A Telex After albumkritikáiban az elmúlt hetek magyar és külföldi lemezmegjelenéseiből válogatunk. A korábbi lemezkritikáink itt érhetők el.
Lady Gaga: Harlequin (7/10)
Korábban mi is megírtuk, hogy Lady Gaga az új Joker-film előtt még fokozta a hájpot, és olyan lemezzel jelentkezett, amit a filmszerepe inspirált. Egyértelmű, hogy a szeptember 27-én megjelent Harlequin – amely címében Harley Quinn DC-karakter nevével játszik – több szempontból is speciális kiadvány lett: ez az énekesnő első nagyobb lélegzetvételű megjelenése szólóban a 4 évvel ezelőtti Chromatica óta, mégis érdemes külön kezelni az eddigi munkáitól.
A Harlequin papíron nem a Joker: Folie à Deux hivatalos filmzenéje, azt Hildur Guðnadóttir izlandi zeneszerző (aki a 2019-es Joker zenéjéért is felelt) jegyzi, aki szintén 27-én adta ki a teljes soundtracket. A Gaga-projekt inkább függelék, egy színes ajándék, amit az énekesnő egészen pontosan kísérőlemezként aposztrofált bejegyzésében, a filmet látva viszont egyértelművé válik, hogy ezek a dalok valójában kulcselemei a filmnek. Sőt mondhatni ezek adják a gerincét a musicallel teletűzdelt új Joker-mozinak.
Az album emellett abszolút karakterhű, és szorosan kapcsolódik az énekesnő alkotói világához, amelyben mindvégig kaméleonként váltogatta saját megjelenését. „A kettős identitás gondolata mindig is része volt a zenémnek” – hangsúlyozta Gaga a friss Apple Music-os interjújában, amikor Zane Lowe kérdezte őt a lemez kettősségéről.
„Mindig is karaktereket kreáltam magamnak a zenémben, és amikor eljátszottam Lee-t (Harley Quinn polgári neve Harleen Quinzel a Joker-művekben, a Lee egyfajta becenév, ami ebből jön – a szerk.) a Jokerben, ő tényleg mély hatást gyakorolt rám. A filmben annyi zene volt, amit imádok. A történeten, a zenéken, a táncon, a sminken és a jelmezeken keresztül fedeztem fel a karakteremet. Volt egyfajta mély élményem vele kapcsolatban, végig ott dolgozott bennem, ezért úgy döntöttem, hogy egy egész albumot akarok csinálni, amit ő ihletett.”
A Harlequin egy gazdagon hangszerelt, bohém lemez, ami annyira ünnepi, hogy akár a karácsonyi időszakban is elduruzsolhatna fadíszítés közben. A dalokból múlt századi energia sugárzik, így könnyen hihetnénk akár azt is, hogy a Csillag születik vagy a La La Land alternatív filmzenéjét halljuk, holott ez egy pszichothrillerhez készült lemez.
Talán épp ez a magasztosság az egyik probléma a lemezzel: a Harlequinből hiányzik Harley Quinn képregényekből megismert valódi őrülete és elborult mosollyal palástolt megszállottsága. Bár azután, hogy a Gaga által megformált karakterbe semmi őrület és mélység nem szorult a filmben, ez a lemeztől sem várható el. Pedig izgalmas lett volna a Harlequinen pár olyan átvezető vagy elkülöníthető monológ, ami jobban megidézi a Lee-féle tébolyt, amit sok néző és hallgató jogosan várt. Ezeket a dalokat mégiscsak Lady Gaga énekli, és nem Harley Quinn.
A lemez így ha arra kevés is, hogy felkészítsen minket a Jokerre, az előadó legalább újra megcsillogtathatta kivételes tehetségét.
Merthogy Gagának még mindig páratlan a hangja, és bármit el tud énekelni, ezt pedig ki is tudta használni a Harlequin műfajötvözeteiben.
Az énekesnő így nyilatkozott Harley Quinnről és a rebellis karakter felszabadító erejéről: „Ő egy igazán összetett nő, és azt hiszem, női zenészként és producerként nagyon szórakoztató volt azt mondani, hogy ez az album és én magam is olyan leszek, amilyen csak akarok, és akkor, amikor ahhoz kedvem van. Ha bluest akarok, akkor bluest fogok csinálni. Ha funkot, akkor funkot. Ha pedig soult, akkor soult.”
Gaga tehát a Joker zenéiből inspirálódva elkezdett régi slágereket a saját képére formálni úgy, hogy közben próbált a legnagyobb tisztelettel és eleganciával fordulni az eredeti művekhez. Nem csinált felvizezett popslágereket régi klasszikusokból, de azért csapong a műfajok között. Nagy szerencséje, hogy azon kevesek közé tartozik, akiktől ez nem hat hiteltelenül vagy erőltetetten.
Gaga legtöbbször sziporkázik, és látszólag nem tud hibázni. A változatos hangszerelés viszont néha elvesz az eredeti dalok erejéből, a When the Saints Go Marching In című gospelből (amit egyebek mellett Louis Armstrong is feldolgozott) például épp a hamisítatlan gospel-íz hiányzik, azt inkább macsó rockkal nyomják el. Ehhez képest a kismilliószor feldolgozott Close To You a Carpenterstől megmaradt olyannak, ahogyan mind ismerjük, Frank Ocean Stevie Wondertől átvett verziója izgalmasabban szólalt meg a 2016-os Blonde-on.
Az énekesnő emellett feldolgozta még Carlie Chaplin és Frank Sinatra örökzöld slágereit is (Smile, That's Life), a Joker című dal pedig egy 1965-ből származó, bohócos musical (The Roar of the Greasepaint – The Smell of the Crowd) azonos című betétdalát helyezi új megvilágításba. Talán épp a That's Life, a Joker, a Gonna Build A Mountain és a többi big bandes zűrzavar áll legjobban Gagának, ahogy porondmesterként fesztelenül táncol és énekel a maga által teremtett káoszban.
A Harlequint hallgatni olyan, mintha találomra válogatnánk a Postmodern Jukebox YouTube-csatornájáról: egy nagy cirkuszi játszóház, ahol egyszer soul, másszor jazz, funk, rock and roll és blues szól, mi meg csak kapkodjuk a fejünket és jól szórakozunk az előadáson.
Mindössze két új, saját dal van a lemezen, a Happy Mistake és a Folie à Deux, előbbiről le sem tagadhatná Lady Gaga, hogy egy saját szerzemény, az utóbbiról pedig előre lehetett sejteni, hogy dedikáltan a filmhez készült. Az itt felvillantott kísérletek az új Jokerben (mely az Egyesült Államokban október 4-étől elérhető, itthon viszont már 2-ától nézhető) is kulcsszerepet kapnak, igaz némileg eltérő hangszerelésben. Azt viszont egészen meglepő látni, hogy a film sokkal hangsúlyosabban építkezik ezekre a betétdalokra, mint azt eredetileg hittük.
Az első Joker groteszk, tragikomikus világát ismerve azt sem lett volna nehéz elképzelni, hogy Joaquin Phoenix ezekre a Lady Gaga által újragondolt dalokra trancsírozza szét valakinek a koponyáját. Ráadásul évtizedek óta közkedvelt klisé a filmekben idilli dalokat vágni brutális vérengzések alá, elég ha a Kutyaszorítóban, az Amerikai pszichó, vagy a Mechanikus narancs hasonló jeleneteire gondolunk. Nagy kár, hogy a filmben ezek a dalok sokkal inkább a Joker és Lee románcát bemutató álomszerű jelenetek háttérzenéi, és nem Arthur Fleck újabb mészárlásának aláfestői.
A Harlequin tudatosan kilóg az életműből, és bár elviekben a Gaga-diszkográfia része, érdemes külön koordinátarendszerben, a korábbi lemezek hangzásvilágától függetlenül értelmezni. Az énekesnő azt kommunikálja, hogy a Harlequin a két nagy Gaga-lemez közti kellemes kitérő, a hatésfeledik album a sorban. Nem véletlen, hogy az anyagot „LG 6.5” felirattal ellátott óriásplakátokon hirdették New Yorkban és Los Angelesben, a hetedik, LG7 munkacímen futó lemez lesz az igazi dobás jövő februárban.
A Harlequin jó árukapcsolás, és kiváló stílusgyakorlat, ennél viszont nem tud, és nem is akar több lenni. Senki nem kérte, mégsem baj, hogy megszületett. Az pedig lenyűgöző, hogy milyen utat járt be Lady Gaga a Poker Face és a Bad Romance óta.
