Ez a séfek Babylonja, a vacsoracsaták Waterlooja, az igazi kokainos Mackó

A professzionális konyha nyomása mostanában hálás téma, az utóbbi időben készült erre alapozva bőven film (Forráspont), sorozat (A mackó), és kosztümös romantikus dráma is (A szenvedély íze), de egyik sem volt az a mindent kilapító hidraulikus prés, ami a mexikói La Cocina. A Magyarországon előszeretettel játszott Arnold Wesker-darab, A konyha adaptációjában először felszeletelnek, aztán kiklopfolnak, majd bepaníroznak, aztán forró olajba dobnak, azután megrágnak, megemésztenek, és közben még úgy üvöltöznek velünk a világ igazságtalanságáról, mintha egy civil szervezet különleges alakulatának kiképzésén lennénk. Ez a séfek Babylonja, az igazi kokainos Mackó, a vacsoracsaták Waterlooja. Sajnos nem tudok egyelőre még úgy írni róla, hogy ne tűnjek futóbolondnak.

A La Cocina spanyol címe fontos, nemcsak azért, mert egy rendkívül tehetséges mexikói rendező, Alonso Ruizpalacios készítette, hanem azért is, mert mexikóiakról is szól: többek között azokról a szürke féllegalitásban, azaz szinte rabszolgamunkában tartott konyhai alkalmazottakról, akik egy nem túl emlékezetes New York-i étteremben dolgoznak, a Times Square kellős közepén. Ahogy a filmben is elhangzik: nem az a hely, ahova a gasztronómiai élmények miatt mennek az emberek, inkább olyasféle, ahol a turisták lefotózzák az otthoniaknak, hogy milyen drágán vettek New Yorkban maguknak egy adag homárt. Ide érkezik a film elején a kinézetre nagyjából tizenkét éves mexikói Estella (Anna Díaz), hogy beálljon a hepciás távoli rokona, Pedro (Raúl Briones) mellé dolgozni a The Grillben. A hepciás rokon viszont egy zsebforradalmár, és igazi bajkeverő, aki előző este összeverekedett az egyik kollégával, teherbe ejtett egy pincérnőt, Juliát (Rooney Mara), és talán köze lehet ahhoz, hogy előző este eltűnt nyolcszáz dollár az egyik pénztárgépből.

Pedro és Julia kettőse az, akik körül a La Cocina pályára áll, és Ruizpalacios akár két ember beszélgetésébe is olyan magas szintű kreativitást és vizuális invenciót visz, hogy nincsen két ugyanolyan beállítás, ugyanolyan kép, ugyanolyan kameramozgás, a fekete-fehér pedig egyáltalán nem tűnik modorosságnak, hanem inkább egy régebbi, elemeltebb történetmesélés eszközének. Az egyik pompás jelenetben Lee Hazlewood szól, miközben a talán szerelmesek éppen homárral töltik fel lassított felvételben az étterem tartályát – ha annál a jelenetnél a szemünket forgatjuk, akkor talán jobb is lesz majd ott abbahagyni, mielőtt eláraszt minket a kendőzetlen szentimentalizmus, és egyenes beszéd.

Szerencsére ezt a jelenetet az alkotók is megosztották:

Azért egyenes beszéd, mert a La Cocina kifejezetten beszél, okít, kioktat és addig veri a fejünkbe a mondandóját, amíg a klopfolót érezzük a fejünkön. Wesker eredeti darabja is arról szól, hogy különböző népcsoportok tagjai próbálnak meg extrém körülmények között együttműködni, abban a konyhában, ami Európa olvasztótégelye. Ruizpalacios átrakta az egész cselekményt New Yorkba, az a város pedig egy kulcs ahhoz, hogy kinyíljon a világ: a The Grill konyhájában vannak albánok, marokkóiak, dominikaiak, félig mexikóiak, amerikaiak. Egy jelenetben addig vágnak különböző nyelveken káromkodásokat egymás fejéhez, hogy a néző azt gondolhatná, hogy a jelenet akár a végtelenségig is tarthatna.

A különböző népek pedig mind, egytől egyig dühösek. Dühösek a másikra, arra, aki alattuk van a ranglétrán, és arra, aki dirigál nekik. Utálják a minden hájjal megkent tulajdonost (Oded Fehr, a Múmiából), akitől a fizetésüket és egy zöldkártya ígéretét kapják, és utálják a friss húst, akit bárhova beoszthatnak, csak hozzájuk ne. A La Cocina egyik legkegyetlenebb részlete, hogy a mexikói Michelin-csillagos étteremben dolgozó, frissen érkezett Estella maximum arra jó, hogy csirkemellfilét rántson ki sorozatban – ezzel a keserű érzéssel talán a Magyarországról kivándorlók is találkoztak már. De a rendszer mégis működik, hiába kapálózik mindenki, hiába akadékoskodik, hiába forranak az indulatok, a kizsákmányolásnak csak tényleg egy forradalommal lehet vége. Nemhiába emlékeztet a La Cocina második felében a száz évvel ezelőtti szovjet filmekre, amikben nem személyek, hanem nagybetűs ideák léteznek csak.

Az első felében pedig egy katasztrófafilmre. A The Grill egyik legsúlyosabb déli műszakát követhetjük végig virtuóz lendületben, olyan kameramozgással, mintha a szemünk előtt zuhanna össze a komplett vendéglátóipar, és egy különösen kitartó operatőr maradt volna a világon, hogy megörökítse. A mackóban is ismert, mindig zizegő rendelésfelvevő itt is egy soha be nem kussoltatható zavar az erőben, de erre még rájönnek olyan, egyre szürreálisabb részletek, mint egy összevérzett fogás, egy apokaliptikusan elromló kólaautomata, és a sok-sok önérzetes, önző, csak a saját csőlátásában létező munkás, aki a legjobbat akarja nyújtani, és nem érdekli, ha a másiknak ez a legrosszabbal jár. A La Cocina sok, nagyon sok, túl sok, de nem minden ok nélkül: ha nem élnénk át az első fél világvégéjét, akkor nem tudnánk értékelni azokat a csendes pillanatokat, amikor a munkatársak elszívnak egy cigit, és nagyokat fantáziálnak egy másik életről.

De ilyen színészekkel, mint a ‘48-as forradalmárnak is beillő, amúgy rettenetesen idegesítő, dacos, temperamentumos figurát alakító Raúl Briones, vagy a mindig mindenben megbízhatóan jó Rooney Mara minden alkalommal lehorgonyozzák a legnagyobb vizuális ötletbörzét is. Ruizpalacios pedig tényleg a filmkészítés minden létező megoldását beletuszkolja a filmjébe, legyen szó szaggatott lassított felvételről, gigantikus hosszúságú kamerázásról, megváltozó képarányról, csak drámai csúcspontokban felbukkanó színekkel. A La Cocina egyértelműen legszebb jelenete is ennek köszönhető, amikor hirtelen elárasztja a vásznat egy alapszín, és minden minőségellenőr legnagyobb döbbenetére még egy pillanatra azt is láthatjuk, hogy ebben az absztrakt világban hogyan kerül sperma a marhahúsra – miután egészen szindbádi snittekben közelről is megnézhettük.

A mexikói rendező eddig sem fukarkodott az ötleteivel, az ezeréves mexikói múzeumi kincsek elrablásáról szóló Museóban volt abszurd kocsmai verekedés, feszült heist, és hülye humor, a Netflixen is elérhető, dokumentumfilmnek tűnő Zsarufilm pedig látványos műfaji hajtűkanyart vett a felénél. A La Cocina viszont vizuálisan olyan tömény, mintha a harmincas évek amerikai romantikus filmjeiből egymásra rétegeztek volna többet, és egyszerre néznénk. Egy filmtörténeti mille-feuille. Nem mindenkinek való.

A La Cocina bemutatója a berlini filmfesztivál versenyprogramjában volt. Egyelőre még nem tudni, bemutatják-e Magyarországon, vagy esetleg egy streamingoldal vásárolja meg.