Gyakorlatilag együtt élünk, együtt lélegzünk a függőkkel a nap 24 órájában

„Nem tudnék visszafordulni, korábban csak pusztításról szólt minden. Azt hittem, minden ász a kezemben van, de egyszer csak elfogytak a lapok. A valóság nem mindig találkozik az elképzeléseimmel, de felemelő az az érzés, amikor a nap végén azt tudom mondani, hogy ma sem cuccoztam. Végre teszem a dolgom” – mondja Ádám, aki egy évvel ezelőtt csinálta végig a Boldog Gellért Szakkórház hat hónapos rehabilitációs programját, de azóta is visszajár az ülésekre.

Ádámmal egy csoportfoglalkozáson találkoztunk, a gyűlésen azt mesélte társainak, hogy a terápia második napján haza akart menni. A rehabnak köszönhetően azonban végül egyenesbe jött. Nem hazudik, rendbe hozta a kapcsolatait (nem mindet, csak azokat, amiknél úgy érezte, van erre nyitottság és lehetőség), megnyugodott, és végre úgy kel fel az ágyból reggel, és tér nyugovóra este, hogy tudja, aznap sem manipulált és bántott meg senkit.

Ádám azon felépülő függők közé tartozik, akiknek sikerül felhagyniuk a szerhasználattal.

„A hozzánk érkező függők egyharmada abbahagyja a terápiát, mert túl keménynek tartja”

– mondja Petke Zsolt addiktológus pszichiáter, a Boldog Gellért Szakkórház stratégiai igazgatója, az addiktológiai osztály vezetője. Ám ha valaki egyszer kilép az ajtón, akkor fél évig nem próbálkozhat újra. Petke Zsolt azt mondja, ezt a szabályt azért vezették be, mert a ki-be járkálás veszélyezteti a bentlakó betegek felépülését.

Petke Zsolt és Bélley Csaba (becenevén Csubi) terápiásprogram-vezető szerint azért is volt szükség megreformálni a kórház addiktológiai osztályának működését, mert Budapest környékén nincsenek jó rehabok, pedig szükség lenne rájuk. „Mivel az intézmény igazgatóságának is prioritás az addiktológiai ellátás fejlesztése, így erős hátszéllel tudták támogatni a terveinket. Azt mondták nekünk, azt csinálunk, amit jónak látunk, és kapunk hozzá pénzt, paripát, fegyvert” – emlékezik vissza Petke Zsolt.

Annyi gyógyszert adtak az addiktológián fekvő betegeknek, hogy a büféig nem tudtak elsétálni

A Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz tartozó kórház a fővároshoz közeli Pomázon található, a világos színű, renovált épületeket a természet veszi körül. A közelben egy zöld tisztás fekszik, aminek – mint később megtudtuk – Felépülő Liget a neve. Ugyanis minden páciens, aki végigcsinálja a terápiát, ültethet egy fát a tisztáson.

Petke Zsolt szerint az egészségügyben jól ismert „kaszárnyaszemlélettel” ellentétben a Boldog Gellért Szakkórházban a vezetőség teret ad a szakmai elképzeléseknek. „Nincs más olyan kórházi rehabilitációs osztály, ahol nem fentről érkeznek az utasítások arról, hogyan dolgozzanak. Majdnem mindent meg tudunk valósítani, amiről úgy gondoljuk, hasznos lehet. Jönnek hozzánk önsegítő közösségek csoportfoglalkozásokat tartani, a kliensek kipróbálhatják a színházterápiát, de szerveztünk már sziklamászást és jógát is. A közösségi szemléletet próbáljuk napról napra erősíteni. Azt a mentalitást, hogy aki végigcsinálja a terápiát, az a mi emberünk marad a rehab után is. Ez egyébként minden jól működő rehabilitációs központban így van.”

Petke Zsolt több mint tíz évig volt a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet osztályvezető főorvosa. Két évvel ezelőtt keresték meg a pomázi intézettől, hogy legyen a kórház addiktológusa félállásban. „A felkérést azzal a feltétellel vállaltam, hogy olyan addiktológiai osztályt hozhatok létre, ahol a fókusz a közösségi szemléleten, az önismereten, a személyiség és a kapcsolatok fejlesztésén van.”

A felújított részlegek 2023 áprilisában nyitottak meg, Petke Zsolt öt felépülő függő társával, azaz saját élményekkel bíró segítővel, egy pszichológussal, egy orvossal és egy nővérrel kezdte el a közös munkát. Az addiktológiához tartozó osztályokon nyolcvan férőhely van. „A krónikus betegeket áthelyeztettük, és elengedtük azokat a függőket, akikben nem volt meg a hajlandóság, az akarat a változásra. Furcsa érzés fogott el, amikor először jártam a kórházban. Csak hónapokkal később jöttem rá, miért. Hiába van a Boldog Gellért szép helyen, mégsem látni egyetlen függő klienset sem az udvaron: annyi gyógyszert adtak az addiktológián fekvő pácienseknek, hogy a büféig nem tudtak elsétálni” – teszi hozzá Petke.

Csak azzal állunk szóba, aki személyesen jelentkezik

A pomázi szakkórházban két addiktológiai részlegen folyik a terápiás munka. „Az emeleten vannak azok a páciensek, akik az intenzívebb, fél évig tartó rehabilitációs programot vállalják. A kliensek nem mehetnek haza, csupán gyűlésekre járhatnak el három hónap után, de annak is szigorú szabályai vannak. A betegnek le kell adnia egy kérvényt, és csak azután vehet részt csoportfoglalkozáson a városban, ha azt jóváhagytuk. Telefonálni is csak két idősávban tudnak, egyébként a segítőszobában kell leadniuk a mobiljukat, hogy ne zavarja őket a terápiás munkában” – részletezi a stratégiai igazgató, és azzal folytatja, hogy ezzel szemben a másik részlegen egy jóval kötetlenebb rendszer van érvényben.

„Az ott lévő páciensek hétvégenként hazamehetnek, és csak a hétköznapokon tartott csoportfoglalkozásokon kell részt venniük. Ez kevésbé hardcore, mint a másik, amit kevesebben is vállalnak. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy egy-két hónap után a betegek jó része igényli az intenzívebb terápiát, mert látják, hogy nem lesz elég nekik a három-négy hónapos kezelés.”

Alapvetően a páciensen múlik, melyik terápiát kezdi el, de felvételkor a terápiás munkatársak mindig tesznek javaslatot arra, hogy ők mit látnak jónak. „A kliensek személyes motivációja a legfontosabb a terápia elkezdéséhez, ezért csak olyannal állunk szóba, aki magától fordul hozzánk segítségért. Hiába telefonálgat ide az anya, a nagynéni, a főnök, a rendőrség, hogy valakit vegyünk fel. Az illetőnek személyesen kell bejelentkeznie telefonon, és elmondania néhány mondatban, hogy milyen problémája van. Ezután leülünk vele személyesen is beszélni, átbeszéljük a lehetőségeket, illetve a terápia menetét” – mondja Petke Zsolt.

Arra vár, hogy valaki megjavítsa

A felépülő függőknek szigorú napirendet kell betartaniuk: percre pontosan meg van adva, mikor reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak, sétálnak és takarítanak. „Ez kegyetlenül hangzik, de az itt élők nem mehetnek be a szobájukba délután négyig. Nálunk nincs szobában üldögélés, a kliensek rá vannak kényszerítve arra, hogy kapcsolódjanak a többiekkel, legyenek közösségben.

Nagyon fontos, hogy a magányos, elszigetelődésre hajlamos függőt kibillentsük ebből az állapotból”

– mondja Bélley Csaba, aki a kilencvenes években intravénás szerhasználó volt. Csubi 2003 óta tiszta, és már több éve segédkezik sorstársainak a felépülésben.

Petke Zsolt azt mondja, a rutinok és hétköznapi feladatok az önfejlesztés fontos elemei, amik az infantilis személyiségből egy önálló, felelősségteljes felnőttet faragnak. „Ez az út onnan indul, hogy rendben tartják a szobájukat, fogat mosnak reggel, bevetik az ágyukat és időben érkeznek az ülésekre. Csubiék is gyakran hangsúlyozzák ezeknek a kereteknek a fontosságát. Tulajdonképpen az időnk nyolcvan százaléka azzal telik, hogy a kliensek próbálják túlfeszíteni ezeket a kereteket, amit mi nem hagyunk.

Számukra ez egy fél éven át tartó háború, mert másra vágynak, és sokszor csak azután látják meg a napirend hasznát, miután kikerültek.”

Az addiktológiai osztályt működtető csapat jelenleg harminc függővel dolgozik együtt, akiknek biztosítják a szakorvosi ellátást is akkor, ha az indokolt. „Egyesek hajlamosak úgy tekinteni a rehabra, mint egy wellnessre. Azonban ha a klienseket elengedjük különböző, egyébként halasztható vizsgálatokra, beavatkozásokra, akkor kiesnek a terápiából, és nem azzal foglalkoznak, amire szükség lenne. Ez egy nehéz része a munkánknak, de néha muszáj azt mondani, hogy ez a problémád most nem olyan sürgős, de a függőséged igen” – mondja a stratégiai vezető.

Bélley Csaba szerint azért is kockázatos függőséggel küzdő embereket orvosokhoz küldözgetni, mert ahol orvos van, ott előbb-utóbb gyógyszer is lesz. „Én ezt orvosfétisnek hívom, de benne van a felelősség eltolása is.

A függőben nem tudatosul, mit kell tennie ahhoz, hogy felépüljön, mi az ő része, az ő felelőssége. Csak arra vár, hogy jöjjön valaki, aki megjavítja.

Egy orvos, aki a kezébe nyomja a receptet és megmondja neki, hogyan tud kijózanodni anélkül, hogy gyökeresen meg kelljen változnia. Neki ne kelljen bevonódnia, ne kelljen magával küszködnie.”

Nincs olyan, hogy ők meg mi, hisz ugyanonnan jövünk

A Boldog Gellért Szakkórházban tizennégy terápiás munkatárs segíti az addiktológiai osztály betegeinek felépülését.

„Együtt eszünk, a foglalkozásokon is közösen veszünk részt, gyakorlatilag együtt élünk, együtt lélegzünk velük 24 órában. A terápia egy érzékeny folyamat, és a rendszerünknek köszönhetően a kliensek minden rezdülésére tudunk reagálni.

A munkánk érzelmi teherrel is jár, ezért is ülünk le heti egy alkalommal átbeszélni a történteket. Emellett rendszeresen tartunk szupervíziót, stábértekezleteket, napi átadókat, illetve azokon a napokon is bent vagyunk, amikor a felvételi interjúk vannak” – fejti ki Bélley Csaba, aki szerint nem új keletű felépülő függőket bevonni a terápiás munkába.

„Ez egy bevett formula a hazai, főleg a Pécs környéki rehabilitációs otthonokban is. A terápiás munkatársak is megosztják a tapasztalataikat, a mi felépüléstörténetünk is jelen van a terápiás térben. Mi is a közösség részei vagyunk, ezért is fogalmazhatunk úgy, hogy nincs olyan, hogy ők meg mi. Csak mi vagyunk, mert ugyanonnan jövünk.”

Petke Zsolt szerint ez a modell azokon a kórházi rehabilitációs osztályokon nem tudna működni, ahol a törzset a profi szakemberek adják, és a saját élményekkel rendelkező kollégák pedig csak mellékszereplőként vesznek részt a rehabilitációban. „A Boldog Gellértben mi ezt megfordítottuk. A terápiás munkatársak végzik a munka nagy részét, az orvos és a nővér pedig csak akkor lép be a terápiába, ha feltétlenül szükséges.

Az a meggyőződésünk, hogy a felépüléshez maximum húsz százalékban van szükség orvosi tudásra, a többi a közösség erején, valamint a páciens akaratán és hozzáállásán múlik”

– teszi hozzá Petke Zsolt.

A függőt le kell választani a családjáról

Az addiktológiai osztályon élő betegek havi egyszer találkozhatnak a családjukkal. A hozzátartozókat az osztály munkatársai hívják meg, és a menetrend általában úgy néz ki, hogy délelőtt tízkor tartanak egy közös csoportfoglalkozást. Ezután a kliensek lemehetnek az udvarra, ahol két-három órán át beszélgethetnek a rokonokkal, feleségekkel, férjekkel, gyerekekkel.

„Az a meggyőződésem, hogy a függőt le kell választani a családjáról, mert az az a közeg, ahol függővé vált. Muszáj abból kikerülnie, hogy megtanuljon felelősséget vállalni önmagáért. A családtagok ezt nehezen értik meg. Ugyanis felhatalmazva érzik magukat arra, hogy a függő helyett döntéseket hozzanak, a függő útját abajgassák, úgy vélik, ők jobban tudják, mi jó neki. Konferenciákon is beszélünk arról, hogy

az egészséges családok és a függő családok között az a különbség, hogy az egészséges családban mindenki a maga ügyeit intézi. Ellenben a függő családokban mindenki a másik dolgával van elfoglalva.

Az a tapasztalat, hogy ha ezen sikerül változtatni és a páciens megerősödik, elkezd saját magára és az ügyeire koncentrálni, akkor ezt a folyamatot szép lassan a hozzátartozók is lekövetik. A hozzátartozói csoportokban is mindig elhangzik az, hogy úgy tudnak segíteni, ha ők is változtatnak. Ezért is tanácsoljuk, hogy rendszeresen járjanak el a családtagoknak szervezett gyűlésekre, mégis az érintettek körülbelül tíz százaléka veszi ezt komolyan” – mondja Petke Zsolt.

Emellett Bélley Csaba szerint a változás útjára lépő függők csak akkor válnak úgymond „elérhetővé”, ha hátrahagyják azokat a kapcsolatokat, amik a függőség miatt romlottak meg. „Terhelt, elmérgesedett viszonyrendszerekből érkeznek ide, amik lehet, hogy már az aktív szerhasználat előtt sem voltak rendben. Ezek a sokszor kodependens viszonyok olyan erős érzéseket generálnak, hogy

ha a kliensek és a hozzátartozók között napi kapcsolat van, akkor elérhetetlenek maradnak, mert a turbulens érzelmi kavalkád elvisz minden figyelmet és energiát.

Ez a leválasztás ebből a szempontból is fontos. Így a kliens is képes tartani egy érzelmi távolságot, hiszen csak így van esélye megfigyelni a kapcsolatait, valamint a saját működését ezekben a viszonyrendszerekben” – fejti ki terápiásprogram-vezető.

Csináld, különben belehalsz

Azok a kliensek, akik végigcsinálják a terápiát, távozáskor kapnak egy úgynevezett dögcédulát, amin az áll: tarts a győztesekkel. „A felépülés tulajdonképpen egy hosszú éveken át tartó kemény küzdelem, és ezt a harcot az életünk végéig folytatni kell, a kórház falain kívül is. Ennek a dögcédulának az az üzenete, hogy csináld, mert különben belehalsz, és szerintem az összetartozás, az idetartozás szimbóluma is” – mondja Bélley Csaba.

Emellett felírhatják a nevüket a dicsőségfalra is, aminek a koncepcióját Bélley Csaba szerint még a legelső kliensek egyike találta ki. „Még zajlott a felújítás az emeleten, és volt egy képkeret, ami csak kallódott a folyosón. Már itt lakott egy függő srác, aki abszolút nem volt motivált, nem igazán tudott mit kezdeni magával. Két nap után bementem hozzá és a kezébe nyomtam az üres keretet, hogy kezdjen vele valamit, töltse meg tartalommal. Egy darabig csak forgatta a kezében, majd kitalálta, hogy legyen egy dicsőségfal, amire mindenki felírhatja a nevét, aki végigcsinálta a rehabilitációs programot. Végül az ő neve is felkerült a dicsőségfalra, ami azóta is ott lóg a csoportszobában.”

A függőségekkel korábban egy öt részből álló sorozatban foglalkoztunk a Telexen, amikben a következő témákat érintettük:

• Első rész: Az addikció nem választás, hanem válaszreakció az emberi szenvedésre
• Második rész: Együtt sírtam az alkoholbeteg klienssel, aztán továbbküldtem a háziorvosához
• Harmadik rész: Nem vagyok függő, én nem a kocsmában iszom
• Negyedik rész: Függőkön segítenek, mert ők is tudják, milyen a szenvedés
• Ötödik rész: Azért jó színész, mert iszik, vagy azért iszik, mert jó színész?