Ahogy rám nézett, tudta, hogy jó feleség leszek

„Nagyon jó házasságom volt, akkor kezdődött az életem. Csak áradozni tudok, sokan el sem hiszik, hogy létezik ilyen. A legjobb dolog volt az életemben”

– kezd bele élete történetébe Ottilia. Nemsokára 90 éves lesz, tizenöt évet simán letagadhatna. Hogy van-e összefüggés, vagy nincs, ki tudja, de már az első pillanattól olyan ember benyomását kelti, akinek sziklaszilárd a tartása. Harmincöt évesen ment férjhez az „első és egyetlen házasságába”, a csepeli Olajág Otthon egyik közösségi termében arra kértük, először az azt megelőző 34 évről meséljen.

Gyerekkor

Az európai történelem egyik legfájdalmasabb időszaka, a második világháború részben kitöltötte a gyerekkorát. „Óvodába csak egy napig jártam, és mialatt anyukám a közeli textilgyárban dolgozott, a nagymamám vigyázott a húgomra és rám. Az édesapám hegesztő volt, meg is tanultuk, hogy ha valahol hegesztenek, el kell fordítani a fejünket. Közel, a Szentendrei úton volt az iskola. Volt néhány gyerek a házban, de anyukám nem engedett le minket játszani az udvarra, amit azzal indokolt, hogy »itt vagytok ketten testvérek, játsszatok együtt«. Csillaghegyre és a Római-partra jártunk levegőzni. Tizenhárom éves koromig moziba sem mehettünk.”

Aztán jött a háború, ami alatt Óbudán laktak, a Flórián tér közelében. Édesanyja dolgozott tovább a textilgyárban, édesapja a fronton harcolt, három évet fogságban töltött, Ottilia már nem emlékszik, hol. „A háború alatt anyukám Maklárra vitt minket nagyjából két hónapra, mert a nagynénémnek ott lakott az anyukája, és ő is odavitte a lányát. Anyukám a pesti lakásban maradt a nagymamámmal. Eladta az arany fülbevalóját, hogy meg tudjon minket látogatni. A bombázás alatt Pakson is voltunk egy ideig, egy közelünkben lakó Kisgazda párti nő mondta anyukámnak, hogy el tud vinni a húgommal minket vidékre, ahol rendes családoknál rendes ennivaló van. Vonattal mentünk Paksra, de nem ugyanoda kerültünk, ami miatt sírtam. Makláron nem, de Pakson jártam iskolába, egy széket kellett magammal vinni, mert nem volt elég az iskolában. Ott azt hiszem, 2-3 hónapig maradtam.”

Javarészt azonban Óbudán vészelték át a háború emberpróbáló hónapjait. „Lovas kocsival jöttek az orosz katonák, az elején a parancsnoknak kerestek lakást és rámutattak a mi lakásunkra, de aztán továbbmentek, mégsem a miénket vették ki. Nem bántottak senkit, nem jöttek be a lakásokba. Amikor tovább kellett menniük, ott hagytak egy zsák sárgaborsót. Ezt a lakók elosztották maguk között, mindenkinek jutott 2, 3 vagy 5 kiló. Aztán délután visszajöttek, de nem szóltak semmit, hova lett a zsák.”

Nincsenek olyan emlékei, hogy éheztek volna, azt viszont felidézi, hogy a ház mögötti üres területről szedegették fel a marharépákat, amiből a nagymamája levest főzött. Arra is emlékszik, hogy a közelükben volt egy pékség, és előfordult, hogy már reggel 6-kor sorban állt kenyérért. „Mire rám került a sor, mondjuk, 11-kor, már túl keveset ért a pénzem és nem tudtam kenyeret venni – hoz egy emléket a háború utáni hiperinflációról. – Olyan is volt, hogy feküdt az úton egy döglött ló. Volt, aki odament, levágott belőle egy darabot és hazavitte. Én nem szeretem a lóhúst, nem nyúltam hozzá.”

Úgy emlékszik, áprilisban ment újra iskolába, akkor már nem kellett fűteni, előtte hónapokig szénszünet volt. Ez az időszak nagyjából egybeesett az ostrom időszakával.

Élete következő mérföldköve egy költözés volt. „’49 augusztusában költöztünk ki Dunaharasztira, akkor voltam 14 éves. Nagyon rossz volt ott nekem, Pesthez voltam szokva, nem ismertem a falusi életet. Eleinte nem volt víz, gáz és villany; egy ideig mi húztuk a vizet a kútról. Ott már csak a nyolcadik osztályt végeztem, egyébként mindig tanultam. Az általános iskola után a Széna térre jártam a Jurányiba, Közgazdasági Technikumba. A húgom nem járt középiskolába, mert nem volt annyi pénz, hogy még egy gyereket iskoláztassanak. Apukám három év után visszatért a fogságból. Először az anyukájához és a testvéréhez ment, akik a Nyugati pályaudvar közelében laktak, mert ezt a lakást ismerte. Aztán amikor hazajött, a MÁVAG-ban (Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak) helyezkedett el.”

Húgával, Györgyivel is találkozunk, épp látogatóba érkezik, hogy segítsen az aktuális nagytakarításban. A középiskolának köszönhetően Ottilia napjai nagy részét újra Budapesten töltötte. „Reggel 6.10-kor már ment a HÉV. Mindenféle útvonalat kipróbáltam, de mindenhogy hosszú volt az út.” Érettségi után az iskola az összes diákjának kerített munkahelyet.

Így került az iskolapadból a IX. kerületbe, a Vendéglátóipari Vállalat központjának munkaügyi osztályára, ahol 16 évet töltött. „Aztán ’56-ban szétlőtték a központot, emiatt a 150 munkatársat ideiglenesen különféle helyszínekre helyezték ki. Én az Üllői útra kerültem, egy cukrászüzembe, ott voltunk addig, amíg az új központ fel nem épült. Munkaügyis voltam. Sokat dolgoztam, sokszor vittem haza a munkát.”

A házasság

Felderül az arca, amikor kedves témája következik: „Amikor 1970-ben, 35 évesen férjhez mentem, a férjem azt kérte, hogy maradjak otthon, ne menjek dolgozni. Fél évig gyötrődtem, hogy belemenjek-e, vagy sem, végül döntöttem. A férjem a XX. kerületi KIOSZK-nak volt a titkára, ami a kisiparosokat tömörítette, és ő maga is kisiparos volt: vas- és fémesztergályos mester. Otthon, Erzsébeten volt a műhelye, ezért is volt jó neki, hogy én otthon voltam, ha szüksége volt valamilyen szerszámra vagy intézni valamit. Mivel a férjemnek a házban volt a műhelye, mindennap otthon ebédelt.”

A férje iránti mély szeretete valamennyi vele kapcsolatos történetét átszövi. Mint mondja, a jogosítványt például azért szerezte meg, hogy örömet szerezzen neki. Az egymásra találásuk nem mondható szokványosnak.

„Már Erzsébeten dolgoztam, a Dél-pesti Vendéglátónál, aminek sok üzlete volt: cukrászdák, presszók, éttermek. Az egyik presszó üzletvezetőnője egyszer bejött, hogy intézzek valamit neki és tudta, hogy lakást akarok venni, mert Erzsébeten épült éppen a KISZ-lakótelep, ahol megpályáztam az egyiket. Mondta, hogy van egy ismerőse, aki gyakran bejár a cukrászdába, ott tölti ki az adóbevallását; menjek el oda, és ő majd összehoz ezzel az emberrel. Elmentem, és ott volt ez a férfi, aki azt kérdezte, hova menjünk? Mondtam, hogy Erzsébeten belül sehova, mert ott engem mindenki ismer, nem ülhetek be egy cukrászdába, hogy másnap visszahalljam, hogy az Ottilia egy férfival találkozott. Ezért a Vörösmarty téren, a Gerbeaud cukrászdában kötöttünk ki. Két nap múlva találkoztunk újra, és mondta, hogy akkor most ő választ. A Mátyás Pincét javasolta, mire mondtam, hogy jó, mert az nem hozzánk tartozott, ott nem ismertek. Leültünk, halászlevet és rántott halat ettünk tartármártással, amihez debrői hárslevelűt ittunk. Kérdezte, hogy van-e most nekem valakim. Mondtam, nem. Akkor legyek a felesége. Mondtam, jó. Ez volt a második találkozásunk. Azt se kérdezte, hány éves vagyok, én meg nem mondtam.”

A férje akkorra már elvált az előző feleségétől, a Mátyás Pince-beli randevú után kevesebb mint két hónappal megesküdtek. Harmincnyolc évet éltek együtt. Ez idő alatt Ottilia többször megkérdezte tőle, hogy „honnan tudtad, hogy én jó leszek feleségnek? Azt válaszolta, hogy ahogy rám nézett, tudta.”

Ahogy a kezdetekkor, utána is sokat jártak Tihanyba, ahol a férjének volt egy 600 négyszögöles, gyümölcsfákkal teli telke. „Azelőtt nem nagyon ismertem a Balatont. Létezett egy »filléres gyorsvonat«, ami csak vasárnap járt, gyerekként egyszer azzal jártam a Balatonon. A férjemmel az őszibarack érésének idejére már megesküdtünk.” A nyaralót felújították, Ottilia pedig nyaranta kiadta a felső szintet.

Végül négy évig maradt otthon, majd a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnál lett munkaügyi vezető. Legtöbbször az országszerte frissen átadott szállodák megnyitására kellett elutaznia, leendő dolgozókat vett fel, ellenőrizte, minden rendben zajlik-e. „Volt olyan, hogy meg kellett néznem egy szállodát például Zalaegerszegen, amit a vállalat meg akart venni. Elmentem, és ilyenkor ott is aludtam. Olyan is volt, hogy kiküldtek külföldre, például Grazban volt minden évben egy vásár. Aztán egy idő után elegem lett, és

mondtam, hogy a férjem nélkül egy lépést sem teszek többet. Erre a vállalat kettőnknek vette meg a jegyeket vagy őt tették meg sofőrnek. Így már újra mentem.”

Ottilia 1990 decemberében ment nyugdíjba.

Utazni a vasfüggöny mögül

Nem csak a munkája miatt volt sokat úton. Lánykora óta szeretett utazni, már amennyire ezt a rendszer lehetővé tette. Külföldre csak háromévenként lehetett kijutni, belföldön bármennyit utazhatott. A férjével minden évben kétszer Hajdúszoboszlóra, Gyulára vagy Hévízre mentek gyógyfürdőbe; az évek során pedig eljutottak Jugoszláviába, Horvátországba, Olaszországba, Csehszlovákiába. „Voltunk Rómában, Velencében, Firenzében, Karlovy Varyban. Sok helyre még lánykoromban jutottam el, ’56 után lehetett utazni, egy egyedülálló barátnőmmel fizettünk be utazási irodákhoz, és azért, hogy el tudjak menni ilyen utakra, több munkát vállaltam. A vendéglátónak volt például egy halásztanyája a Római-parton, és szombat–vasárnap kenyeresként dolgoztam ott, én vittem ki a kenyeret azoknak a vendégeknek, akik halászlét rendeltek. Vagy munkaidő után elmentem egy presszóba mosogatónak.”

A férjével kalandoztak tovább és akkor már maguk szervezték az utakat. Ottilia szerint fantasztikus életük volt, nagyon szabadon élhettek. Aztán a férjének lett egy hangszalagbénulása, bevitték a kórházba és már nem gyógyult meg, 2007. október 21-én meghalt. A papírra végül tüdőgyulladás került. „Az tragédia volt” – mondja halkan Ottilia. Utána még 8 évig lakott egyedül a lakásban, ahol nem érezte jól magát. „Örök életemben félős voltam, hogy jön a betörő.”

„Itt szeretnék venni egy lakást”

Már egy évtizede egy csinos kis lakásában él az idősek otthonában. Egy ismerőse lakott itt, nála akart érdeklődni, milyen az élet az otthonban, de mivel sosem vette fel a telefont, Ottilia inkább felült egy buszra és odautazott. Ekkor volt 78 éves, még aznap felvették. „Eladtam minden ingatlant, a tihanyit is, az unokaöcséim az egyikhez megkapták a kulcsot, aztán ideköltöztem.”

Egy egyszobás lakást választott az otthon egyik kellemes szárnyában. Jól érzi magát, de szerinte azokról, akik családi nyomásra költöznek be egy otthonba, ugyanez már nem mondható el.

„Akiknek azt mondják, hogy jó lesz neked egy 2×3 méteres szoba is, azoknak nem jó. Nagyon sokan nem tudják ezt megszokni.”

Az idősek otthonában is előbújt belőle a munkaügyes: „Az embereket segíteni kell, elvinni, megmutatni, mi hol van. Sok megbízásom lett, 380 embernek voltam a közös képviselője, voltam ételkóstoló is, négyen kóstoltuk ebéd előtt fél órával az ételt; hogy kell-e még főzni azt a pörköltet, vagy nem. Benne voltam az étlapkészítésben is, A, B, C , D menüt állítottunk össze. Aztán egy igazságtalanság miatt lemondtam.”

Amikor nála jártunk, épp nagyon fájt a lába, ezért nem járt le reggelizni, felhozták neki az ételt. Napközben többnyire olvasott, Danielle Steel a kedvence, mind a 94 könyve jött vele az idősek otthonába. Délutánonként az udvaron sétált segítséggel, amire azért volt szükség, mert már többször megbotlott a járókeretével és elesett. Napközben tévét nézett, beszélgetett; az intézeten kívülre a mozgással kapcsolatos bizonytalanságai miatt már nem szívesen járt ki.

Noha a debrői hárslevelű élete egyik legjelentősebb pillanatában statisztált mellette, ma már nem fogyasztja. „Mindennap meg kell innom egy deci bort a vörösvérsejtek miatt, ezért ma már jobb bort iszom. De a debrői hárslevelűre mindig emlékezni fogok.”