Tilda Swinton egy napon arra ébred, hogy a feje ágyúvá változott

2021. augusztus 26. – 05:05

Tilda Swinton egy napon arra ébred, hogy a feje ágyúvá változott
Részlet a Memoria című filmből – Fotó: Kick the Machine Films, Burning, Anna Sanders Films, Match Factory Productions, ZDF-Arte and Piano, 2021

Másolás

Vágólapra másolva

A Memoria egyik jelenetében megnézhetjük, ahogy egy szereplő elalszik. Keményvonalas magyar filmnézőnek annyira nem lehet új a látvány, a Sátántangó hét és fél órája alatt két különböző szereplővel is megtörténik, hogy a szemünk láttára kummant egyet, és Tarr Bélát ismerve valószínűleg nem elégedett meg azzal, hogy a színészei csak úgy tettek – feltételezem, hogy addig instruálta őket, amíg tényleg el nem aludtak.

De a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul legújabb filmjében az alvás nem csak alvás, hanem maga a halál: a szereplő elfekszik a mezőn, és nyitott szemmel, nyitott szájjal meghal hosszú percekre. A hosszú perceket látjuk is, ahogy a színész ledermedve fekszik a fűben, ami egy kis széltől lengedezik körülötte. Majd magához tér, és Tilda Swinton karaktere megkérdezi tőle, milyen volt a halál.

Mire ide eljutunk a Memoria című filmben, meg sem lepődünk, sőt, ha már egyszer beülünk Weerasethakul munkáira, akkor pontosan tudjuk, hogy mire számíthatunk. A thaiföldi rendező az oszlopos tagja annak a nagy vonalakban meghatározott mozgalomhoz, ahova például Tarr, vagy a tajvani Csaj Ming-liang is tartozik. Ez a slow cinema, az elnyújtott percek órája, amit általában úgy szokás egyszerűen leírni, hogy nem történik semmi, de az jó sokáig. Nem egyszerűen pedig úgy, hogy merengés, meditáció, töprengés az élet sodrásán, elveszés a részletekben, szembemenés a filmes történetmesélési hagyományokkal: művészet. Amiben nem történik semmi, de az jó sokáig.

Weerasethakul ennek a fajta történetmesélésnek talán a legismertebb figurája ma, a munkássága 2010-ben már cannes-i Arany Pálmát ért a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje miatt. Aminek a pazar címe mellett rengeteg pazar pillanata is volt, ahogy keverte a mitológiát, túlvilágot, az emlékezést, a családi kötelékeket azzal, hogy egy adott pillanatban egy hölgy szexszel egy harcsával. A rendező 2000 óta ontja magából a filmeket, művészeti projekteket, képzőművészeti installációkat a thaiföldi szakmától totális külön pályán szlalomozva, és most, 2021-ben eljutott oda, hogy megkapta a nemzetközi legitimáció legnagyobb pecsétjét: egy igazi híres ember, nevezetesen Tilda Swinton szerepel a legújabb filmjében.

Tilda Swinton a Memoria című filmben – Fotó: Sandro Kopp © Kick the Machine Films, Burning, Anna Sanders Films, Match Factory Productions, ZDF-Arte and Piano
Tilda Swinton a Memoria című filmben – Fotó: Sandro Kopp © Kick the Machine Films, Burning, Anna Sanders Films, Match Factory Productions, ZDF-Arte and Piano

Swinton alakítja Jessicát, a virágkutatót, aki Kolumbiában él. Egy éjszaka furcsa zajra ébred, egy puffanásra, dörrenésre, mintha egy betongolyót beleejtettek volna egy fémkútba, ami tengervízzel van tele, ahogy később meséli. Első este még nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, azt hiszi, hogy építkeznek a szomszédos lakásban a hajnal közepén. Aztán hallja az utcán is egyik este. Aztán vacsora közben. És csak ő, senki más. Egy hangmérnök segítségével sikerül reprodukálnia a hangot, de mire megy vele. Főleg azért, mert a hangmérnök egyik pillanatról a másikra eltűnik.

Weerasethakult a filmjében az az alvászavar inspirálta, amit saját bőrén is megtapasztalt, és amit a tudomány, ismétlem, a tudomány úgy hív, hogy robbanó fej szindróma. Nem robban fel senkinek a feje persze, de alvás közben hangos dörrenésekre ébred fel az illető, aminek az eredete ismeretlen, bár komolyabb zavart nem okoz. Már azon kívül, hogy az ember alvás közben hangos dörrenésekre ébred. Swinton karaktere eljut arra a pontra, hogy aludni már nem tud, de egy családi vacsora közben már fel sem tűnik neki a dolog. Az is lehet, hogy addigra a pillanatra már ő nem hallja, csak mi.

A leírás alapján a Memoria egyszerűnek, egyértelműnek, egyenes vonalúnak tűnik, de minden, csak az nem. Weerasethakul egyszerűen nem talál olyan ösvényt, amin ne indulna el szívesen, komótosan, úgy, ahogy senki nem szokott elindulni ösvényeken. Már az első percek is tanulságosak: hosszú percekig nézzük az alvó Tilda Swintont, vagyis talán a könyökét, mielőtt felriadna a hangra. A dialógusok olyanok, mintha a mondatok között ötször annyi szünetet tartanának, mint szükséges. Vannak jelenetek, amikor csak várunk. A józan ész és a hatékony történetmesélés azt diktálná, hogy ezektől a jelenetektől meg kellene szabadulni, hiszen erre találták ki a vágás intézményét. De Weerasethakul akkor vág, amikor földtörténeti korok teltek el, a kamerát akkor mozdítja meg, amikor eonok múltak el.

Fotó: Kick the Machine Films, Burning, Anna Sanders Films, Match Factory Productions, ZDF-Arte and Piano, 2021
Fotó: Kick the Machine Films, Burning, Anna Sanders Films, Match Factory Productions, ZDF-Arte and Piano, 2021

Ami nem annyira meglepő, mert a Memoria pont arról szól, hogyan lapulnak egymásba az emberiség különböző korai. Hogyan lesz az emlékezet valami, ami egy emberöltőt is átél. A film egyik jelenetében Swinton karaktere régészek között találja magát, akik egy kislány maradványait vizsgálják. A több ezer éves maradványokat egy alagút építkezésén találták meg. A koponyát feltehetőleg meglékelték, hogy kiengedjék a gonosz szellemeket. Talán azokat a gonosz szellemeket, amik a főhős bajait is okozzák.

Később az első bekezdésben említett, halottként szundizó karakter bevallja, hogy a tárgyak rezgéseiből érzi mindennek az emlékezetét. Egy kavicsból tudja olyasvalakinek a sorsát, aki egykor ehhez a kődarabhoz ért. A Memoria képeit látva, Kolumbia őserdejét, hegycsúcsait, kanyargós útjait, a leroggyant városokban táncoló helyi fiatalokat nézve az lehet a benyomásunk, hogy Weerasethakul filmjében egyszerre nézünk kétfelé, a réges-régi múltba, és talán a jövőbe is.

Ezt azért nem könnyű befogadni, még egy filmfesztivál keretei között sem. A Memoria nem kíván meg feketeöves türelmet, nem nézhetetlen, de nagyon sok mindent, amit egy sötét teremben ülve elvárunk tőle, egyszerűen nem teljesít. Nincs mibe kapaszkodni: amikor egyszer egy kamera megmozdul, és követni kezdi a szereplőket, az felér egy akciójelenettel. Amikor percekig egy dzsesszzenekart nézünk, az hirtelen elviselhetetlen kakofónia, idegen mindentől, ami körülveszi. És amikor az erdőben, a természetben játszódnak a jelenetek, akkor megdöbbentő látni, hogy annyira nem történik semmi, hogy a természet megnyugszik, nem zavarja az állatokat a kamera, a stáb, és a színészek sem, és madarak kezdenek bemerészkedni a képkivágatba. Ők lehet, hogy arra emlékeznek, amikor mi nem voltunk még itt.

A Memoria a 2021-es cannes-i filmfesztiválon volt, de műsoron volt Karlovy Varyban, ahol én is láttam. Magyar premierről egyelőre nincsen információ.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!