Igazságszérumot kereső nácik, folyton kavaró CIA – miért nem lett általános gyógyszer az LSD-ből?

Nácik, szovjetek, CIA és drog – minden együtt van egy tökéletes kémregényhez, Norman Ohler Kemény anyag című könyve mégis inkább tudománytörténeti lektűr. Olykor nem is egyszerű felmérni, hogy fikció keveredik-e valósággal, vagy az író egyszerűen jó érzékkel nyúlt bele a gyógyszeripar történelmébe, és kapott egy sodró lendületű sztorit.

A drogok megítélése mindig is vitatott volt. Az egyik nézet szerint egyenlőek a pusztulással és az erkölcsi fertővel, míg egy másik iskola szinte isteni adományként tekint rájuk. Például a marihuána (kender) vélt vagy valós előnyeit, gyógyító hatásait már sokszor tárgyalták, de más, a természetben könnyen fellelhető tudatmódosító, hallucinációkat okozó szerek is terítékre kerültek. Ohler az LSD-t és az ahhoz hasonló pszichedelikumokat állítja középpontba könyvében, és nem titkolt szimpátiával ír róluk.

A pszichológiában, pszichiátriában több évtizede van jelen az LSD terápiás célból, de az időnként közzétett jó eredmények ellenére használata még mindig inkább kísérleti terepnek tűnik. A mindennapi orvoslásban egyelőre nem terjedt el, elsősorban azért, mert az LSD-t is megbélyegzi rekreációs drog volta. Ohler arra próbál választ találni, hogy az LSD miért nem vált általánosan elterjedt, sokak által hozzáférhető gyógyszerré, miközben számos jótékony hatása ismert. A tudományos érdeklődésen túl a szerző demenciában szenvedő anyja miatt vetette rá magát a témára, egy kutatás szerint ugyanis az LSD olyan receptorokat is képes aktiválni az agyban, amelyeket például az Alzheimer-kór elsorvaszt.

Ohler jó száz évet visszaugorva az időben kezdi meg a nyomozást, a festékgyárból gyógyszeripari óriássá vált svájci Sandoznál keresi a választ, hogy hogyan született meg az LSD. A szer az anyarozs nevű gombából eredeztethető, és már a középkorban is jól ismerték hatásait: a gabonába keveredve mérgezést és akár hallucinációkat is okozott, de gondosan adagolva a szülések után vérzéscsillapításban is nagy hasznát vették. A 20. század első harmadában az anyarozzsal két, később aztán egymásra riválisként tekintő vegyész kezdett el kísérletezni, és fejlesztettek ki számtalan gyógyszert belőle. Először Arthur Stroll mutatott fel jó eredményeket, majd 1943-ban Albert Hoffmann volt az, aki szintetizálni tudta a LSD-t, és kíváncsi, elhivatott tudósként az első használójává is vált, és csöppent bele egy biciklis, hallucinációkkal és színes képekkel teli, hosszan tartó tripbe. Kijózanodva aztán folytatta kollégáival a kutatásokat.

Az LSD fordulatokkal teli története itt kezdődik el igazán, legalábbis az író ettől kezdve repít minket egy kémregénybe. Sejteti, mintsem bizonyítja, hogy az LSD a nácik kezébe került, akik már régóta keresték az „igazságszérumot” a vallatásokhoz. Tőlük szerezhettek aztán tudomást az amerikaiak a szerről, amely a hidegháborús paranoiában inkább rémisztő fegyvernek, mintsem hasznos gyógyszernek tűnt. A CIA rettegett attól, hogy az a szovjetek kezébe kerül, és felhasználják a hírszerzési tevékenységükhöz, vagy víztározókba juttatva manipulálni tudják vele az amerikai lakosságot. Közben persze a CIA sem tétlenkedett, nem éppen etikus módon kísérletezett az LSD-vel, esetenként gyanútlan kollégáiknak is beadva, és bátran használták akcióik közben is. Pedig Stroll egykor arról álmodott, hogy az LSD lesz az a szer, amely felrázza és egységbe kovácsolja azokat a milliókat, akik átélték a világháború traumáit.

Ohler arra jutott, hogy bár a Sandoz már az 1950-es évek elején be akarta vezetni az LSD-t a gyógyszerpiacra, ez pont az amerikaiak félelmei és hatalmi játszmái miatt nem sikerült. 1966-ban az Egyesült Államok illegális szernek minősítette az LSD-t, majd nem sokkal később az Egyesült Nemzetek Szervezete is a kábítószerek listájára tette. A szerző kétségkívül sok dokumentumot citál az LSD-t övező titkosszolgálati kavarásokról, de bátran és feleslegesen behúz bulváros elemeket is, például John Fitzgerald Kennedy amerikai elnökről szintén azt sejteti, hogy kipróbálta az LSD-t, és Elvist is megidézi, amint gyógyszerfüggőként a kábítószerek ellen protestál.

Mindezzel együtt Ohler laza kézzel skicceli fel az 1950–60-as évek korrajzát, az LSD mellett a varázsgombában található pszilocibint is előszeretettel használó hippivilágot vagy éppen a gyógyszergyárak kutatói közötti rétegzett viszonyokat, és élénk színekkel festi meg a valós figurákat. Noha azt nem sok minden indokolja, hogy kutatásainak néhány mozzanatát felidézve önmagát is beleírja a sztoriba, enélkül még inkább a levegőben lógna az utolsó fejezet, amellyel összességében csak megerősíti, hogy a szer legalizációja mellett van. Ohler nemcsak maga próbálta ki az LSD-t, de végül demens anyjának is beadta, aki a szerző elmondása szerint látványos javuláson ment keresztül a hatására.

Norman Ohler: Kemény anyag (Pszichedelikus szerek – kábítószer, gyógyszer vagy fegyver)
Fordította: Farkas Tünde
Libri Kiadó, 2024, 4499 forint