ott lesz a legnagyobb biztonságban. Addigra apám nagyjából kiböngészte, mi áll benne: az Eintracht Frankfurt a közelben edzőtáborozik, és mérkőzést is vív a helyi csapattal, amelyen pályára lép a Bundesliga-klub frissen megszerzett csillaga, a magyar világsztár, Lajos Detari is.
Mondom, a hely nevére nem emlékszem, ám arra igen, hogy 1987 nyara volt, nem sokkal azelőtt, hogy Détári először szerepelt a világválogatottban, Londonban, az angolok ellen rendezett gálameccsen. Maradona cipőjében játszott, mert az övé a bőröndjével együtt a repülőúton elkeveredett.
Amikor még mindössze tisztes távolból figyeltem a lakótelepi grundfocit, hallottam, hogy a nagyobb srácok egyre csak azon vitatkoznak, hogy melyikük legyen Nyilasi, és melyikük Törőcsik. Mire pár évre rá végre magam is pályára léptem – mármint a játszótér betonjára –, már nem volt kétséges, hogy én Détári akarok lenni. Csak és kizárólag ő, senki más. A többiekhez képest megkésve kezdtem el érdeklődni a futball iránt, sokáig nem különösebben foglalkoztam vele. Abban viszont, hogy menthetetlenül rabul ejtett, a nyolcvanas évek közepén az országot – teljes joggal – lázba hozó Mezey-féle válogatottnak volt óriási szerepe.
Azon belül is a csapat újdonsült, ifjú karmesterének, Détári Dömének.
Vagyis inkább csapatok. Egy szurkolói mondás szerint nem az ember választ magának klubot, a klub választja őt. A Honvédot apámtól örököltem, ennek ellenére semmiféle presszióra nem kell gyanakodni. Détári a Honvéd játékosa is volt. Meg az enyém. A gombfociban soha még csak le se cseréltem. Elképzelhetetlennek tűnt. Hogyisne! Elvégre magamat se cseréltem le a grundon, a betonszürke lakótelepen, a megkülönböztethetetlenül egyforma, óriási dobozokra emlékeztető panelházak között. Ahová azért lógtam le leckeírás és magolás helyett, hogy én lehessek Détári. Nem kellett se cigirágó, se márványfarmer, se Poptarisznya, magnósblokk. Csak elképzeltem magam piros dresszben, jókora 10-essel a hátamon – hogy örültem annak is, hogy a válogatott és a Honvéd meze ebben a tekintetben hasonlít egymáshoz –, és máris színt kaptak a mélán pangó időben unottan ácsingózó azbesztdélutánok.
Onnantól fogva én voltam az, aki a Hanappiban a harmadikat rúgta az osztrákoknak, lekopírozva Puskásnak a Wembley-ben szerzett gólját, és véglegessé téve a tényt, miszerint a magyar válogatott Európából elsőként jutott ki a világbajnokságra. A magyar–brazil idején elnéptelenedtek az utcák, az ablakból lestük, milyen szokatlanul üres most a lakótelep, mindenki odahaza, a tévék előtt ült. (Mint amikor a Beatles először lépett fel egy amerikai tévéműsorban.) A grundon megmutattam a többieknek, hogy talán nem is a fejesgól volt azon a meccsen a legemlékezetesebb megmozdulásom. Persze, fiúk, az se volt semmi. Ám ahogyan a harmadik gól előtt, a brazilok gyűrűjéből kiugrasztottam Esterházyt… Aki épp akkor érkezett a pálya egy bizonyos pontjára, amikor a labda is. Csak el kellett szaladnia a kapuig vele. Figyeltétek, srácok? Oké, megmutatom még egyszer. Én vagyok Détári.
Szabadrúgásgól majdnem az alapvonalról a magyar–lengyelen. Egy másik szabadrúgásgól, az Eintracht–Bochum nyugatnémet kupadöntőn. (Lakodalomban néztük, miután a násznép nagy örömére kiderült, hogy a művház egyik félreeső termében van egy működőképes, robbanásmentes színes televízió. Azóta is sajnálom az ifjú párt.) Már egyetemistaként tágra nyílt szemekkel bámultuk az összefoglalót az Ancona–Inter meccsről, és mint megtudtuk, ezúttal nem az ősöreg albérleti tévé képernyője szemcsés, a Détári-show közben ömlött az eső. Ekkortájt esett meg az is, hogy Kispesten összefutott a lelátó népe, merthogy futótűzként terjedt szét a hír, hogy itt a Détári. Olaszországban hamarabb véget ért a bajnokság – ők érdekeltek voltak világversenyekben, mi már nem –, és miközben a Bozsik-stadion gyepén az aktuális ellenfelét gyömöszölte a Honvéd, mindenki abba a szektorba próbált bejutni, ahol Döme ült.
Néhány évvel ezelőtt az MLSZ internetes totóján nyertem két VIP-jegyet az egyik válogatottmeccsre. Egy darabig figyeltük az öcsémmel a dísztribünön gyülekező hajdani futballistákat, aztán leültünk, és néztük a mérkőzést. Kisvártatva felbukkant mellettünk Détári, és azt kérdezte egyenesen tőlünk:
Na, milyen a játék?
Hirtelenjében nem tudtam mit válaszolni. Nem csupán a meglepetéstől nem. Hanem mert úgyse bírtam volna akkor és ott két mondatban elmondani. Széttártam a kezeimet, talán azt is jelezve, hogy voltak azóta, vannak és lesznek is jó, sőt kiváló játékosaink, ám legalábbis nekem valahogy egyik se ugyanaz a fíling, mint amikor azt a piros mezes, szőke 10-est láttam játszani. Azok az olykor könnyed, olykor gyilkos lövőcselek, a váratlan húzások, a térfélölelő átadások jelentik számomra a maradandó bekattanást. Ezek miatt jártam BVSC-meccsekre is, amikor Döme a zuglói klubhoz igazolt haza, évtizedes idegenlégióskodás után. Láttam azt is, ahogy a Kispestnek betalált. Détári-gól a Honvéd hálójában – a lakótelepi betonon elképzelhetetlennek tűnt, de hát időnként annyira döbbenetes fordulatokat produkál az élet, teljesen természetesnek tűnt, hogy lelkesen tapsolok.
Détári Lajos, Döme maholnap 60 éves.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
