Azért jó színész, mert iszik, vagy azért iszik, mert jó színész?

• Peer Krisztián költőt, akivel „Megint ittam, hogy dolgozni tudjak” verssorától indulva jutunk el odáig, hány részegen írt jó verse van;
• Nagy Zsolt színészt, aki szerint viszont ideje lenne leszámolni az önpusztító zsenik kultuszával;
• Pásztor Anna énekes-dalszerzőt, aki inkább hisz az eufória spirituális megidézésében, mint fél üveg whiskyben;
• egy név nélkül nyilatkozó gitáros-szerzőt, aki húsz év heroinos tapasztalatával állítja: szenvedés nélkül is jöhet az ihlet; és
• Gerevich József pszichiáter-addiktológust, aki pedig saját kutatásai alapján magyarázza el a tudományos összefüggéseket.

A legenda szerint amikor az alkoholista és drogfüggő dzsessz-szaxofonos Charlie Parker felesége megkérdezte a férje pszichiáterét, miért nem csinálnak már valamit, hogy Charlie lejöjjön a szerekről, az orvos azt válaszolta:

„Mit akar, Mrs. Parker, egy férjet vagy egy zsenit?”

Akár igaz a sztori, akár nem, izgalmas dilemmát feszeget. A művészet története felsorolhatatlan mennyiségben kínálja azokat a nagy formátumú figurákat, akik az alkohol, esetleg más drogok hatása alatt töltötték a fontosabb alkotóéveiket. De hogy ez pontosan hogyan járult hozzá a műveik minőségéhez, azt már nehezebb felfejteni. Tényleg átütőbb a színészi játék, ha a gátlások feloldódnak fél deci whiskyben? Két pohár vörösbortól mélyebbről születik meg a versszöveg? És mi lett volna, ha ezek az emberek teljesen tisztán alkotnak? Más zenét ismernénk most rock and roll címszó alatt?

Leginkább ezek a kérdések mozgattak akkor, amikor megkérdeztem néhány magyar alkotót – költőt, színészt és zenészt –, mit gondolnak az alkohol és a drogok kreatív alkotómunkára gyakorolt hatásáról, és mik erről a saját tapasztalataik.

„Megint ittam, hogy dolgozni tudjak”

Ezzel a sorral kezdődik Peer Krisztián nemrég megjelent, Bizony című kötetének egyik verse, de enélkül is egyértelmű volt, hogy megkeresem őt ezzel a témával. Peer Krisztián viszonylag rendszeresen és mindig izgalmasan beszél az alkohol, az írás és önmaga szoros viszonyrendszeréről, és ez ezúttal sem volt másként.

Miért jó tehát inni az íráshoz, kérdezem tőle először, amire egy jellemző nagymonológ a válasz: „»Tudod, mi a magyar irodalom? Volt sok részeg, aztán leírták, hogy el ne felejtsék!« – üvöltötte az arcomba egy túlkészült évfolyamtársam a bölcsészkari gólyatáborban, de ezt valószínűleg már meséltem, csak nem emlékszem, mert be voltam rúgva. Az alkohol azok közé a megbízható parasztdrogok közé tartozik, amelyeknek, tekintet nélkül setre és settingre, eléggé standard hatásuk van. Átmelegít. Feldobódsz, feloldja a gátlásaidat, fontosabbnak érzed magad, hangosabb leszel és szociálisabb. Nekem meg éppen ezekre van szükségem ahhoz, hogy költőként megszólaljak. Tegyek egy újabb kísérletet. Hogy egyáltalán le tudjak ülni a géphez” – mondja Peer Krisztián, majd bővebben is kifejti, egy költőnek milyen problémákon kell túllendülnie ahhoz, hogy egyáltalán értelme legyen a munkájának.

„Utolsó liftkezelőként kell egy lebontásra ítélt épületben felvenni a szolgálatot. Erre a cikkre egy nagyságrenddel többen kattintanak majd, mint ahányan megveszik a kötetem. Ehhez képest kell azt gondolnom, hogy lesz hatása a verseimnek, mert különben miért írnék, hiúságból, megélhetésért? Fel kell puffasztanom az egómat annyira, hogy belepofázzak nálam sokkal nagyobb költők beszélgetésébe, legtöbbször azzal, amit az előző beszélgetésekből ellestem, amennyit abból felfogtam, abban a naiv hitben, hogy sikerült a felismerhetetlenségig átfogalmaznom. Túl sok ez egy embernek, pláne egy szernek, ezért

én legtöbbször különféle szerek kombinációját használom. És jobb ötlet híján a józanságot, hogy rendet tegyek magam után.”

Az évek óta Kismaroson élő Peer szerint az alkohol tehetségesebbé biztosan nem tesz senkit, sőt sok nagy tehetséget láttunk már az alkoholtól leépülni, de bizonyos alkatoknál triggerelheti a fantáziát. „Kiélesítheti az érzékeid, hogy meghalld, amikor a semmiből megszólít a költészet, amit már csak le kéne írni, ugyanakkor eltörli a gátlásaid és megnöveli az agressziód, ami sajnos szükséges ahhoz, hogy értelmet adj dolgoknak, amelyek erre egyáltalán nem szolgáltak, de nem is szorulnak rá. De van, hogy a benned dolgozó szerek épp hogy akadályozzák a munkát, és van olyan is, hogy épp ez az akadályozottság segít a papírra fókuszálni, kiszűrve a kávéházi duruzsolást” – fogalmaz Peer Krisztián, majd mikor azt kérdezem tőle, hány igazán jó, részegen írt szövege van, vigyorogva válaszolja: „Kis túlzással azt mondhatnám, ahány jó szövegem. Képzőművészként probléma lehet, ha remeg a kezed, de én még el tudom találni a billentyűket, és ebben a szakmában ennyi elég.”

Persze, teszi hozzá, egy szöveg átírásának és szerkesztésének vannak olyan fázisai, amikor kötelező a józanság. „Néha olyan érzésem van, mintha a költészet, ez a jelentéséig visszafejtett lázbeszéd éppen a két tudatállapot közti kommunikáció lenne, ahogy a kész vers is párbeszédet folytat saját korábbi, kitörölt verzióival. Inni nem azért iszom, hogy gondolataim legyenek, pláne mélyek, hanem hogy legyen bátorságom másokból kiprovokálni azokat a gondolatokat, amelyekről aztán bátran azt hihetik, hogy a sajátjaik – állítja Peer. – Vagy csak nem bírom elviselni, ha a társaságban bárki részegebb nálam.”

Ezen túl azt mondja még, az is bosszantja, hogy általában kizárólag az alkohol negatív hatásairól szól ez a diskurzus. „Megroppant karrierek, tönkrement családok, elporladt jellemek. Az alkoholizmus betegség. És alig esik szó arról – amúgy érthető módon –, hogy mi benne a jó. Pedig ezért választja a népesség tizen százaléka azt, amit senki sem választana. Mert jó nemcsak az alkalmi alkoholfogyasztásban, hanem az alkoholizmusban is van. Mesterségesen létrehozok magamban egy űrt, ami magába szippantja a betölthetetlen valóságos hiányokat, és amit bármikor kedvemre betölthetek.

Ha jól éreztem magam, ha rosszul: az alkoholnak mindkettőhöz köze volt.

A kérdés tehát az, hogy a rendelkezésemre álló ébrenléti idő több mint felében éreztem-e jól magam. Jó kérdés, de mi mást tehetnék, mint hogy a megválaszolása közben is megpróbálom jól érezni, hadd ne mondjam, szórakoztatni magam, ezért most engedelmeddel, rendelek.”

A szenvedő kelet-európai művész ikonja és a hollywoodi szexikon

Nagy Zsolt két évvel ezelőtt beszélt először a nyilvánosságnak arról, hogy az alkohol egészen fiatal kora óta jelen van az életében, és erőteljesebben azóta, amióta színész lett. „Amikor elkezdtem színházzal foglalkozni, már minden este ment az okosodás, a fejtágítás, az őrület, a saját sebeink feltépkedése, ami nem volt jó, és mindig kellett valami tompító” – nyilatkozta akkor D. Tóth Krisztának.

Az Örkény Színház színésze most is azt hangsúlyozza, hogy az alkoholra valójában soha nem az előadás előtti feszültségoldás miatt volt szüksége, inkább az azt követő, felfokozott idegállapot lecsillapítására. Még ha előfordult is néha, hogy délután megivott egy-két pohár bort, annak hatása nagyrészt kiment belőle az esti előadásra. Egyetlen alkalommal fordult csak elő, hogy nagyobb gond lett belőle. „A Krétakörben az egyik társunk szülinapját ünnepeltük napközben, és még közvetlenül az előadás előtt is ment egy Unicum-kör. Aztán bementem a színpadra, és amikor el kellett volna kapnom a két méterről ugró kolléganőmet, elejtettem őt. Azóta előadás előtt soha nem iszom.”

Voltak évek viszont, amikor „eléggé rá volt csavarodva az italra”, négy éve próbálkozik azzal, hogy kevesebbet vagy egyáltalán ne igyon. Eddig csak időszakos sikereket ért el, miközben érezhetően ingerült lesz, amikor az alkohol hatásairól kérdezem. „Nekem eddig csakis problémát okozott az ital; engem túlságosan fölszabadít, nagy lesz tőle a pofám, a szexuális energiám. A balhéimat, a sértéseimet mindig kizárólag részegen követtem el. Egy ilyen személyiségű embernek olaj a tűzre az alkohol. Pont ez történt Balkay Gézával és a hozzá hasonlókkal:

felgyújtotta magát egy már égő ember.”

Nagy Zsolt nem véletlenül említi a Katona József Színház egykori színészét, akinek közismert alkoholizmusáról Ascher Tamás is részletesen mesélt tavaly a Partizánban. A rendező szerint Balkay évtizedeken át ment be úgy a színpadra, hogy előtte megivott egy-két deci vodkát, aztán „teljesen tiszta fejjel, csodálatosan játszott”. Pedig Balkay, mint megtudjuk, egy disztingvált, rózsadombi úri család gyereke volt, csakhogy Latinovitsot idealizálva ő is azt vallotta, az igazi művésznek le kell mennie a legmélyekig.

És ez az, amire Nagy Zsolt most úgy reagál: hatalmas baromság. „El kellene már felejtenünk az önpusztító zsenik kultuszát. Egyrészt van a szenvedő kelet-európai művész ikonja: a perifériára sodródott férfié, aki csóró és magányos, ezért alkoholba fojtja a szenvedését. Másrészt ismerjük a hollywoodi szexikont is, aki mindent felgyújt maga körül, sorra dobja el a nőket, aztán ha túléli a fiatalkorát, százötven kilós kokainistaként végzi. És amikor egy ember szétégeti magát negyvenéves korára, azt mondjuk róla: nem élt sokáig, de addig micsoda élete volt!”

Szerinte a színházi közeg a buta mítoszaival táplálja és a társadalom is élteti ezt a toxikus kultuszt, ami egy kifejezetten téves ideán alapul. „Soós Imre, Latinovits Zoltán vagy Balkay Géza nem azért voltak nagy művészek, mert alkoholisták voltak, hanem mert kivételesen tehetséges és nyughatatlan természetű emberek voltak. Nem az italtól volt különleges a színészetük,

Latinovits pont olyan elképesztő alakítást nyújtott egy szerepben színjózanon, mint csontrészegen”

– állítja Nagy Zsolt, és szerinte egy profi színésznek tudnia kell magában reprodukálnia azt az állapotot, mint amit az alkohol segít előidézni. „Ha az italtól teszed függővé a munkád, az egy hatalmas csapda.”

Koncert előtt kevés whisky, dalszerzéshez rozéfröccs

Pásztor Anna jól bevált módszere, hogy 10-15 perccel a fellépés előtt bedob két kávét és fél whisky-kólát, ami egyszerre ad „egy jó kick-startot és segít kilazítani a hozott feszkót”. Tehát épp csak annyi alkoholt enged ilyenkor magának, amennyitől még koncentrált marad.

De nem volt ez mindig így, és ugyan Paksi Endre Márhívó-produkciójának a közelébe sem ért soha, azért néhány alkalommal előfordultak balesetek. „A zenekar életében voltak időszakok, amikor azt hittük, az igazi rock and roll ott kezdődik, ha színpadra lépés előtt sátánistára isszuk magunkat. Ilyenkor úgy éreztük, ez életünk legmenőbb koncertje, és mi vagyunk a Rolling Stones, miközben visszanézve az egész szégyenletes volt: összevissza játszottunk, akadozott a nyelvem rappelés közben és nem jutottak eszembe a szövegek. Olyan volt, mint a viccben: Jamaicában elfogy a fű, és mindenki körülnéz, hogy mi ez a szar zene.”

Az Anna and the Barbies énekes-dalszerzője ma már inkább abban hisz, hogy az eufória szerek nélkül, természetes módon is előidézhető. „Felmész a színpadra teljesen józanul, és megérzed azt a hihetetlen energiát, amit a zene és a közönség találkozása ad. Aki ezt átélte valaha, az tudja, hogy az igazán jó koncertek felérnek, ahogy Mick Jagger mondta, tíz orgazmussal” – vallja, és hozzáteszi, neki a színpadi lénnyé változás egyfajta metamorfózis, ami a sminkeléssel és az átöltözéssel kezdődik, de el tudja képzelni, hogy mások nehezebben mennek át ezen a folyamaton – és nehezebben is változnak belőle vissza. Például simán lehet, hogy Janis Joplin egy félénk, szorongó alkat volt, ezért volt szüksége erőteljesebb szerekre ehhez az egészhez. „Sok ezer ember elé kiállni, elviselni a szélsőséges rajongást vagy gyűlöletet – ezt senkinek nem egyszerű feldolgozni.” A tudatmódosítás spirituális eszköztára viszont ma már szerinte sokkal kifinomultabb, mint amit bármely szer nyújtani képes, és

az alkohol egyébként is olyan, mint a gyorséttermi kaja: „finom, de fél óra múlva rosszul leszel tőle”.

A dalszerzéshez viszont még csak módosult tudatállapot sem szükséges, Pásztor Anna szerint a legjobb dalok úgy történnek meg a szerzőkkel, mint a szülés: jönnek, és már nem lehet visszatartani őket. „Nyilván nekem is szükségem volt azokra a mélységekre, amik néha segítettek az alkotásban, de az élményeim jóval színesebbek annál, mint hogy csak a fájdalmaimból táplálkozzak – fogalmaz az énekes, aki a dalíráshoz legfeljebb a megfelelő hangulat előidézéséhez használja a rozéfröccsöt. – Azok a művészek, akiknek az alkotáshoz létra volt a drog és az alkohol, általában korán haltak. Ez volt az üzlet az ördöggel. De én szívesebben hallgatnám, ahogy Jimi Hendrix még most is bluest játszik és jammelget a fiatalokkal, mint hogy nézzem, ahogy tömeggyártott póló lett belőle.”

A tudatmódosítás mint művészi életforma

Hogy még teljesebb képet kapjak a kérdésben, megkerestem olyasvalakit is, aki szintén az alkohollal indított, de különböző szerváltásokon keresztül eljutott egészen az intravénás kemény drogig. A név nélkül nyilatkozó gitáros-szerző azt meséli, nem volt egyszerű gyerekkora, tizenhárom éves korában már előfordult, hogy ittasan ment be az iskolába, de az ivás akkor kezdett nála eldurvulni, amikor összebarátkozott a hazai underground egyik kultikus és legendásan alkoholista alakjával. „A tudatmódosítás volt a mi életformánk.” Aztán amikor bekerült a budapesti művészi életbe, már a fű is „repítette”, egy traumatikusan végződő párkapcsolat után pedig

rákapott az antidepresszánsokra, majd eljutott a heroinig, amin húsz éven át rajta is maradt.

„Gyerekkoromban a zene jelentette számomra a túlélést, talán ez volt az egyik első dolog, amihez függő módon viszonyultam. De később, amikor komolyabbá vált a zenekari működésünk, az utazások és a koncertezés sokszor inkább szenvedés volt számomra: kitenni magam a színpadra az emberek elé, elengedni magam – ezt leginkább részegen vagy betépve tudtam csak meglépni.”

Azt mondja, abban a zenei közegben, amiben ő megfordult, az alkohol és a fű nagyjából alapnak számított, a heroinnal viszont már a zenésztársak sem tudtak mit kezdeni, többször ki akarták rúgni a csapatból. Amikor az intravénás szerhasználat már tarthatatlanná vált, néhány leállási kísérlet után átállt a fóliázásra (ekkor az alufólián hevített anyagot szívja fel a használó), így tolta tovább éveken át a heroint, a környezete számára nagyjából észrevétlenül. „Nem hiszed el, hányféle ember használ kemény drogot, akiről soha nem gondolnád. Heroinoztam együtt ügyvéddel, edzővel, üzletemberrel is.”

Egy különösen intenzív alkotói periódusba pár éve „konkrétan belehülyült”, ekkor került a zárt osztályra, amit kétszer is megjárt, ezt egy zárt rehab követte, most pedig egy felépülőknek fenntartott kezelőhelyen dolgozik vidéken. Harmadik éve tiszta, és a szerek közül mára csak a cigi maradt meg, és bár az is egyfajta aktív függés, mondja, de legalább a személyiségét nem építi le, és a környezetének sem árt vele. Ez idő alatt pedig az is kiderült, hogy a zenéléshez teljesen felesleges cuccoznia, így is jönnek a dalok.

„Az első zenekaromban közelről láttam, milyen az, amikor egy művész a szenvedés és az alkoholizmus köré építi az identitását, amibe aztán bele is hal viszonylag korán.

De ami velem történt, az másról szólt. Ahhoz ugyanis nem kellett szenvedtetnem magam, hogy alkotni tudjak, de azzal az érzésvilággal sem voltam képes megbirkózni, amit később borderline szindrómaként diagnosztizáltak nálam” – fogalmaz a zenész, és hozzáteszi, arra, hogy milyen sokféle kreatív működés létezik, jó példa a jelenlegi zenésztársa, aki szerhasználóként nem, csak a felépülésében kezdett igazán jó dalokat írni.

Pszichostimuláns és szorongáscsökkentő

Gerevich József pszichiáter-addiktológus régóta foglalkozik a művészek és a függőség viszonyával. Az eddigi kutatási eredményei pedig nagyjából megegyeznek a legtöbb előbbi megszólaló véleményével, azazhogy az alkoholfogyasztás és a jelentős művészeti teljesítmény között semmilyen összefüggés nincs, sőt még a trauma és a szenvedés sem kizárólagos feltétele a minőségi művészetnek. A szakember szerint a Charlie Parker-sztori is jól hangzik ugyan, de

pont az ilyen történetek vezetik félre a közvéleményt.

De mégis mit művel az ital az emberi idegrendszerrel? „Az alkohol vegyületei egyrészt pszichostimulánsként működnek az agyban, azaz felszabadítanak bizonyos gátlásokat, másrészt a központi idegrendszerben fejthetnek ki nyugtató, szorongáscsökkentő hatást. Így pedig indirekt módon mind a stimuláns, mind a nyugtató hatás befolyásolhatja az adott személyt. A kedvezőnek tűnő hatások hosszabb távon viszont megbosszulhatják magukat, és éppen a kreativitás gátjává válhatnak” – magyarázza az addiktológus.

Nem az írásban, hanem a létezésben segített

A témát Czeizel Endre is vizsgálta, többek közt Ady Endre életútjában. A genetikus szerint a mértéktelenül fogyasztott alkohol inkább hátráltatta a költőt a versírásban, és az italnak tulajdonított ihlet főleg önámítás volt – Adyt sokkal inkább a túlérzékenysége, a súlyos alvászavara és a zsenitudata miatti belső feszültsége tette kivételessé, mint a vörösbor.

„Az ismert kivételek ellenére mítosz, hogy az alkohol inspirál, az írásban segít. A létezéshez kell mint szorongás- és feszültségoldó” – ezt már Petri György költő mondta, aki saját bevallása szerint fénykorában akár másfél-két liter vodkát is megivott egy nap alatt.

Gerevich József szerint a kiemelkedő alkotások döntően a művészek hipomániás állapotában születnek meg, ami a hangulati emelkedettség és a felerősödő alkotói vágy együttese, és amit legkevésbé az alkohol okoz. „A szenvedélybeteg művészek mindig is alapvető hiedelme volt, hogy a kreativitásuk fenntartásához olyannyira nélkülözhetetlen az alkohol, hogy ha leállnak vele, odalesz az alkotói lendületük is. Ennek azonban számos cáfolatát láthatjuk a művészettörténetben. A szorongásos zavarokkal küzdő, alkoholista Edvard Munch azután is igen jó képeket festett, miután a koppenhágai pszichiátrián sikerült őt kigyógyítani a függőségéből. De az is igaz, hogy azt a lenyűgözően sötét tónust, mint amit a Sikoly című munkáján láthatunk, soha többé nem reprodukálta. Munch tehetsége tehát nem múlt el, legfeljebb átalakult” – fogalmaz a pszichiáter. Az persze más kérdés, teszi hozzá, hogy Edgar Allan Poe és E. T. A Hoffmann valószínűleg a delíriumban átélt, horrorisztikus élményeiket forgatták be az írásaikba.

Egy brit színésznő, Bryony Kimmings tíz évvel ezelőtt egyébként egy egész művészeti projektet szentelt annak vizsgálatára, pontosan hogyan hat az alkohol a kreativitására. Bevonult egy stúdióba, ahol hét napon át, napi hét órában ivott és dolgozott: szövegeket írt, este közönség előtt is fellépett, táncolt és énekelt, és a napok során egyre növelte az alkoholadagjait. A kísérlet ellenőrzött körülmények között, orvos és pszichológus jelenlétében zajlott, mérték a fiziológiai értékeit és elemezték a viselkedését. A kérdésre, hogy józanul, részegen, esetleg másnaposan működik-e jobban a művészi kreativitása, minden erőfeszítés ellenére sem sikerült egzakt választ kapnia. Az viszont a teszteredményeiből egyértelműen kiderült, hogy

a kísérleti hét során a szorongásszintje legalább 60 százalékkal megemelkedett.

Az igazi szenvedélybeteg művészek azonban általában nem úszták meg egy kis plusz szorongással, a többségük esetében az alkoholizmus a személyiség leépülésével és az alkotói kedv fokozatos elvesztésével, illetve korai halállal járt. A Rolling Stones-os Keith Richards példája persze egészen mást bizonyít, de ezt már hagyjuk a jövő orvostudományára.

Mindenesetre amikor Peer Krisztiántól azt kérdezem, mégis, vajon más lett volna Petri költészete, ha félúton abbahagyja az ivást, azt válaszolja: „Akkor átvált prózára, nem? De attól legalább annyira iszonyodott, mint az alkoholmentes sörtől.”