Lehet-e magunknak apát építeni emlékekből? – megjelent kollégánk, Haász János novelláskötete

„Tavaly tökutolsók voltunk a sulikupában, igaz, épp csak ki tudtunk állni, kevés fiú van az osztályban, még engem is becseréltek néha, hiába mondtam Gyuri bának a hörghurutot, azt mondta, az nem betegség, amikor nem folyik a vér, vagy nincs legalább valamink gipszben, úgyhogy nekem is be kellett állnom, egyszer a gólvonalról sikerült kirúgnom a labdát, általában eltalálni se tudtam, szóval akkor egy kicsit büszke voltam, de tényleg csak egy kicsit, mert egyből ordibálni kezdtek, hogy arra támadunk.”

Rozsdás hidak és futballpályák, matchboxok és gombfocik, balatoni vágyálmok, ismerkedés Edda-koncerten, kisvárosi és budapesti kalandok – és mindennek középpontjában egy apa, akit hőssé nagyít a gyermeki emlékezet. Felnövéstörténet, amelynek fő tétje nem az, milyen felnőtté válunk, hanem hogy miként maradhatunk meg közben gyereknek.

Elképesztően erős atmoszférájú identitás- és felnövéskönyv a ’80-as évekből, melyben a vidék szinte mint idegen ország jelenik meg, az emberség és a barátság viszont mindenkit felemel.

A foci és a szerelem pedig a legtöbb nehézségen átsegít. Az egybefüggő történetként is olvasható novellák ’80-as vagy ’90-es évekbeli idősíkjai olyan természetességgel keverednek egymással, hogy sokszor nehéz eldöntenünk, vajon a főhősnek kellett túl korán felnőnie, és lopták el tőle a gyerekkorát, vagy egy felnőtt viselkedik örök gyerekként.

A különös, szinte már fordított felnövésregényként is olvasható kötet tehát valójában nem a gyerekkor emlékeiből, evidenciáiból fejti meg a felnőttkort, inkább a felnőttkor eszével próbál visszamenőlegesen emlékeket kreálni – mintha konyakmeggyes dobozokból előkerült fényképgyűjteményből válogatna. A végeredmény pedig egy egyszerre kínkeservvel és könnyedén felidézett apafigura, akinek barna ballonkabátja és a Népsport nyomdafestékétől szürke ujjai fájdalmas otthonosságot jelentenek.

Az otthonosság érzetét adja még a múltat idéző rengeteg attribútum, a ’80-as évek enigmatikus tárgyai, színei, illatai, amelyeknek köszönhetően szinte tapintható lesz a korszak. Megjelenik itt Jugó, a dollárbolt, az áhított nyugati termékek; kiderül, min lehet jól gombfocizni, milyen csapat az az Ácsi Milán, felbukkannak a Rejtő- és Delfin-könyvek meg a Füles-képregény, megtudjuk, milyen az indiánfejes vagy az alvó paraszt nevű vízbe ugrás; előkerül a cigirágó, a télfifagyi, az eurokrém és a hétfői adásszünet a tévében, a szakszervezeti üdülők, Ötvös Csöpi és a balatoni nyaralás, a Szabó család, Csepel versenykeró, hétzenés kvarcóra, lakossági vagyis szalonrock; kiderül, melyik a legjobb kabalakavics, milyen az, amikor apánk vezetni tanít minket a Wartburgon, mi az a visszakettőlassúgáz; megtudjuk, hogyan kell házat építeni az embernek a két kezével és sok sörrel; eljutunk a Vidámparkba, ahol a mesecsónak, az űrrakéta és az óriáskerék vár; kiderül, milyen menő dolgokra lehet cserélni otthon a pesti sárga és kék közlekedési jegyeket; megidéződnek a lepusztultságukban is fennkölt körúti kifőzdék, de még a Macskajaj „Pitbull terrier”-je is felcsendül. És persze mindenhol foci, foci és foci.

Haász János különös utazásra invitál minket, mely természetesen időutazás is. Nemcsak az időben kerülhetünk azonban messzire, hanem a létezésben is. És bár a történetek sokszor keserédesek, mégsem az egzisztenciális szomorúság árad belőlük, sokkal inkább egyfajta felszabadultság.

Mikor és miért ír Haász János?

Kihasználva, hogy a szerző egyben kolléga, egy mini-interjúban kérdeztem az új könyvéről.

Miért éppen ezt a tematikát választottad?

Amikor ősszel először beszélgettünk a 21. Század Kiadóval arról, hogy megjelentetnék egy novelláskötetemet, még nem volt egyértelmű, hogy ez egy tematikus könyv legyen-e, amiben a kis történetek összeállnak egy nagy egésszé – mint a két korábbi gyerekverses könyvemben –, vagy egymástól független, részben már megjelent, részben még friss novellák szerepeljenek benne. Aztán, ahogy gyűjtöttem azokat a kész, részben már megjelent, részben még csak a gépemben lévő írásokat, amiket el tudtam képzelni a könyvben, elég erősen kirajzolódott annak a lehetősége, hogy legyen egy tematikus ív, és ez az „apa” fogalma legyen. Egy olyan generációba tartozom, és tartoznak az utánam születettek a magukéba, amelyben egyre többen szembesülünk az apa nélkül felnövés problémájával, sokan azért, mert a szülők elváltak, és a gyerekek jellemzően az anyákhoz kerültek, mások azért mert az apa két-három műszakban dolgozott, mellékállást vállalt, vállalkozásba fogott vagy gmk-zott, elindult reggel hatkor dolgozni, és késő este ért haza, se energiája, se ideje nem volt a gyerekre – és megint mások pedig azért, mert túl korán elvesztették az édesapjukat. Szóval úgy éreztem, ha megírom, a novellákban megalkotom a saját apaképemet, amely természetesen részben fiktív – ahogy maguk a novellák is valóságmorzsák köré felépített fiktív történetek –, akkor a személyes szintről elrugaszkodva olyasmiről tudok írni, aminek nagyobb nézőpontból is súlya, jelentősége van. Szóval hogy olyasmit ragadjak meg, és olyan nézőpontból, aminek általános érvényű mondanivalója is van.

Hogy jött neked az írás legelőször?

Nyolcadikos koromban az általános iskolai ballagásra készülődve valaki arról beszélt az úttörőtanácsban, hogy milyen unalmas, hogy mindig ugyanazok a versek hangzanak el a ballagásokon. Igaza volt, de hát az egész életünk olyan unalmas volt, mindig ugyanaz történt. Mindenesetre azt gondoltam, hogy na, pajtikák, akkor írok egy verset. Írtam is, bűnrossz volt, azt hiszem, rímkényszerben szenvedtem, Nyolc év eltelt, elszaladt gyorsan, előttem, mögöttem ballagók a sorban, így kezdődött meg, szerencsére a történelem emlékezete elnyelte a többit. És az is szerencse, hogy ez elmúlt, gimis voltam, amikor egy fogalmazásnak szánt írásomra a roppant nyitott és támogató irodalomtanárom azt mondta, hogy ezt meg kellene jelentetni újságban, és a városi hetilap tényleg le is hozta. Akkortól rendszeresen írtam, a magam kedvére történeteket és verseket, a városi, majd megyei lapba cikkeket. Huszonéves koromban, miután elolvastam a Töredék Hamletnek könyvet, annyira a hatása alatt voltam, hogy néhány évig semmit nem írtam – ehhez kellett egy olyan kudarcélmény is valószínűleg, hogy érettségi nem vettek fel magyarszakra a JATE-ra, szóval úgy éreztem, hivatalos, hogy én nem vagyok jó a magyar irodalomhoz –, úgy éreztem, hogy azután a könyv után fölösleges már írni, majd Esterházy könyveit olvasva pláne így éreztem. Aztán ez elmúlt, írtam tárcanovellákat azóta megszűnt lapokba, 2017 óta pedig ez a harmadik önálló könyvem, és szerepeltem tíz-tizenkét antológiában is.

Mikor írsz? Hogy tudsz az újságírói munkád mellett az irodalmi életedre is koncentrálni?

Nagyon változó, ha jön egy ötlet, egy mondat, egy kép, egy töredék, akár csak pár szó is, azonnal megnyitom a Google Keepet, és beírom, bediktálom. Hétvégenként, éjszakánként szoktam írni, elég hektikusan, van egy elkezdett regényem, amiből 50-60 ezer karakternyi bő két hét alatt elkészült, fejben megvan az egész, de csak elvétve jutok oda, hogy tudjak hozzáírni, a novellákat szerencsére egy-egy leüléssel meg tudom csinálni. A Telex tárcarovatának egyik József Attila-díjas szerzője, Benedek Szabolcs szokta mondani, hogy neki van egy fix időszaka, amikor mindennap leül és ír. Egyszerre lenyűgöző és irigylésre méltó ez, de közben azt is tudni, hogy én képtelen lennék így dolgozni.

A szerző telexes írásait itt találja.

Haász János: Apám óriás lesz
21. Század Kiadó
3890 forint