Az addikció nem választás, hanem válaszreakció az emberi szenvedésre

2022. november 01. – 08:01

Az addikció nem választás, hanem válaszreakció az emberi szenvedésre
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva
  • Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos és író évtizedek óta kutatja a függőségek és a krónikus betegségek kialakulásának okait.
  • Szerinte ezek a jelenségek természetes reakciók a lelki szenvedésünkre, és nagyrészt a feldolgozatlan traumáink állnak mögöttük.
  • Legújabb könyvében amellett érvel, hogy a világunk megbetegít minket, a kiutat pedig azt jelentené, ha az orvostudomány végre felismerné a test és a lélek összekapcsoltságát.
  • Cikksorozatot indítunk a függőségek témájáról, amelyben alkohol- és drogproblémával foglalkozó szakértőket és felépülő függőket megszólaltatva igyekszünk képet adni a szenvedélybetegségek okairól és arról, hogy milyen segítségre számíthatnak a függők idehaza.

Kezdjük azzal, hogy ön szerint mi az addikció? Új könyvében, a Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban két bevett, de ön szerint téves értelmezést említ, miszerint az addikció betegség vagy rossz döntések sorozata. Hogyan kell valójában tekintenünk az addikcióra?

Először is meg kell értenünk, hogy mit képvisel az addikció. Én úgy definiálom, hogy amikor az ember pillanatnyi örömet, rövid távú enyhülést keres és sóvárog ezután, de közben még több szenvedést, kárt okoz magának és környezetének, mégsem tud leállni. És akkor még egy szót sem szóltam a drogokról, ugyanúgy addiktív lehet a szerencsejáték, az evés, a szexualitás, a pornográfia, a vásárlás vagy a munka. De lehet drogozni vagy alkoholizálni addikció nélkül is. Az a kérdés, hogy milyen folyamat játszódik le az emberben az adott szerrel vagy viselkedéssel kapcsolatban. Arra akarok utalni, hogy nem önmagában az addikció a probléma. Az addikció megpróbál megoldani egy másik problémát, a lelki feszültséget, a lelki fájdalmat. Az addikció se nem örökölt betegség, se nem választás eredménye, hanem egy viselkedési jelenség, egy válaszreakció az emberi szenvedésre. Ha meg akarjuk érteni az addikciót, akkor nem a géneket kell nézni, hanem azt, hogy mi történt az ember életében.

Mégis sokszor hallani, hogy sok más tényező mellett – szociokulturális környezet, pszichológiai háttér stb. – a genetika is szerepet játszik abban, hogy kiből válik függő.

A gének önmagukban nem magyaráznak semmit, nincs egyetlen olyan gén, ami kiválthatja az addikciót, vagy aminek hiányában valaki függő lesz. Az orvosok sajnos semmit sem tanulnak a képzésük során a traumáról és annak jelentőségéről. A könyvemben számos példát hozok arra, hogy a környezet miként befolyásolja az agy fejlődését, például az anya lelkiállapota hogyan hat a magzat fejlődésére.

A könyvében hosszan ír arról, hogy a kor, az a társadalmi berendezkedés, amiben élünk, gyakorlatilag megbetegít minket, az autoimmun betegségek gyakoribbá válását is ezzel magyarázza, de a különböző addikcióknak is megágyaz a világunk. Mennyiben modern jelenség a függőség?

Addikció mindig is volt, mióta emberi civilizáció létezik, de tömegessé az iparosodás kezdetével és a kapitalizmus kiépülésével vált. Az úgynevezett gin craze akkor jelent meg, amikor a 18. századi Angliában a parasztokat a városokba kényszerítették, hogy ott gyárakban robotoljanak. A civilizációs fejlődés egyik mellékterméke az addikció tömegessé válása, mivel a fejlődés elvágta az embereket a természettől, a közösségtől, a családjaiktól. Egyre inkább egyedül érzi magát az ember, ami egy csomó fájdalmat szül. Nem csoda, hogy egyre többen menekülnek a függőségbe. Ezt láttuk a Covid alatt is.

Miért stigmatizáljuk a függőket?

A saját definícióm alapján látható, hogy mennyire széles kört érint az addikció. Úgy gondolom, hogy a társadalom 90 százalékának van valamilyen addikciós hajlama. Egyeseknél erősebb ez a hajlam, másokban gyengébb, de majdnem minden embernél jelen van. Ha ezt belátnánk, akkor azt is be kéne látnunk, hogy mi a társadalom igazi természete, de ezt inkább tagadjuk. Sokkal könnyebb másokra mutogatni, azokra, akiknél talán pont a traumatizáltság miatt erősebb ez a hajlam, mint elismerni, hogy mi is közéjük tartozunk. Van ebben egyfajta fölényesség is: nem vagyok drogos, nem vagyok alkoholista, jobb ember vagyok, mint ők, és akkor nem kell belátnom, mennyire hasonlítunk valójában.

Ezt láttam, amikor Vancouverben, a város Downtown Eastside nevű negyedében dolgoztam, ahol hihetetlenül magas a droghasználók, a hajléktalanok, a szexmunkások és a mentális betegek aránya. Persze megvoltak a különbségek köztem és a pácienseim között. Én egy jól fizetett, köztiszteletben álló, középosztálybeli orvos voltam, ők pedig az utcán éltek, súlyos betegségektől szenvedtek. De a hasonlóságot nem tudtam eltagadni. Ugyanaz az üresség, hazugság, tehetetlenség volt bennem is, mint bennük. A legtöbbször nehéz felismerni és elfogadni ezeket a hasonlóságokat, szeretnénk jobbnak látni magunkat, ezért van a stigmatizálás szerintem. Magyarországon az alkoholfogyasztás évszázadok óta elfogadott, ünnepeljük az ivást, a droghasználókat viszont kitaszítjuk. Hogy kiket gyűlölünk, kiket vetünk meg, az teljesen önkényes, nincs benne logika.

Sokat beszél a saját munkafüggőségéről, a könyveiben is rendre megjelenik ez a probléma, amiről egyre többet lehet hallani, Magyarországon is kutatják ezt a területet. Mennyire van túl a munkafüggőségén?

Vissza tudok esni, ha nem figyelek oda eléggé, főleg most, hogy ennyi helyre hívnak a könyveim miatt. Szerencsére a feleségem józanul látja ezt a dolgot, és tud velem erről beszélni. Ha függőségről van szó, szerintem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Maga a függőség is egyfajta kapcsolattalanságot jelent. Legyen akárhány barátja a függőnek, attól még nagyon egyedül tudja érezni magát. A trauma egyik jellege, hogy az ember egyedül marad vele, például amikor egy kisgyerek bántva van vagy elhagyottnak érzi magát. Ez az érzés, ez az egyedüllét a függőség egyik legfontosabb oka.

Alkohollal vagy a drogokkal nem volt problémája?

Komoly vásárlási mániám is volt, megesett, hogy naponta több ezer dollárt költöttem zenei lemezekre. Rendszeresen hazudtam emiatt a családomnak, volt, hogy úgy kellett becsempésznem a házba a legújabb zsákmányomat. Egyszer egy vajúdó nőt otthagytam a kórházban azért, hogy megvegyek egy újabb lemezt.

Miért pont a munka és a vásárlás volt ilyen hatással önre?

Amikor 1944 januárjában megszülettem a budapesti gettóban, az akkor mindössze 24 éves anyám néhány hétre kénytelen volt idegeneknek adni, hogy biztonságban tudjon. Bennem ez úgy rögzült, hogy elhagytak, nem kellek, nem vagyok méltó a szeretetre. Később, már felnőttként a munka adta meg nekem, hogy azt érezzem, fontos vagyok, számítok az embereknek. Egyfajta pótlék volt ez. A vásárlási mánia pedig belső ürességet jelentett, a lemezektől vártam, hogy betöltsék ezt az űrt bennem. Mint minden függőségnél, ha bementem a boltba egy lemezért, tízzel mentem haza. Egy ponton aztán rájöttem, hogy mennyi bajt okoztam a mániámmal, mennyit hazudtam a feleségemnek, és emiatt mennyire eltávolodtunk egymástól.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Nyíltan és őszintén beszél ezekről a problémáiról a nyilvánosság előtt. Sosem félt, hogy emiatt megszólják vagy elítélik?

Amiről beszélek, ezek nagyon is emberi dolgok. Nem szégyellek semmit, mert ezeken mentem keresztül, ez az életem tapasztalata. Persze vannak dolgok, amelyekről azt kívánom, bár ne tettem volna meg. Jó lett volna, ha a gyerekeim mellett tudtam volna lenni, mint egy igazi, szerető és elfogadó apa. Nem így volt, de nem azért, mert rossz ember voltam, hanem mert nem értettem magamat, nem értettem a traumáimat. Hiszem, hogy másoknak is segít, ha ezekről beszélek.

Sokszor az orvosok sem ismerik fel, hogy a betegek súlyos belgyógyászati problémái mögött alkoholizmus áll. Mi lehet ennek az oka?

Az orvosnak körülbelül öt percébe kerülne kikérdezni a beteget, hogy mennyit és miért iszik, milyen fájdalmat akar elfojtani, honnan ered ez a fájdalom. Elég lenne, ha kezelné a beteg biológia-fizikai tüneteit, és tovább küldené egy szakemberhez, aki ért a probléma lelki-pszichés részéhez. Mindössze erre lenne szükség, de az orvosok nem kapják meg a megfelelő képzést, hogy felismerjék a betegségek mögött húzódó lelki okokat. A kanadai őslakosok között sokkal magasabb az addikció aránya, de ugyanez igaz az öngyilkosság, a pszichiátriai betegségek és a krónikus ízületi gyulladás előfordulására is, holott a gyarmatosítás előtt ezek a betegségek ismeretlenek voltak ezekben a közösségekben. Elterjedésük mögött szintén az elszenvedett traumák állnak. Elismerem a nyugati orvostudomány eredményeit és vívmányait, de mégis csak azt látom, hogy a krónikus betegségekkel szemben tehetetlenek vagyunk, legfeljebb a tüneteket tudjuk kezelni, elnyomni. Azért, mert nem látjuk, hogy a betegség maga is csak egy tünet. Annak a tünete, hogy mi történik a lelkünkben.

A könyvében nagyon plasztikus beszámolók olvashatók arról, hogy mit élnek át a heroinisták, milyen melegséget, nyugalmat éreznek, amikor a droghoz nyúlnak. Hogyan lehet mégis amellett érvelni, hogy a droghasználat káros? Idéz egy amerikai politikust is, aki azt mondta néhány éve, hogy újból meg kell tanítani az embereket nemet mondani. Ennyi lenne az egész?

Érvekkel itt semmit nem lehet elérni. Először is meg kell érteni, hogy mit okoz a heroin használata. A heroin azért működik, mert nagyon hasonlít a bennünk természetes módon termelődő endorfinhoz. Az endorfinrendszerünk fontos szerepet játszik a fájdalomcsillapításban. Képzelje el az életet fájdalomcsillapítás nélkül! Az öröm és a boldogságérzet is az endorfinnak köszönhető, szeretet sincs endorfin nélkül. Amikor azt mondják, hogy az emberek mondjanak nemet a drogokra, akkor azzal azt mondják, hogy mondjanak nemet az örömre, a fájdalomcsillapításra, a szeretetre. Erről nem fogod tudni lebeszélni az embereket. Először meg kell értenünk, hogy az emberek miért használnak drogokat. A legtöbb heroinista nincs is tisztában azzal, hogy a traumáik és a droghasználat között összefüggés van. Hibás, elbukott embereknek látják magukat. Az örömre, a belső lelki békére mindenkinek szükség van. Nem azzal van a baj, amit keresnek.

Tehát akkor lehet alternatívát nyújtani, ha ismerjük az okokat, hogy valaki miért iszik, drogozik.

Ez az első lépés. Senkit nem tudok rátukmálni, hogy hagyjon fel a függőségével. Abban tudok segíteni, hogy felismerje, miért iszik, miért drogozik, hogy érdeke-e a leállás, és ha igen, akkor hogyan tudom ebben támogatni. De a legfontosabb annak a megértése, hogy nem őrült, nem erkölcsi hibáról van szó, hanem egy életproblémáról, amit meg lehet oldani. A kormány néhány éve ellehetetlenítette a tűcserét Magyarországon, de például Csehországban nem így történt. A tűcsere maga nem csak azt jelenti, hogy a drogfüggő ne használjon piszkos, fertőzött fecskendőt, hanem azt is jelenti, hogy elfogadom azt, ahogyan most vagy.

Nem ítélkezem, segítek, hogy egészségesebb módon használja a szert. Portugáliában a kilencvenes évek végén dekriminalizálták a droghasználatot, aminek köszönhetően többen kerültek kezelésbe, mint azelőtt. Sok mindent lehetne még tenni annak érdekében, hogy az embereket rávezessük, hogy abbahagyják a drogozást. Ehhez csupán arra lenne szükség, hogy a politikusok végre tárgyilagosan szemléljék a világot, és hogy tudomásul vegyék a tudományos eredményeket. A Covid alatt minden kormánynak az volt a jelszava, hogy kövessük a tudományt. Csak azt kérem, hogy ebben is hallgassanak a tudományra.

Miért kezdett el a függőséggel foglalkozni? Sikeres orvosként miért megy el valaki a drogfüggők közé dolgozni?

Több mint húsz évig dolgoztam családorvosként, és úgy éreztem, hogy változásra van szükségem, ezért elmentem Vancouver Downtown Eastside negyedében, hogy drogfüggőkkel foglalkozzak. Már azelőtt is értettem a trauma és a függőség között a kapcsolatot, de ott nem lehetett nem észrevenni az összefüggést. Az ott töltött tizenkét év alatt nem volt olyan női páciensem, akit gyerekként ne ért volna szexuális erőszak. Amikor befejeztem az orvosképzést, az első munkámat ebben a negyedben kaptam, fél évig dolgoztam ott. Akkor még nem voltam kész arra, hogy ott maradjak, de mindig ott volt bennem ez az érzés, hogy egyszer vissza kell térnem. Orvosként az emberi szenvedés gyógyítására és enyhítésére esküdtem fel, és ezen a helyen olyan emberek éltek, akik a leginkább szenvedtek.

Ennek volt köze a saját traumáihoz? Ebben az interjúban is beszélt arról, hogy önben mit okozott például, hogy csecsemőkorában elszakították az anyjától.

Mindenkinek megvannak a saját traumái, saját függőségei, aki addiktológiával foglalkozik, akár belátják, akár nem. Velem is így volt, a különbség talán csak annyi, hogy én be is láttam ezt. A traumában sok bölcsesség rejlik, pozitív irányba mozdíthatja el az életünket, ha felismerjük saját traumáinkat, és megértjük azokat.

Azt mondja, hogy a társadalmi-gazdasági berendezkedésünk beteggé tesz és traumatizál minket. Hogyan lehet ebből kitörni, mi lehet a megoldás erre? Másrészt, ha a trauma ennyire az emberi lét elválaszthatatlan része, akkor hogyan lehet ezeket az élményeket, fájdalmakat pozitív irányba becsatornázni?

Először is arra van szükség, hogy felismerjük, hogy amit a világunkban normálisnak gondolunk, az se nem egészséges, se nem természetes. Például az, hogy mennyi stresszt pakolunk a szülőkre. A betegségek, a függőségek ezek mind normális reakciók egy abnormális helyzetre, de ezekből tanulni tudunk. Megtanulhatjuk, hogy kik vagyunk mi tulajdonképpen. Be kell látnunk, hogy a szenvedésünknek okai vannak.

Nem őrültek vagy selejtesek vagyunk, hanem olyan dolgok történnek velünk, amelyek eltorzították a fejlődésünket.

Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy milyen hatalmas társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek vannak. Egy kanadai őslakos sokkal rosszabb eséllyel jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz, rosszabbak a gyógyulási esélyeik a fehérekhez képest. Egyéni szempontból sokat tudunk tenni a gyógyulásért, de össztársadalmi megoldásra van szükség, miközben a fogyasztói társadalom mindent megtesz azért, hogy kizsákmányolja a bajainkat. Sokszor a függőség vagy egy betegség kell ahhoz, hogy az emberek elkezdjék felkutatni a szenvedésük okát. A trauma szó maga azt jelenti, hogy seb, sebesülés. Hiszem, hogy a gyógyulás mindig lehetséges, amennyiben az ember képes ezt az utat végigjárni.

Ez a szembenézés sokszor nem könnyű. Rengeteg példán keresztül mutatja be a könyvében, hogy milyen súlyos testi tünetei lehetnek annak, aki valamilyen feldolgozatlan traumától – szexuális abúzus, fizikai és érzelmi elhanyagolás – szenved.

Ezért lenne jó, ha az orvostudomány végre megtanulná, hogy a test és a lélek egy egységet alkot, amit a tudomány már ezerszer bebizonyított. A magyar származású orvoskutató, Weiss Soma a mai napig nagy tiszteletnek örvend a Harvardon, ahol oktatott, külön kutatási napot szenteltek emlékének. Az 1930-as évek végén azt mondta Weiss Soma, hogy a lelki és a pszichés okok legalább olyan fontosak a betegségek kialakulásában, mint a fizikaiak, és ugyanez igaz a betegségek kezelésére. Ennek már több mint 90 éve, de még most sem ennek a szellemében képzik az orvosokat. 1977-ben egy George L. Engel nevű orvos-pszichiáter arról beszélt, hogy a betegségek kialakulásához nemcsak biológiai tényezők, hanem a pszicho-szociális tényezők is hozzájárulnak. Jean-Martin Charcot francia neurológus már a 19. században rámutatott, hogy a szklerózis multiplex összefügg a stresszel.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Könyvének egyik központi gondolata, hogy a szülőknek a mai világban rengeteg elvárásnak – gazdasági-politikai-kulturális-társas – kell megfelelniük, és hogy az őket érő stresszhatások negatívan hatnak a gyerekeik fejlődésére. Közben azt is látjuk, hogy egymást érik a válságok: először volt a Covid, most zajlik az orosz–ukrán háború, és eközben itt az egyre fenyegetőbb klímaválság. Milyen felnőtt lesz a most felnövő gyerekekből?

Az attól függ, hogy milyen felnőttek között élnek, ők hogyan reagálnak ezekre a válságokra. A gyerek fejlődése szempontjából az az egyik legfontosabb tényező, hogy milyen a szülők lelkiállapota. Ahol a szülők maguk is traumatizáltak, ott bajban lesznek ezek a gyerekek. A stressz traumatikus reakciókat vált ki a szülőkből, aminek aztán a gyerekek isszák meg a levét.

Erről eszembe jut egy tanulmány, amely szerint azok a gyerekek, akik a szüleikkel maradtak London bombázása alatt a második világháborúban, azok lelkileg egészségesebbek voltak, szemben azokkal a gyerekekkel, akiket vidékre menekítettek, és idegeneknél szállásoltak el. Szerintem ez azt mutatja, hogy a szülő bizalmas és szeretetteljes jelenléte minden másnál fontosabb. Azokban a családokban, ahol a Covid alatt volt elég kapacitás arra, hogy jó viszonyt alakítsanak ki a gyerekükkel, ott egész jól megúszták a dolgot. Míg más, kevésbé jó helyzetben lévő családokban gyakoribb lett a bántalmazás és az elhanyagolás.

Magyarországon a Covid miatt ugrásszerűen megnőtt a figyelemzavaros, szorongással, depresszióval küzdő gyerekek száma, telt házzal működtek a gyermekpszichiátriák.

Ez nem csak Magyarországon van így, és nem is új jelenség, a Covid csak felgyorsította ezt a folyamatot, évtizedek óta ez a tendencia. A világon több millió gyerek szed gyógyszert pszichiátriai problémái miatt. Ez is azt mutatja, hogy ezek nem genetikus betegségek, a környezeti hatások, a szülőket érő stressz teszi ezt velük. Ezért egyre gyakoribb a gyerekek körében az öngyilkosság, a szorongás, a depresszió és az ADHD. Természetes persze, hogy a szülők pszichiáterhez fordulnak, de megvan ennek az a veszélye, hogy orvosi-medikai problémát kreálunk abból, ami tulajdonképpen társadalmi.

Az ön által felvázolt tendenciák, folyamatok elég vészjósló képet festenek az emberiség jövőjéről.

Jós nem vagyok, de azt látom, hogy napról napra egyre rosszabb a helyzet, katasztrófába sodorjuk magunkat, ha nem ébredünk fel időben. Vannak ugyanakkor biztató jelek is. Minél mélyebb a krízis, annál többen kérdezik, hogy mi lehet a kiút. Egyre többen beszélnek a trauma jelentőségéről, ami tíz-húsz éve még senkit nem érdekelt. Nem véletlen, hogy egy traumáról szóló könyv, a The Body Keeps The Score (magyarul A test mindent számontart címmel jelent meg – a szerk.) évekig rajta volt a New York Times bestsellerlistáján. Az új könyvemet övező érdeklődés is azt mutatja, hogy egyre többen kutatják és kezdik érteni, hogy mi okozza a szenvedésünket.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!