Macron súlyos tabut döntöget, de emögött racionális okok állnak

Emmanuel Macron francia elnök az utóbbi hetekben azzal borzolja a (leginkább az európai, nem pedig az orosz) kedélyeket, hogy február végén felvetette, mindent meg kell tenni az ukrajnai orosz győzelem megakadályozása érdekében, így még azt sem lehet kizárni, hogy szükség esetén szárazföldi csapatokat küldjön Ukrajnába.

Azóta amikor a sajtó, valamint politikai ellenfelei és szövetségesei arról kérdezik, hogy biztosan így gondolja-e, konzekvensen megerősíti, hogy igen, biztosan – bár közben azért azt elismeri, hogy a csapatküldés ideje még nem jött el, és udvartartása szerint alapvetően nem is harcoló katonákra, hanem tanácsadókra, kiképzőkre, a front mögött segítő egységekre gondolt.

Macron fő ellenzéke Olaf Scholz német kancellár, aki kategorikusan kizárja nyugati katonák Ukrajnába küldését, és az eszkaláció veszélye miatt újabban az Ukrajnának szánt fegyverszállításokat illetően is visszafogott a korábbi hévből. Scholz szerint még az ukrán hadsereg műveleteinek közvetett segítése is közvetlen összeütközéssel fenyeget Oroszország és a NATO között, emiatt kizárja a katonák küldését és a csak nyugati segítséggel működtethető fegyverrendszerek exportját is.

Ez kis túlzással új felállást jelent 2022 kora tavaszához képest, amikor Scholz volt az, aki védelmi korszakváltást hirdetett; magához, illetve a német külpolitika általános apátiájához képest lánglelkű beszédben állt ki Ukrajna támogatása mellett; és az orosz gázról is rohamléptekben lehozta a német gazdaságot, került, amibe került (bár ez nem teljesen az ő döntése volt, miután a gázcsapot Vlagyimir Putyin orosz elnök zárta el, az Északi Áramlat gázvezetéket pedig ki tudja, kik, de biztosan nem németek robbantották fel).

Macron ezzel szemben még tavaly is azt hangoztatta, hogy Oroszországot nem lehet kizárni az európai biztonsági rendszerből, a NATO – szerinte – erre irányuló, az 1990-es évek óta tartó elképzelései több kárt okoztak, mint hasznot; és a stabilitás érdekében hosszú távon Európa kénytelen lesz valamiféle alkut kötni Moszkvával. Miután ez a szöveg erős átfedést mutat az orosz propaganda egyes refrénjeivel, és Párizs Ukrajna katonai támogatását illetően sem volt különösebben lelkes, Macron az angolszász világban és az unió keleti végén is oroszsuttogóként lett elkönyvelve.

A helycserés támadást/védekezést egyes értékelések szerint puszta stratégiai megfontolások vezérlik, de a motivációk között felmerül a belpolitikai helyezkedés és az európai vezető szerepért való versengés is. Ugyanakkor olyan hatalmas változásról nincs szó, Macron és Scholz a maga módján konzekvens nézeteket képvisel, és egyikük sem akarja Ukrajna vesztét, sem közvetlen háborút Oroszországgal.

Nagy stratégia

Macron és környezete szerint nincs semmi meglepő az elnök hozzáállásának változásában. A nemzetközi sajtóban általában pálfordulásként vagy metamorfózisként aposztrofált jelenség hivatalos indoklása, hogy Macron eleinte az európai biztonsági rendszer valós problémáinak megoldásával, az orosz érdekek részleges figyelembevételével, békés és konstruktív hangnemmel próbálkozott jobb belátásra bírni Vlagyimir Putyint.

Macron unszolására 2019 és 2021 között folytak orosz–francia tárgyalások az ukrajnai és egyéb vitás ügyek megoldásáról, a francia elnök megpróbált életet lehelni az első, 2014-es orosz agressziót követő, később megrekedt minszki békefolyamatba, és a 2022. februári orosz invázió után is próbált békéltető tárgyalófélként fellépni. Miután ez semmiféle változást nem hozott Putyin magatartásában, most Európának jeleznie kell, hogy ha szép szóval nem megy, kész (illetve kénytelen) erőből érvényt szerezni érdekeinek.

Ez annak fényében különösen égetővé vált, hogy az orosz vezetés nemhogy nem enyhül, inkább keményedik, az országot teljes hadigazdasággá formálták, a belső ellenállást elfojtották, stb. A másik oldalon az Egyesült Államok Ukrajna iránti támogatása a kongresszus trumpista republikánus tagjainak tulajdoníthatóan megingott, és Donald Trump ismételt hatalomra jutása – amelynek jelenleg komoly esélye van – esetén Európa magára maradhat. Ebben a helyzetben Európának át kell értékelnie opcióit, és Putyin számára is világossá kell tenni, hogy az orosz eszkaláció európai választ von maga után – szól a macroni álláspont.

A pálfordulásról szóló narratíva ellen szól, hogy Macron hangnemváltása korántsem volt olyan hirtelen, mint a felszínes értékelések láttatják, az már jó egy éve megindult, és fokozatosan zajlott. 2023 februárjában, a müncheni biztonságpolitikai konferencián arról beszélt, hogy Oroszország nem nyerheti meg az ukrán háborút, mert ez felborítaná a teljes európai biztonsági rendet; pár hónappal később, a pozsonyi Globsec biztonságpolitikai konferencián pedig azt mondta, hogy Oroszország 15 éve próbálja megdönteni ezt a rendet, és ezeket az orosz törekvéseket a jövőben szűkebb keretek közé kell szorítani.

Ezeket az elveket idén év elején is megismételte: Oroszország nem nyerhet, az ukrajnai háborút követően pedig a korábbiaknál keményebb feltételeket kell támasztani Moszkvával szemben Európa biztonságának garantálásához. „Nem a szatellitállamokra, a demokrácia veszélyeztetésére, az agresszióra; világos biztonsági garanciák, fegyverkorlátozás és azok kölcsönös ellenőrzése” – vázolta fel vízióját januárban, Svédországban.

Ez nem jelent különösebb változást korábbi elveihez képest, a francia elnök európai biztonságpolitikai víziója hét éve konzisztens alapokon nyugszik:

• az európai védelmi integráció erősítése;
• az Egyesült Államoktól való függés csökkentése, avagy a hőn áhított „európai stratégiai szuverenitás”; és
• az orosz kapcsolat újraértelmezése.

Ezen alapelvek gyakorlati tartalma persze az évek során sokat változott, de az Elysée-palotából nézve ez nem feltétlenül a francia elnökön múlt. 2019-ben, Trump elnöksége alatt, de egy békés európai helyzetben könnyen lehetett agyhalottnak nevezni a NATO-t és tárgyalni az oroszokkal; 2024-ben, egy újabb Trump-elnökség veszélyétől tartva, az ukrajnai háború közepette viszont már más az európai stratégiai szuverenitás és az új európai biztonsági rendszer megteremtésének módja.

A Taurus kilőtte a korszakváltást?

Olaf Scholz hasonlóképpen igyekszik stratégiai érdekekkel igazolni magatartását, csak pont az ellenkező irányból. Szerinte a fő cél egy, Oroszország és Európa közötti közvetlen konfliktus megakadályozása, ennek érdekében pedig tartózkodni kell minden olyan lépéstől, amely felveti az orosz és az európai csapatok közti nyílt összeütközést.

Ezek az aggodalmak az utóbbi hónapokban a Taurus nevű német–svéd robotrepülőgépek ukrajnai exportja körüli bel- és külpolitikai vitákban érték el zenitjüket. Ukrajna tavaly óta kéri Berlintől a rendszer átadását, mert az a jelenleg az ukrán haderő rendelkezésére álló fegyvereknél nagyobb hatótávolsággal, precizitással és pusztítóerővel bír, így ideális lenne a fronttól távoli orosz stratégiai létesítmények lebombázására, sőt mint egy, a német légierő vezetői közti, az orosz hírszerzés által lehallgatott és közzétett beszélgetésből kiderül, vélhetően a 2014-ben megszállt ukrajnai Krím félszigetet Oroszországgal összekötő Kercsi híd szétlövésére is.

Scholz egyik problémája, hogy a rendszer nagy hatótávolsága és ereje miatt a Krím vagy akár Moszkva is az ukránok célkeresztjébe kerülhet, és ebből fakadóan a Taurus keményebb orosz ellencsapásokat vonhat maga után.

A másik gondja, hogy a Taurus összetett navigációs és célzórendszerének működtetése a jelen állás szerint nem lehetséges német katonák részvétele nélkül.

Mint Scholz nyilatkozataiból, illetve az említett, lehallgatott német beszélgetésből kiderült, az ukrán haderőnek a britek és franciák által átadott Storm Shadow, illetve Scalp robotrepülőgépek vezérlését brit katonák segítik Ukrajna területéről. Ez a szintű involválódás a német kormány számára túl nagy kockázatot jelent, miközben a háború menetére a Taurus átadása a német értékelések szerint nem lenne döntő hatással.

Ebből fakadóan a Scholz szociáldemokratái által vezetett kormánytöbbség az elmúlt hónapokban négyszer is leszavazta a parlamentben a Taurus átadását, amelyet az ellenzéki Kereszténydemokrata Unió (CDU) és Keresztényszocialista Unió (CSU) frakciója kezdeményezett. Ennek – Kijev mellett – a brit és francia kormány sem örül: ők nem tartják valós veszélynek az eszkalációt, ezért London és Párizs is arra ösztökéli Scholzot, hogy változtasson álláspontján, mindhiába.

A német kancellár ezzel szemben azt mondja, hogy ő annak idején kijelölte a vörös vonalait – a közvetlen háborús részvételtől való tartózkodást és a területi eszkaláció veszélyének minimalizálását –, csupán ehhez tartja magát. Viszont az anyagi és tárgyi segítség terén Németország messze kiemelkedik Európa államai között, és a gyakorlatban mindenki másnál többet tesz Kijev segítése érdekében.

Minden belpolitika

Macron és Scholz magatartásának egy valamivel cinikusabb magyarázata a közelgő európai parlamenti választásokkal és általában véve a szélsőjobboldal erejével hozza összefüggésbe a stratégiai helyezkedést.

Franciaországban a Marine Le Pen vezette szélsőjobbos, de néppártosodni próbáló Nemzeti Tömörülés (RN) 28 százalékon áll, szemben Macron pártjának 19 százalékos támogatottságával és az előző parlamenti választáson közösen induló, bár az Európai Parlamentben egyenként próbálkozó baloldali összefogás 24 százalékával. Ezen elképzelés szerint Macron világos választóvonalat akar húzni az „oroszbarát” szélsőjobb és baloldal, valamint maga, a nagy vízióval, valós európai és világpolitikai befolyással és presztízzsel bíró komoly államférfi közé.

Macron maga visszautasította ezt a feltételezést, és a felmérési adatok sem feltétlenül támogatják azt. Az Odoxa felmérése szerint 68 százalék helytelennek tartja Macron kijelentéseit a katonaküldésről, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű berlini agytröszt felmérései alapján pedig a francia nép Ukrajna támogatása iránt sem valami lelkes.

• Csupán 9 százalék tartja nyerhetőnek a konfliktust Ukrajna számára, ami a legoroszbarátabb uniós országokéval (Magyarország, Ausztria, Görögország) vetekszik.
• Szűk, 35–30 arányú többségben vannak, akik szerint támogatni kell Ukrajnát a területei visszaszerzésében azokkal szemben, akik szerint békekötésre kell szorítani Kijevet.
• Trump újraválasztása esetén ugyanakkor csak 18 százalék szerint kell emelni az Ukrajnának szánt európai segélyek értékét, míg 27 százalék szerint csökkenteni kell azokat, és békére kell kényszeríteni Kijevet.

Olaf Scholz esetében is felmerült a német sajtóban, hogy belpolitikai megfontolások vezérlik Ukrajna-politikáját. Az elmélet háttere, hogy felmérések szerint a német választók növekvő része tartja túlzónak a háború anyagi és közvetlen gazdasági költségeit, és egyre kevesebben bíznak benne, hogy Ukrajna képes lesz visszaszerezni megszállt területeit. Az ECFR felmérései alapján például a németek csupán tíz százaléka bízik az ukrán győzelemben, és ugyan 32 százalék szerint Európának támogatnia kell Ukrajnát a megszállt területek visszaszerzésében, de 41 százalék szerint inkább „béketárgyalásokra kellene rávenni” Kijevet.

A Körber-Stiftung nevű alapítvány tavaly novemberi felmérése mélyebb apátiát tárt fel, e szerint a németek 71 százaléka ellenzi, hogy az ország európai katonai vezető szerepre aspiráljon, és 54 százalék szerint a kormánynak még a jelenleginél is nagyobb visszafogottságot kellene tanúsítania a nemzetközi válságokban való részvétel terén. A Bertelsmann Alapítvány közvélemény-kutatásai is hasonló trendeket mutatnak: míg tavaly a németek mintegy kétharmada támogatta az ukrajnai fegyverszállításokat, addig ez idén év elejére 53 százalékra csökkent.

Miután a kancellár és pártjának népszerűsége a konfliktus kitörése óta jelentősen megcsappant, ezért a Der Spiegel megfogalmazása szerint Scholz most próbál a „békekancellár” szerepében tetszelegni, hogy ezzel visszaszerezze a részben a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali populista pártokhoz vándorolt választókat. A dolognak történelmi előzménye is van, Gerhard Schröder akkori szociáldemokrata kancellár – aki azóta orosz lobbistává silányult – a 2005-ös választás előtt az iraki háború és az Egyesült Államok savazásával próbálta a sírból visszahozni a szociális rendszer megnyirbálása miatt megcsappant népszerűségét, és kis híján sikerült is neki, végül megsemmisítő vereség helyett relatíve szorosan kapott ki Angela Merkel CDU-jától.

Európai vezető szerep

Macron fordulatában a fentieken túl vélhetően az európai politikai vezető szerep (vágya) is szerepet játszhatott. Az Egyesült Államok belső megosztottsága miatt visszavett Ukrajna támogatásából, Németország kijelölte a támogatás vörös vonalait, az Egyesült Királyság kormánya pedig hiába áll Ukrajna mögött, belpolitikailag béna kacsa, így aztán hatalmi és vezetési vákuum alakult ki konkrétan Ukrajna, és általában véve az európai védelmi politika terén.

Miután Macron a kezdetek óta szeretne a hangadó lenni (vagy legalábbis annak látszani) ezen a téren, kár lenne veszni hagyni egy ilyen lehetőséget. Ennek kihasználása ugyanakkor befolyásos szövetségeseket is igényel, amely szerepre manapság a tavalyi választás eredményeképpen ismét szalonképessé vált Lengyelország pályázik. A lengyel hadseregfejlesztés üteme páratlan Európában, Varsó hadi költségvetése GDP-arányosan 4 százalékra nőtt. Ezzel párhuzamosan Lengyelország, valamint az Oroszországtól szintén erősen tartó balti és skandináv államok, valamint Finnország NATO-s és európai uniós külpolitikai befolyása is erősödött.

Ezen országok megnyerése alapvető fontosságú a Macron-féle stratégiai szuverenitás megteremtéséhez, ám a francia elnök korábbi, kevésbé harcias hozzáállása inkább rosszallást és gyanakvást szült a keleti és északi végeken.

Az is régi panasz Európa ezen térségeiben, hogy a francia külpolitika az orosz fenyegetés helyett egykori gyarmatbirodalmának egyengetésével van elfoglalva, ami Párizson kívül sehol sem prioritás. A macroni hangnemváltás tehát vélhetően ez kételyek eloszlatását, illetve a víziójához szükséges európai koalícióképzést is szolgálja.

Persze, mint a francia elnök számos nagy nyilatkozatával, a mostani retorikai offenzívával kapcsolatban is felmerül, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Ukrajna legfontosabb európai anyagi és katonai támasza Németország, amely mintegy 18 milliárd eurós katonai segélyt küldött az országnak 2022 és 2024 januárja között. Ezzel szemben Franciaország kevesebb mint egymilliárd euró értékben adott át fegyvereket a Kieli Világgazdasági Intézet összesítése szerint. Erre hivatkozva Berlinben nem teljesen értik, miről hadovál a francia elnök, amikor azt a látszatot próbálja kelteni, hogy ő mindent megtesz Ukrajnáért.

Az egyik francia válasz erre Thierry Breton uniós biztos részéről, hogy nem kétoldalú, tagállami segélyezésre van szükség, hanem közös, összehangolt európai mechanizmusokra, az előbbi esetben elaprózódik és kisebb hatékonysággal hasznosul a segítség. A másik, hogy Sébastien Lecornu védelmi miniszter szerint a kieli intézet listája elfedi a francia segítség stratégiai jelentőségét: az idézett összeg egyrészt a bejelentésekre, nem a leszállított fegyverekre vonatkozik, és a nagy felajánlások jelentős része csak papíron létezik; másrészt a németek és más európai országok jellemzően a raktárakban porosodó vagy rohadó régi készleteiket ajánlják fel Ukrajnának, szemben Franciaországgal.

A francia vezetés saját állítása szerint új, fejlett, a háború menetét érdemben befolyásoló fegyverzetet – Caesar önjáró lövegeket, SAMP-T, Crotale és Mistral légvédelmi rendszereket, Scalp robotrepülőket és AASM irányított bombákat – exportál, nem ócskavasat, és a szállítások jó részét az oroszok bizonytalanságban tartása érdekében nem hozza nyilvánosságra. Mindemellett egy harmadik ok, amelyről a francia politikusok inkább hallgatnak, hogy az utóbbi években a francia tartalékok jelentős részét sikerült ellőni a Száhel-régió sikertelen békefenntartó misszióiban, úgyhogy kevesebb a fölös vas.

Ezzel együtt az is tény, hogy Macron nyugati katonák Ukrajnába küldését felvető ötlete mögött eleve nincs tágabb európai támogatás, a lengyelek mellett eddig csak az észtek és litvánok jelezték a támogatásukat. Ugyan a francia elnök szeret nagy ötletekkel provokálni, hogy ezzel kavarja fel az európai politika állóvizét, ez a jelen esetben egyelőre nem hozott áttörést (ahogy jellemzően korábban sem). Olyan értelmezések is vannak, amelyek szerint ezek a nagy szólamok egyre inkább öncélúvá válnak: Macron tízéves hivatali idejéből már csak három van hátra, így – ezen elképzelés szerint legalábbis – egyre inkább politikai hagyatéka és történelmi megítélése vezérli a hiúságáról híres francia elnököt.

Ezzel együtt Macron Scholzcal és Donald Tusk lengyel kormányfővel tartott hármas találkozója után a Le Parisiennek adott interjújában azt mondta, a fontos kérdésekben egyetértés van, még ha a két ország stratégiai kultúrája és politikai lehetőségei eltérők is: a francia elnök külpolitikai döntési szabadsága jóval erősebb, mint a parlamentáris felügyelet alatt álló német kancelláré; a francia hadsereg ütőképesebb; a németek cserébe nagyobb költségvetési mozgástérrel rendelkeznek. Ukrajna védelme azt követeli az európai országoktól, hogy egymás erősségei figyelembevételével, egymást kiegészítő jelleggel támogassák Kijevet – a németek több pénzzel, a franciák pedig olyan vállalásokkal, amelyeket „a németek nem tehetnek meg”.