Hodosán Róza: A besúgóban minden olyan, ami nem történhetett meg

– Wim Wenders német filmrendező mondta azt, hogy a magas filmművészet soha sem fogja tudni feldolgozni a történelmet, mert olyan esztétikai követelményei vannak, amik meggátolják, hogy őszintén nyúljon ezekhez a témákhoz. Amikor megnéztétek A besúgó című sorozatot, ti ráismertetek azokra a '80-as évekre, amikben éltetek? – kérdezte Veiszer Alinda Hodosán Róza szociológust és Rainer M. János történészt e heti műsorában (amelyet egy jelképes összegért itt tud megtekinteni).

Hodosán Róza válaszolt először, akit annyira felbosszantott az első rész, hogy a többit meg se akarta nézni. Annyiból rá lehetett ismerni szerinte, hogy jók voltak a díszletek és a jelmezek, és ugyan nem várja el egy játékfilmtől, hogy visszaadja pontosan azt, ami történt, azt igenis elvárja, hogy legalább olyan eseményeket mutasson be, amik megtörténhettek volna. Ezzel szemben szerinte

A besúgóban minden olyan, ami nem történhetett meg.

Alinda kérdésére, hogy mondjon példákat, Hodosán az ellenzéki tevékenységet és a besúgó működését említette. Az ellenzék szerinte soha nem volt „bulizó, vezérekből álló, KISZ-esekkel bratyizó” társaság, semmilyen mozgalmi jellege nem volt az ellenzéknek. Voltak egyetemi előadások, tartottak szemináriumokat, de a bulikon buliztak, és nem voltak vezérek.

Rainer egyetértett a Wim Wenders-idézettel: a fikció az fikció, nem pedig dokumentumfilm. Ennél a sorozatnál viszont azért nehezebb a helyzet, mert a rendkívül hatásos főcím a korabeli zenével és a kort megidéző montázzsal olyan látszatot kelt, mintha ez lenne, ez lett volna a valóság. A történelmi pontatlanságokhoz annyit tett hozzá: megérti, hogy az állambiztonsági szervezet működését ki kell élezni, de egyszerűen „ez nem így ment”.

Olyan, hogy egy vonaton valaki egy kiszemelt ügynök mellé ül, aztán áthívja az étkezőkocsiba, ez totál abszurd.

Ugyanis a beszervezéseket mindig hivatalos helyiségben végezték, körültekintő tippkutatás alapján tanulmányozták az illetőt, és olyan helyzetbe hozták, ami a lehető legmesszebb van a komfortzónájától. Ez nem az étkezőkocsi. Nem lehetett összekeverni a dekonspirált (nyilvános) teret a hivatalos térrel.

Hodosán elismerte, hogy nagyon sok ember esett áldozatul besúgásnak, de nem olyan, akinek volt egy beteg testvére, erről szerinte szó nem volt. Ezt saját példáján keresztül ismertette: asztmában szenvedett, és a legdrágább angol gyógyszert kapta, annak ellenére, hogy köztudottan ellenzéki volt.

Rainer azt állította, a zsarolás, a presszió alapján történt beszervezés alapja általában egy vétség, egy konkrét cselekmény volt. Mondjuk közlekedési balesetet okozott valaki, üzemi lopáson értek egy ott dolgozó embert. Ilyenkor azt mondták neki, hogy „Nézze, itt megütheti nagyon a bokáját, ha meg tudunk egyezni itt valamiben, akkor tehetünk valamit azért, hogy ezt megússza.” Egyébként is, a zsarolás alapján történő beszervezés, amennyire Rainer a saját kutatásai alapján fel tudta mérni, csupán kisebbsége volt a hálózati személyeknek, a többieket inkább meggyőzték. Amennyiben viszont történt zsarolás, arra lehetett nemet mondani. Rainer ezt egy Egyiptomba készülő mérnök példájával illusztrálta, akit megfenyegettek, ha nem jelent a vele utazó magyarokról, akkor „lehet, hogy nem fog tudni elutazni a következő repülővel.” A mérnök nemet mondott, és mégis engedték elutazni.

A filmnek szerinte ezt nem kell egy az egyben tükröznie, az életben mindez sokkal unalmasabban, sokkal bürokratikusabban, szolgálati tankönyvek alapján ment. Ezekben például benne volt, hogy nem szabad megfélemlíteni, mert az nem célravezető, rontja a hatékonyságot.

A két vendég abban is egyetértett, hogy se „bokorban bujkálós megfigyelősdi”, se magnóról történt lehallgatás nem volt a besúgók részéről. Főleg, hogy ez utóbbi operatív cselekménynek számított, ami élesen különvált a besúgók munkájától. Itt Hodosán azt állította, a besúgók vagy írásos jelentést készítettek, vagy találkoztak a tartótiszttel, aki aztán leírta a jelentést, amit közvetített az Operatív Bizottságnak.

A besúgók csak egyszerű besúgók voltak, nem hallgattak le, nem követtek, nem figyeltek.

Az ellenzéki tevékenység bemutatásában is komoly hiányosságokat találtak. Hodosán szerint ők nem „papoltak a demokráciáról”, mint annál a röplapnál, amin annyi állt, hogy legyen demokrácia. Ilyeneket ugyanis nem kellett mondani, mindenki tudta, hogy ezt szeretnék: az ellenzék ennél mélyebb szintű értelmiségi munkát csinált, elemzett, és stratégiát alkotott. Tehát az olyan típusú akciók, mint amik a sorozatban vannak, hogy arról vitatkoznak a KISZ-esekkel, hogy mi a szocializmus értéke, vagy amikor a főszereplő előadásokat tart a demokráciáról, az szerinte „vicc kategória”.

Alinda arra is rákérdezett, hogy veszélyes-e egy ilyen típusú játékfilm olyan szempontból, hogy átalakíthatja a történelmi emlékezetet. Hodosán nagyon dehonesztálónak tartja a sorozatot az ellenzéki mozgalomban résztvevők szempontjából, és ismét felhozta, hogy a valóságban az ellenzékben dolgozó embereknek teljesítménye volt, a sorozatban lévőknek viszont „nulla teljesítményük van, beszélnek hülyeségeket a levegőbe.”

Rainer azt hozta fel, hogy a sorozatban az egész ellenzéki mozgalomnak a nyolcvanas évek közepi egyetemista korosztály az avantgárdja, amit egy nagyon súlyos tévedésnek nevezett. Összességében sajnálja, hogy nem sikerült megidézni hitelesen ezt a méltatlanul elfeledett időszakot.

Alinda utolsó kérdésében arra kereste a választ, vajon miért lett ennyire elfeledve ez a korszak. Megemlítette azt, hogy talán a békés és jogszerű átmenet, amely „szabad elvonulást biztosított a kommunista időszak politikai elitjének” olyan morális deficitet okozott, ami nagyon terhelte az új demokráciát. Rainer szerint viszont nem azok a felelősek, akik elvonultak, ők ugyanis már „nem foglalkoztak semmivel”. Az igazi felelősség szerinte az új politikai elitet terhelte és terheli most is, amelyik a saját kérdőjeleit próbálja elfedni, miszerint 1990-ig nem csinált semmit, hanem csak megélte a rendszert.

Ezzel szerinte önmagában semmi baj nincs, de nem lenne szabad azokat eltüntetni, akik viszont tettek valamit, akik felemelték a szavukat a jogsértések ellen. Szerinte Magyarországon 1990 óta a demokratikus ellenzék történetét szisztematikusan el akarják tüntetni, át akarják értelmezni, hovatovább, ma az a nemzeti konzervatív történetpolitika egyik kedvenc állítása, hogy a demokratikus ellenzékiek voltak tulajdonképpen az igazi kollaboránsok. Szerinte

ezek szemenszedett hazugságok.

Ezzel szemben tűnik fel az ellenállás egyetlen központja, a Bibó István szakkollégium, akiknek tagjai nagyon tisztességes, rendes fiatalemberek voltak, csak jót tud mondani Rainer az akkori önmagukról. De az, hogy ők találták ki a rendszerváltást, az egy vaskos hazugság, és zárójelbe teszi az egész történetet, aminek ők egy késői szakaszán csillogó szemű hallgatói voltak.