2024. október 3. – 22:35
Lassan 85 éve, hogy megjelent a Batman képregénysorozat első száma, amelyben az amerikai olvasók először találkozhattak Joker karakterével. A bűn bohóc hercege hamar belopta magát a rajongók szívébe, és az évek során a sötét lovag legádázabb nemezisévé nőtte ki magát. Mostanra majdnem olyan népszerűvé vált, mint maga Batman, akivel állandó macska-egér harcot vív.
A karaktert övező hype Joaquin Phoenix alakításának köszönhetően erősödött fel újra, a színész Todd Phillips 2019-es Joker-filmjében brillírozott a kitaszított eszelős szerepében. A Joker-film Todd Phillips karrierjében is fordulatot jelentett, hiszen az anno a Másnaposokkal berobbanó rendező beintett a hollywoodi fősodornak azzal, hogy rendezett egy alacsony költségvetésű képregényfilmet, amelynek a „hőse” elmebeteg. A Joker végül 1,79 milliárd dollárt termelt a jegypénztáraknál, elhozta a velencei filmfesztivál fődíját, és bezsebelt két Oscar-díjat. Emellett hatalmas kultusz alakult ki a film körül, többen például kiakadtak amiatt, hogy az Élősködők nyerte a legjobb filmnek járó díjat a 2020-as Oscar-gálán, nem a Joker.
Emiatt várható volt, hogy a saját moziuniverzumával bukdácsoló Warner Bros./DC lecsap majd a lehetőségre, és megpróbál minél több pénzt kisajtolni az alkotásból. Mégis sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz semmi a folytatásból. Ennek két oka volt: egyrészt Phillips egy kerek történetet mesélt el, másrészt Joaquin Phoenix nem vállal(t) második részeket. Aztán Phoenix váratlanul meggondolta magát, Phillipsre pedig ránehezedett a hirtelen jött siker és a stúdió nyomása. Ebből született a Joker: Kétszemélyes téboly (Joker: Folie à Deux), amelynek zsáneréül a musicalt választották a készítők.
A rendező egy interjúban azt mondta, hogy azért énekelnek a Joker folytatásában, hogy kifejezzék azokat az érzelmeket, amikhez a párbeszédek és a képek már nem voltak elegendők. Valójában sokkal prózaibb oka lehet a műfajváltásnak:
Todd Phillipsnek semmilyen gondolata nem maradt a karakterről, ezért megpróbálta annak látszatát kelteni, hogy a Joker 2. ugyanúgy kiforgatja a musicalek kliséit, ahogy azt az eredeti tette a képregényfilmekkel.
Nem így lett. Bár a körülmények utólag determinálják a kriminális végeredményt, a Joker: Kétszemélyes téboly a vártnál is rosszabb. De a katasztrófa okai jóval összetettebbek annál, mint hogy kifogyott a szufla. Christopher Nolan Batman-trilógiájának harmadik darabját is beárnyékolta Heath Ledger tragikus halála, mégsem lett vállalhatatlan a Sötét lovag: Felemelkedés. Phillips alkotása alapvető hiányosságokkal küszködik, olyanokkal, amelyek egyszerűen élvezhetetlenné és unalmassá teszik.
A folytatás ott veszi fel a fonalat, hogy Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) két évvel az első rész eseményei után az Arkham elmegyógyintézetben tengődik, mert megölt öt (+1) embert, és élő adásban lelőtte a Robert De Niro által megformált Murray Franklint. Arthur a bírósági tárgyalására vár, és közben legszívesebben meghalna. A védelem arra épít, hogy Flecknek kettéhasadt a személyisége, és nem volt tudatában annak, amit tett. A vád ennek ellenkezőjét állítja, Harvey Dent (Harry Lawtey) szerint Joker egy számító gyilkos. Ebbe a képbe kavar bele Lee Quinzel (Lady Gaga), az elmegyógyintézet egyik betege, aki könnyedén Arthur bizalmába férkőzik, és elcsábítja a depressziós bolondot.
Egy Bolondos dallamokat idéző animációs betéttel indul a film, ami felfrissíti a nézők emlékeit az első részről, ráadásul frappáns betekintést nyújt Arthur tudathasadásos elméjébe. Ezután az elmegyógyintézet mindennapjaiba pillanthatunk bele, ez a rövid szekvencia egészen jól felépíti a film atmoszféráját. Itt jön a de.
A Joker hátralévő részében (nagyjából két órán keresztül) Fleck büntetőperét tárgyalják a bíróságon, amit felesleges musicalbetétekkel igyekeznek érdekesebbé tenni a készítők.
Érezhető, hogy Phillipsnek és a forgatókönyvíróként beszálló Scott Silvernek kevés kreatív muníciója maradt, ezért a filmben lényegében az első rész eseményeit értelmezik egy tárgyalóteremben. És az is világossá válik a filmet nézve, hogyha Joker figuráját beszorítják egy zárt szituációs dráma keretei közé, akkor azonnal kifullad. A látványos dramaturgiai blama elfedését szolgálják az ízlésesen felvett musicallátomások, amelyekben Joker Harley Quinn-nel táncolgat, és megéli az önfeledt szerelmet.
A zenével egyébként ezúttal sincs probléma. Visszatért az első részért díjazott izlandi Hildur Guðnadóttir, aki most is erős dallamokkal festette alá a történéseket, Lady Gaga pedig külön lemezt írt a filmhez. Utóbbi már kevésbé passzol a Joker folytatásához, egészen furcsán veszi ki magát, amikor a szereplők dalra fakadnak, mint egy Disney-mesében. Az éneklést valamelyest ellensúlyozza Phoenix (stabilan) minőségi alakítása, mellette azonban ismét haloványnak bizonyultak a többiek.
A musicalszekvenciákat, a tárgyalótermi időhúzást és az önismétlő gondolatokat még meg lehetett bocsátani a Joker: Kétszemélyes tébolynak, de a végkifejlet karaktergyilkolását már nem. A film befejezése ugyanis zárójelbe teszi az első rész alapötletét. Phillips 2019-ben a középső ujját mutatta a filmszakmának és a képregényrajongóknak azzal, hogy elmesélte Joker eredetét. A figura korábban azért működött, mert nem volt háttere, és az elemi káoszt testesítette meg.
Ehhez képest Phoenix Jokere egy esendő, megérthető karakterré vált, akit a zord társadalmi viszonyok hoztak létre. A folytatásból azonban kiderül, hogy Joker nem létezik (sosem létezett), csak Arthur Fleck marad, a jellemtelen, önsajnáltató elmebeteg, aki pusztán figyelemre, törődésre és szeretetre vágyik. A lezárás pedig azt sugallja, hogy nem az a lényeg, kiből lett szimbólum, hanem az, hogy mit reprezentál. Quinn is addig rajong Jokerért, amíg az anarchiát szimbolizálja. Lady Gaga figurája ugyanúgy elveszíti az érdeklődését Arthur iránt, ahogy a nézők és a filmbeli fanatikusok, amikor megtudják, hogy Joker csak egy blöff.
Mindez szép lenne, ha az első film ennek nem a szöges ellentétét állítaná. A Joker első része épp azt tűzte zászlajára, hogy bemászik a bohócsmink alá, és feltárja a figura mélyebb, emberszerű rétegeit. Ehhez képest a folytatás 180 fokos fordulatot vesz, és deklarálja, hogy bárkiből lehet Joker, aki a káoszt és az anarchiát testesíti meg. Utóbbi még igaz is a karakter képregényes verzióira, de távol áll Phoenix Jokerétől. Arthur Fleck nem mozgalmár, csak a forradalom közepébe csöppent alak, aki arra a gyengédségre vágyik, amit soha nem kapott meg.
Az igazi Joker ellenben megtestesíti az ember legalapvetőbb félelmét: a rettegést az ismeretlentől.
Ettől a tébolyodott figurától azért tartanak annyian, mert nem tudják, mit akar, nincs motivációja, gátlástalan, és hiányzik a morális iránytűje. Épp ez teszi Batman tökéletes ellenségévé a bűn bohóc hercegét. A sötét lovagnak elvei vannak, sajátos etikai kódexe szerint csépeli a bűnözőket. Joker viszont kiszámíthatatlan, erkölcstelen, és semmilyen felelősségérzete nincs.
A karakter esszenciáját szemlélteti, amikor a Batman Beyond: Return of the Joker című animációs film flashbackjében Joker elrabolja a harmadik Robint, Tim Drake-et, és addig kínozza, amíg a fiúból olyan elmebeteg nem válik, mint az őrült bohóc. Batmant az érzelmi ronccsá változtatott Robin menti meg azzal, hogy lelövi Jokert. A filmvásznon pedig a Nem vénnek való vidék Antonja áll a legközelebb Joker valódi mivoltához, egy igazi pszichopatához. Nincs tudatában annak, mi a jó, vagy mi a rossz, ahogy Heath Ledger Jokerje is megfogalmazta: ő csak csinál dolgokat. Ez Arthur Fleckre viszont nem igaz.
A Joker: Kétszemélyes téboly a saját alapötletét hagyja figyelmen kívül, a folytatás ugyanis behódol a filmes konvencióknak. Nem elég, hogy a musicalbetétekkel és az unalmas tárgyalótermi drámával élvezhetetlen a végeredmény, de még a 2019-es Joker lényegét is elvették. Gyávaság, hogy Todd Phillips végül pszichopatát csinált a saját figurájából, mert Phoenix Jokere nem az, akitől félünk, hanem az, akivel együttérezhetünk.
