Függőkön segítenek, mert ők is tudják, milyen a szenvedés

Az alkoholizmus életeket, párkapcsolatokat, családokat tesz tönkre, generációkon átívelő szenvedést okoz, idehaza mégis a mai napig nagyon erős tabu és stigma övezi a jelenséget. Nem szívesen beszélünk ezekről a problémákról, aminek talán az is az oka, hogy nem tudjuk, kihez fordulhatunk segítségért. Pedig a függőség sokszor nem önmagában álló probléma, hanem egy tünet, a családi rendszer rossz működésének a tünete. Cikkünkben három szakembert mutatunk be, akik azt választották hivatásuknak, hogy függőknek segítenek. Nagyon különböző életutat jártak be, mielőtt úgy döntöttek, hogy ezzel a területtel akarnak foglalkozni: van, aki operatőr szeretett volna lenni, más néprajzkutatónak tanult, egyikük pedig maga is felépülő függő. Egyvalami azonban közös bennük: megértéssel és elfogadással fordulnak a szenvedélybetegekhez és hozzátartozóikhoz. Munkájukon keresztül azt is bemutatjuk, hogyan működik Magyarországon az addiktológiai ellátás, és milyen problémák vannak ezen a területen.

Gyorstalpaló képzést kapnak a függők

Petke Zsolt, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet (OMIII) addiktológiai osztályának főorvosa több mint húsz éve foglalkozik szenvedélybetegekkel, maga is felépülő függő. Egy véletlen nyomán került erre a területre, eredetileg gyógyszerképviselőnek készült. Egy álláshirdetésben olvasta, hogy segédápolót keresnek az osztályra, akkor még azt sem tudta, mi az az addiktológia. Három hónap után azt mondta, hogy neki ez kell, nem akar máshol dolgozni. Megtetszett neki a légkör, szeretetteljes és jó humorú munkatársak vették körül. Körülbelül tíz éve dolgozott az addiktológián, amikor rádöbbent, hogy neki is van dolga a függőségével. Az egyik saját élményű segítő jelezte neki először, hogy nincs rendben, hogy minden este megiszik fél-egy üveg bort. Két év után jutott el odáig, hogy segítséget kérjen. Azóta is rendszeresen eljár az Anonim Alkoholisták (AA) gyűléseire, neki elsősorban ezek az önsegítő közösségek segítettek.

Nem zavarja, ha kinyitnak mellette egy bort, de két-három óránál tovább nem tudja magát jól érezni egy olyan helyen, ahol alkoholt fogyasztanak. Szerinte egy felépülő függő számára nem opció a mértékletes szerfogyasztás, egy korsó sör vagy pohár bor sem fér bele. Ezt nehezen fogadják el az elején a kliensek, viszont később olyan sok örömteli és boldog pillanatot hoz számukra a felépülés, hogy idővel egyre kevésbé merül fel ez kérdésként. „Velem is előfordult nyáron, hogy sétáltam a körúton, és láttam az asztalokon a gyöngyöző fröccsöket. Az én szám is kiszáradt egy pillanatra. De tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék csak egy féldecit meginni, tehát nem nyúlhatok hozzá. Ahogy telnek az évek a józanságban, úgy egyre kevesebb ilyen alkalom van.”

Petke Zsolt úgy látja, az elmúlt tíz évben elkezdett demedikalizálódni az addiktológiai ellátás, a fókusz átkerült az ártalomcsökkentésről a felépülésre. Ez a közösségi szemlélet irányába történő elmozdulás annak is köszönhető, hogy Magyarországon is egyre több önsegítő közösség (például AA- és NA-csoportok) működik, és ez nemcsak Budapestre igaz, hanem a vidéki városokra is, illetve a Covid hatására rengeteg online gyűlés indult. A közösségi szemlélet része, hogy a függőket nem betegként kezelik, a függőségre pedig személyiségfejlődési problémaként tekintenek, ami tanulással, önismerettel orvosolható. Petke Zsolt úgy fogalmazott, hogy három hónapos „gyorstalpaló képzést” nyújtanak a klienseknek: megtanítják nekik, hogyan működik a függőség és a személyiségük, hogyan tudnak tartósan józanok maradni, amit az támogat leginkább, ha eljárnak az önsegítő csoportokba. „Amikor eljön hozzánk valaki az ország másik feléből segítségért, azt mondjuk neki a terápia végén, hogy menjen haza, és keresse meg a legközelebbi AA-gyűlést, mert ott mindent meg fog kapni, ami a józanság megtartásához szükséges.”

Petke Zsolt szerint az önsegítő csoportok terjedése az egész addiktológiai ellátást is fejleszti, ők is több ilyen közösséggel állnak kapcsolatban. „A jó addiktológiai ellátás nem azt jelenti, hogy sok addiktológus szakorvosunk van, hanem hogy van elég önsegítő csoport, ahová a felépülő függők fordulhatnak. Külföldön is hasonló tendenciákat látok, többségében azok járnak a gyűlésekre, akik egészségügyi intézményben józanodtak előtte. Tel-Avivban ezer lakosra vetítve tízszer annyi AA-gyűlés van, mint Budapesten, sokkal inkább benne van a köztudatban, hogy léteznek ezek a közösségek, és lehet hozzájuk segítségért fordulni.” Ebből a szempontból speciálisnak mondható az addiktológia az egészségügyi ellátáson belül, mert nem a gyógyszerek vagy az orvosi beavatkozások jelentik elsősorban a gyógyulás kulcsát, hanem a sorstársak közössége és az ő élettapasztalatuk. Ezért van az, hogy az OMIII addiktológiai osztályán is több saját élményű segítővel dolgoznak együtt.

„Korábban az volt a gyakorlat, hogy a kliens három hónapig bent volt az osztályon, kijózanodott, majd miután kiengedtük, visszaesett, és kezdődött elölről az egész. Az egészségügy egy ponton belátta, hogy ez zsákutca, valami másra van szükség.”

Petke Zsolt szerint azon lehetne még fejleszteni, hogy jobb legyen az információáramlás a pszichiátriai ellátás, az addiktológia, az önsegítő csoportok és akár a háziorvosi praxisok között, mert így a függők gyorsabban kapnák meg a felépüléshez szükséges információkat. A kliensek 70-80 százaléka a pszichiátriai ellátásban jelenik meg, és azon keresztül kerülnek az addiktológiára, de nem mindig ismerik fel azonnal, hogy a pszichiátriai problémáik mögött a függőség áll. A háziorvosok pedig sokszor tehetetlennek érzik magukat, mert nem tudják, hová forduljanak, ha a páciensüknek alkoholproblémája van.

A hozzátartozók is szenvednek, mégsem jutnak segítséghez

Békési Tímea sem szokványos úton került a szakmába, eredetileg néprajzkutatónak tanult. „Soha nem terveztem, hogy segítő legyek. Ami mégis alkalmassá tesz erre a munkára, az az, hogy sok más kollégámhoz hasonlóan én is diszfunkcionális családban nőttem fel, a szüleim szenvedélybetegek voltak.” Ugyanakkor mindig is érdekelte, hogy miért ennyire gyakoriak a testi-lelki problémák a magyar társadalomban. Több mint két évtizednyi szakmai tapasztalattal a háta mögött úgy látja, hogy az érzelmek megélésére és kifejezésére való képesség hiánya nagyon nagy mértékben hozzájárul, hogy ilyen sok a szenvedélybeteg Magyarországon.

A statisztikák azt mutatják, hogy a szenvedélybeteg családban felnőtt emberek nagyjából negyede maga is függővé válik, nagy eséllyel alakulnak ki náluk pszichés problémák. Békési Tímea élete is könnyen hasonlóan alakulhatott volna: 13 évesen már dohányzott, 14 évesen megvolt az első berúgása. „Egy kis vidéki faluban nőttem fel, ahol csak az alkohol volt, de bármilyen szert gondolkodás nélkül kipróbáltam volna, ha elérhető lett volna.” Hogy végül nem így lett, azt a táncnak köszönheti. Olyan megtartó erőnek bizonyult az életében, ami megvédte attól, hogy szüksége legyen az ivásra. „A mai napig nekem ott van a tánc, ha arra vágyom, hogy kilépjek a mindennapokból.”

Húsz éve egy nagy törés, egy újabb válás miatt új életet akart kezdeni, és munkát keresett. Ekkor találkozott a Baranya megyei Kovácsszénáján működő drogrehab álláshirdetésével. Nem volt szakképesítése, de így is megkapta a munkát. Azt nézték, hogy emberileg alkalmas-e a munkára. „Ösztönösen jól mozogtam ebben a közegben, mintha az egész addigi életem erre a feladatra készített volna fel.” Azóta bejárta az addiktológiai ellátás összes szintjét, dolgozott kórházban, iskolákban és több civil szervezetnél, legutóbb a Kék Pontnál.

Szívügyének tekinti a szenvedélybetegek hozzátartozóinak ellátását, mert azt látta munkája során, hogy nincs számukra célzott, térítésmentes ellátás, mivel az ellátórendszer alapvetően a szerhasználókra lett kitalálva. Pedig sokszor a hozzátartozók jelzik először a problémát, miközben ugyanúgy szenvednek a családtag szenvedélybetegségétől. A felépülés is akkor lehet igazán tartós, ha a családi rendszer egésze változik.

„Évek óta mondjuk, hogy a függőség családi betegség, a családi rendszer problémája. Ehhez képest a hozzátartozóknak jórészt csak a magánellátás van, már ha meg tudják fizetni. Szerintem ez nem igazságos.”

A Kék Pontál sikerült megoldaniuk, hogy a hozzátartozók számára is indítsanak egyéni konzultációt. Rengeteg hozzátartozó jött hozzájuk, akiknek a férje, felesége, szülője vagy gyereke aktív szerhasználó volt, és sokan kértek segítséget olyanok is, akik szenvedélybeteg családban nőttek fel. Ez akkor úttörő kezdeményezésnek számított, de sajnos a mai napig nem tudott általánossá válni, és pénz sincs igazán erre.

A hozzátartozóknak abban tudnak segíteni, hogy felismerjék, mi a szerepük a családi rendszerben, és mit tehetnek a saját jóllétükért, magyarázta Békési Tímea. „Ez a felelősségvállalásról is szól. Hogy megtanulja a hozzátartozó, mit tehet meg a függő felépüléséért és mit nem, hogyan tud jól segíteni.

Sokszor minden jó szándékuk ellenére pont a hozzátartozók tartják fenn azt a rendszert, amiben a függő folytatni tudja a szerhasználatot.

Fájdalmas tud lenni ennek felismerése.” Nem fogja fel kudarcként, ha az első néhány konzultáció után nem történik látványos változás a kliens életében. Szerinte ezeknek a beszélgetéseknek gyógyító erejük van: önmagában már az is sokat segít az embereknek, hogy végre meghallgatják őket és empátiával fordulnak feléjük.

Lehet mondani, hogy kenyeret és cirkuszt a népnek, de ez egy idő után átcsap negatívba

Szemelyácz János a pécsi addiktológiai intézet, az INDIT Közalapítvány vezetője, a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke. Eredetileg operatőrnek készült, végül az orvosira vették fel. Tanulmányai alatt a pécsi pszichiátriai klinikán dolgozott, az addiktológia kevésbé érdekelte. „Aztán lett négy fiatal droghasználó kliensem. Ez az első élményem a függőséggel: egy ilyen, teljesen bukott állapotból hogyan lehet egy élhető életet összeácsolni? Nem az érdekelt, hogyan működik az addikció, hanem hogy hogyan lehet valakit motiválni abban, hogy minden reggel felkeljen, elmenjen a munkahelyére, ahelyett, hogy újra beálljon” – mondta.

Ahogy azt nyári Fishing-cikkünkben is bemutattuk, az INDIT fontosnak tartja az ártalomcsökkentést. Szemelyácz, bár maga is kipróbált sok mindent, amitől függő lehet az ember, ő sosem lett az. Szerinte meg kell tanulni azt is, hogy az addikciónak több állapota lehet, rengetegféle függőség létezik. „Én például az elvetélt szerelmes állapotaimból sokkal többet tanultam az addikcióról, mint abból, hogy füvet szívtam vagy hogy kipróbáltam a heroint vagy az ópiumot.” Az alkoholizmust sem akkor ismeri meg valaki, ha volt már részeg. „Ha valaki nem hajlamos az alkoholizmusra, rosszul lesz a részegségtől, másnapos lesz, széthányja magát, szóval azt mondja, hogy ezt biztos nem csinálná. Egy alkoholizmusra hajlamos ember megiszik fél liter pálinkát, és elmúlnak a gátlásai. Ő meg azt mondja, hogy mindig így szeretné érezni magát a világban.”

Szakvizsgája után az akkori gyerekkórház vezetője megkérdezte tőle, hogy nem akar-e a drogambulancián dolgozni, ő pedig elvállalta. 1995-ben aztán berobbant Magyarországon az amfetamin. „Az ambulancia ekkor még a gyerekkórházhoz tartozott, ez pedig nyilvánvalóan nem gyerekprobléma volt. Kiváltunk a gyerekkórházból, a Baranya megyei politikusok azt mondták, hogy itt egy közalapítvány a rehab támogatására, megkaphatjuk.” Végül ebből az alapítványból született meg az INDIT.

Szemelyácz János elkeserítőnek látja a hazai addiktológia helyzetét, főleg mióta a kormány beleszállt a területbe. 2011 előtt még létezett nemzeti drogstratégia, ezt két évvel később a prevencióra hivatkozva átdolgozta a kormány, de Szemelyácz szerint pont a prevenciót számolták fel ezzel. Több olyan fontos intézetet (Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet) is megszüntettek, amelyeket még az első Orbán-kormány hozott létre. Közben megalakult a Drogkutató Intézet, ami a szakember szerint „a kormányzat elhibázott addiktológiával kapcsolatos kijelentéseit próbálja alátámasztani, rengeteg pénzből működik, rég megcáfolt elméletekkel érvel, plagizál”.

Úgy látja, rengeteg probléma van itthon, a kormány pedig kivételez abban, kinek ad támogatást. „A magyar lakosság addiktológiai szempontból annyira rossz állapotban van, hogy minden munkás kézre szükség van.” Szerinte az addiktológia is beletartozik abba az egészségügyi és szociális nagy rendszerbe, „amely nem a kormányfő szíve csücske”. A szociális szféra alulfinanszírozott, rossz állapotú intézményekben működik, gyakorlatilag nem képes a problémákhoz illeszkedni, nem tud szolgáltatásalapon működni. Emellett megszűntek a terület kormányzati támogatásai is, már csak uniós támogatást lehet itt szerezni. Szemelyácz szerint azonban nehéz megérteni, mi motiválja ebben pontosan a kormányt.

„Lehet mondani, hogy kenyeret és cirkuszt a népnek, de ez egy idő után átcsap negatívba. Ma Magyarországon a lakosság nagy része él az alkohol miatt olyan állapotban, amilyenben nem szabadna élnie.”

Szerinte az országban jelenlévő nagy fokú boldogtalanság egyik okozója a magyar lakosság magas alkoholfogyasztása, miközben az alkoholreklámok azt sugallják, mintha nem is lenne ezzel semmi probléma. Sok faluban nincs más szórakozási forma, mint a kocsma, egy összejövetelt sem tudunk elképzelni alkohol nélkül, rengeteg embernek az a kikapcsolódás, ha leissza magát, magyarázta. „A kormány pedig nem reagál erre, holott a mai modern Magyarország egyik legnagyobb tragédiája pont ez, ahogy az alkoholhoz viszonyulunk. A 15 éves fiúk rohamivás tekintetében az elmúlt harminc napra vetítve elsők, a 15 éves lányok, a WHO felmérése alapján, a harmadikok. Rettenetes jövőképet fest le ez, a gyerekeink fogják meginni annak a levét, hogy nem kezdünk ezzel semmit.”