Szinte napra pontosan 5 éve jelentette be Orbán Viktor az első karantént a Covid-járvány berobbanásakor, a pandémiás korszak pedig nagyjából két évre teljes mértékben átírta mindenkinek az életét a világon, és vele együtt a popipar működését is. Lady Gaga ebben az időszakban, a járvány első hónapjaiban adta ki az eredetileg 2020. április 10-re tervezett Chromatica című hatodik lemezét, amit a pandémia miatt végül május 29-re halasztottak.
A 90-es évekbeli house-ból (is) inspirálódó Chromatica egy diszkós, elektronikus tánczenével erősen beoltott konceptlemez volt, amin az énekesnő egy cyberpunk-karakter bőrébe bújt, a címben szereplő fantázianév pedig egy képzeletbeli, disztópikus bolygót takart, ami illett a Gagától egyébként nem idegen futurisztikus arculathoz. Végül a világjárvány miatt a lemezhez kapcsolódó turnét többször is elhalasztották, az énekesnő csak 2022 nyarán, két évvel a megjelenés után tudta megfuttatni a lemezt Amerika legnagyobb stadionjaiban. 2024 májusában pedig ráadásként megjelent az HBO gyártotta turnéfilm is, ennek a végén már hallható egy kiadatlan zene, ami egy új korszak kezdetét jelezte.
A Chromatica közel 4 évre elegendő muníciót adott fellépésekhez, de a kaméleon-énekesnő a rá jellemző módon már ez idő alatt is többször alakot váltott, a színfalak mögött pedig végig dolgozott új zenéken, amikből itt-ott csepegtetett is tavaly. Figyelme jó időre mégis a színészetre és egyéb szerepléseire irányult, 2021-ben játszott a Gucci család és a hozzájuk köthető luxusmárka történetét feldolgozó – igen gyengécske – Gucci-házban, beugrott zenélni a Jóbarátok: Újra együtt kanapéjára, a 2024-es évét pedig a szintén kiábrándító Joker második része tette ki, amelyben a címszereplő Arthur Fleck múzsáját, Lee Quinzelt – a későbbi Harley Quinnt – alakította. A film dalaiból inspirálódva ráadásul egy teljes lemezt is kiadott.
Mindezek mellett a tavalyi nyara sem volt üres, a párizsi olimpia ünnepélyes megnyitóján énekelt egyet (többek közt Zizi Jeanmaire hatvanas évekbeli híres dalát, a Mon truc en plumes-öt is előadta), aztán karácsony előtt dalolt a Télapóról, egy nappal az amerikai választások – és egy teljesen elvadult Trump-éra – előtt pedig Kamala Harris utolsó gyűlésén is fellépett. Mindeközben a háttérben szépen finisbe ért a Mayhem, amiről fű alatt az olimpia nyitóceremóniáján is bemutatott két számot, majd megjelent az első beharangozó, a Disease, aminek a klipjét Rév Marcell fényképezte. Lady Gaga idejében kipipált minden 2024-re tervezett mellékküldetést, jöhetett az új év, és vele az új éra is.
Lady Gaga, aki a 2010-es évek elejére már bebetonozta a státuszát a jelen kor egyik legnagyobb popzenei ikonjaként, 2008-as első lemeze (The Fame) óta jól elkülöníthető alkotói korszakokban gondolkodott, és az általa váltogatott hangzásokkal is eszerint játszott. Ez a koncepciózus én az elmúlt időben rejtve maradt, és látva azt, hogy milyen nagy műgonddal kreált minden új lemezéhez külön karaktert magának, hasonlóra számíthattunk volna a hetedik stúdióalbumnál is. Ehhez képest Gaga-mércével mérve jóval földibb és emberközelibb figura van a március 5-én megjelent Mayhem középpontjában, és cikkünk nyitóképe se tévesszen meg senkit:
ez most Stefani Joanne Angelina Germanotta teljes, eredeti valójában cyberpunkos jelmez és elfolyó bohócsmink nélkül.
Azt már a hat és feledik lemez, a sorból némileg kilógó, Joker-inspirálta Harlequin kritikájában is írtuk, hogy Lady Gaga mindenre képes. Jól áll neki a dzsessz, a soul, a funk és a blues is, mindezt úgy, hogy továbbra is a pop az ő első számú fegyvere, amit most leporolt, és újratöltött. Ezen a ponton ott tart, hogy szabadon foghat bele bármibe, az tökéletesen fog megszólalni, a végeredmény legrosszabb esetben maximum vérprofi módon lesz unalmas. Mint a Billboard is írta az új projekttel kapcsolatban, „közel 20 évvel azután, hogy átformálta mindazt, amit a popsztárságról gondolunk a modern korban”, a tizennégyszeres Grammy-díjas énekesnőnek „gyakorlatilag már nincs mit bizonyítania”, az új albumán mégis olyan erővel lépett a gázpedálra, mintha egy debütlemezen kellene fitogtatnia, hogy mi mindenre képes.
Az imént említett Harlequin végül a Joker folytatásához hasonlóan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: ez lett a legalacsonyabb példányszámban eladott Gaga-album, igaz, a cél itt nem a kereskedelmi siker volt, hanem egy szerelemprojekt kimaxolása, mivel az énekesnő annyira átadta magát a szerepének, hogy egy komplett lemezt szentelt Harley Quinn-nek és a film betétdalainak. Mindenképp pozitív, hogy ezt az energiát és lelkesedést a Rick Rubin stúdiójában (Shangri-La) rögzített Mayhembe is beépítette, aminek Andrew Watt, Cirkut és Gesaffelstein voltak a vezető producerei. Ez a Harlequinnél jóval nagyobb vállalás és többévnyi kemény, átgondolt munka eredménye: több mint 50 dal készült hozzá, ebből végül 14 került rá a végleges verzióra, ami Lady Gaga elmondása szerint életének egyik legkiforrottabb munkája lett.
A Mayhem egy ambiciózus, nagyra törő poplemez tele szórakoztató pillanatokkal. Az egész albumot belengi a túlfűtött energia, aminek hatására magabiztosabban tudsz sétálni az utcán egy nehezen induló hétfő reggelen, és még futni is felszabadító rá. Nálam a ballroomos lüktetésű Abracadabra akadt be, ami tökéletes felvezetője volt a lemeznek, és kijelölte az irányt is: Gaga látszólag visszatért oda, ahonnan indult, és bátran újít a régi bevált recept felhasználásával. Friss dallamvezetései több ponton a korai slágereit idézik (lásd Vanish Into You). Az Abracadabra túlaffektáló, halandzsaszerű szövegmondása pedig konkrétan a Bad Romance mondókájára emlékeztet („Rah, rah-ah-ah-ah, Roma, roma-ma, Gaga, ooh-la-la”), ráadásul a két dal klipje közt is sok az egyezés, Gaga mintha ezzel a gesztussal is a korai évei előtt hajtana fejet.
Ezt a lemezt elsősorban Gaga írta Gagának, de olyan szakértelemmel és profi popérzékenységgel, hogy arra rajongói és kritikusi oldalról sem érkezett eddig sok panasz. Mother Monster hazatalált, és anélkül nyúlt vissza ismerős, védjegyszerű hangjához, hogy újra kellett volna csomagolnia a Poker Face-t vagy a Born This Wayt. Az énekesnő most sokkal vadabb, macsóbb és játékosabb, mint a lötyögősebb, limonádésabb Chromaticán, a mostani basszusnehéz, torzított, kicsavart alapok pedig sokszor izgalmasabbak, mint a house-zal beoltott lépegetők voltak a 2020-as lemezen.
Részben hazudtam, amikor feljebb azt mondtam, hogy Lady Gaga nem csinált új karaktert magának ehhez a lemezhez, most a fekete özvegy – és/vagy Szörnyella de Frász – külsőre ment rá, de ez még így sem annyira kirívó, mint sok más korábbi szettje. A sötét, minimalista arculat (a borítón Lady Gaga portréja szerepel fekete-fehérben) félrevezető, és némileg megúszós is, könnyen hihetnénk, hogy ez egy befelé forduló, komor kiadvány lesz. Ez részben elrettentő lehet azoknak (például nekem), akik a vizualitás terén valami nagyobbra, hangosabbra, figyelemfelkeltőbbre számítottak volna, de a dalokban bőven több erő és életöröm lakozik, mint amennyit a szürke tükörkép elárul.
A Frank Lebon fotóján látható törött üveg használata sem véletlen. „Az album úgy indult, hogy szembenéztem a félelmemmel, hogy visszatérjek ahhoz a popzenéhez, amit a legrégebbi rajongóim szerettek” – írta Gaga a lemez sajtóközleményében, a folyamatokat pedig ahhoz hasonlította, amikor összerakod egy széttört tükör szilánkjait: „még ha nem tudod is tökéletesen összeragasztani a darabokat, akkor is létrehozhatsz valami szépet és egészet a maga újszerű módján”.
Érdemes megnézni azt is, hogy mit nyilatkozott Zane Lowe friss interjújában, ahol listázta az eddigi korszakait. „Az Artpop egy hangulat volt. A Joanne egy hangzásra fókuszált, a Chromaticának pedig volt egyfajta hangzása. Mindegyik kicsit más. A The Fame Monster kaotikusabb, a The Fame pedig teátrálisabb popzene volt. A Born This Waynek metálos, elektrós, New York-os hangulata volt számomra. A Mayhemnél külön figyeltem arra, hogy ezeket elkerüljem. Nem akartam semmilyen köntöst húzni a zenémre, inkább hagytam, hogy minden hatással legyen rám” – mondta Gaga a beszélgetés során, és más interjúiban arra is kitért, hogy most szeretett volna az inspirációi előtt tisztelegni. Így talált vissza ahhoz a dalszerzői hanghoz és monumentális hangszereléshez, ami már fiatal korában megbabonázta,
amikor David Bowie, Prince, az Earth Wind and Fire, a Radiohead, a Cure és a Nine Inch Nails lemezeit hallgatta. Mint hangsúlyozta, ezek a világklasszis nevek a lemez fő ihletői, a hatásuk pedig ha nem is egyértelmű, de itt-ott valóban meghúzódik a dalokban.
A Mayhemen a kétezres és a nyolcvanas évek hangzása találkozik az indusztriális hatásokkal, diszkózenével, szinti- és dance poppal, és az általa sokat emlegetett, nehezen körülhatárolható „elektrogrunge-dzsal”. Sok szám akár A szer betétdala is lehetne, Demi Moore ezekre szúrhatná a testét, Margaret Qualley feneke pedig erre ringhatna tökéletes tempóban a rózsaszín aerobikdresszében.
A Mayhem – bár néha belekényelmesedik a vibráló popzene konvencióiba – bőven tartogat meglepetéseket, főleg a dalok utolsó pillanataiban: mire leírtam volna, hogy a francia producerrel, Gesaffelsteinnal közös Killah unalmas tinglitangli, jött a kijózanító pofon a dal utolsó negyedében, itt teljesen váratlanul electropunkos, indusztriális döngöléssel vezetik ki a Saturday Night Live-ban is előadott tracket. A dal ráadásul David Bowie Fame című számát mintázza, jóformán fel- és át is dolgozza annak refrénjét (az eredetiben Bowie a „Fame” szócskát mantrázza úgy, mint Gaga a „Killah”-t). És ha már jó kilépők, a Don’t Call Tonight is megúszósan kezd, az outrót viszont kellemes csalódásként bearanyozza a Daft Punkot (is) idéző vokóder használata.
A Garden of Eden sorsa is érdekes, sasszemű rajongók kiszúrták, majd a Variety is kiemelte, hogy ez egy 2008 körül rögzített, eredetileg Private Audition néven futó demó kibontott, modernizált verziója. Ez is mutatja, hogy milyen mélyre nyúlt Gaga, és tényleg egészen a korai éveihez ment vissza inspirációért. A 2018-ban elhunyt, tetőtől talpig tetovált, Born This Way videójában is felbukkanó Rick Genestnek emléket állító Zombieboy is megér pár szót. Ez úgy ér véget, mintha The Weeknd legutóbbi lemezeiről származna, és a sztóner szintikirály, Mike Dean nyúlt volna bele a dalba, és bár Gaga a nyolcvanas évek szintipopját is jól hozza, szerencse, hogy nem erre húzta fel az egész lemezt.
A több lap szerint is kulcsdalnak kikiáltott Perfect Celebrity amolyan kritika akar lenni, amelyben Gaga pöröl a hírnévvel: Hollywoodot egy sötét helynek nevezi, és némi öniróniával a tökéletes celebnek kiáltja ki magát. A Billboard a dalt az énekesnő 2009-es MTV VMA-s szerepléséhez hasonlította, ahol a művérrel borított Gaga feláldozta magát a szórakoztatóipar oltárán. A gesztus jó, a szirupos, rockos hangszerelés mégis tompítja az erős gondolatiság élét, és a lemezen többször bekúszik a háttérbe egy-egy olyan macsó gitárszóló (például a Zombieboyban), amire semmi szükség nem lenne, a már emlegetett grunge hatás ide vagy oda.
Ilyen gyengébb, olcsóbb húzásokból pedig bőven akad még: Lady Gaga elképesztő tempót diktál egészen a LoveDrugig. Itt kezdenek először kibukni a kétarcú Mayhem hibái, ami a második félidőre (Shadow Of A Man, The Beast) kifogy az izgalmas ötletekből és a teátrális pophimnuszokból. A glitteres-szintipopos How Bad Do U Want Me gyakorlatilag úgy szólal meg, mint egy középszerű Taylor Swift-dal, nem véletlenül kezdtek sokan spekulálni arról, hogy maga Swift is közreműködik benne (végül kiderült, hogy nem). Ez a langyos lötyögés sajnos távol áll attól a tökösségtől, ami a nyitódalokból sugárzik, és kissé testidegen is Lady Gagától. Ilyen alapon inkább egy szál gitáros önvallomásokat hallanánk tőle, de ez most egy másik kávéház.
Sokat elvesz abból a katarzisból, amit a finálé nyújthatott volna, hogy a hónapokkal ezelőtt kiadott, Bruno Marsszal közös duettel (Die With A Smile) zárul a lemez, ami az idei Grammy-gálán megnyerte a legjobb popduónak járó díjat, és nem mellesleg 2 milliárd lejátszásnál jár a Spotifyon. Ez a Mayhemhez nem tesz hozzá semmit, maximum plusz streamekkel dobja meg a lemez első hetes lejátszási számait, amik borítékolhatóan elég magasak lesznek. Merthogy a Mayhem 45,3 millió streammel nyitott a megjelenése napján a Spotifyon, ezzel ez lett Lady Gaga második legerősebb megjelenése. Csak a Chromaticát pörgették a diszkográfiájából ennél többen 2020-ban. Én négy nap nonstop hallgatás után ott tartok, hogy már értem a Mayhem báját, és gond nélkül megmozdulok rá, az itt-ott kiszámítható dallamvezetése miatt pedig képtelen vagyok haragudni rá, hiszen a Bad Romance is így kapott el anno.
Anélkül, hogy minden dalt ízekre szednénk, egy dolog biztosan érezhető: az énekesnő jól érzi magát, szerelmes, és épp házasodni készül. A nyáron Macronnal lepacsizó vőlegénye, Michael Polansky Gaga és Andrew Watt mellett executive producerként van feltüntetve a lemezen, pedig igazából bele sem nyúlt a zenékbe, múzsaként mégis elengedhetetlen figura itt. Állítólag ő ajánlotta, hogy Gaga csináljon egy ízig-vérig poplemezt, és próbáljon meg elmerülni az örömben, amit ez ad neki. Az énekesnő nyilatkozataiban gyakran kitért arra, hogy mekkora felszabadulással járt megírnia ezt az albumot, ami már sokkal kevesebb sötétségből, és annál több boldogságból táplálkozik, mint korábban. Ez az önfeledtség a legtöbb dalból át is jön, Gaga szórakozva tombol, és erőlködés nélkül is uralja a helyzetet a címadó zűrzavarban (ez a mayhem szó magyar fordítása), ahol magabiztosságával és nem a kétségbeesett dühével bont rendet.
Nem kérdés, hogy a Mayhem fan service-ként kiváló, a kívülállóknak viszont nem itt kell kezdeniük. Ajánlatos egészen a 2008-as debütlemezhez visszamenni, ha meg akarjuk érteni, miért is olyan jelentős ez a visszatérés. Akárhogy is, Lady Gaga még mindig képes friss maradni, és simán meg tudja tartani a helyét a dobogón a Brat-éra frissen feltört sztárjai mellett. Ez egyik-másik kortársának önmegújító bukdácsolását elnézve különösen nagy érdem.
